Jeles András: Színház a színházban (Play Molnár)

előadások: május 18, 20, 30.

Sérült emberek közvetítésével szeretném színpadra állítani Molnár Ferenc A testőr című darabját. Persze tudom, hogy egy ilyen ötletre reflex-szerűen adódik a reakció: nincs ebben semmi érdekes, az ellenkezője volna igazi teljesítmény, azaz sértetlen, makulátlan emberi lényeket volna érdemes találni, s velük kellene eljátszatni a komédiát, vagy a tragédiát.
E képzeletbeli disputa felidézésével máris e vállalkozás lényegénél tartunk: valamilyen mértékben mi, modern emberek, valamennyien sérültek vagyunk, csakhogy a többség számára adatott annyi szerencse, testi-szellemi energia és -képesség, hogy a hendikepet leküzdje, illetve háttérbe szorítsa, súlytalanná tegye.
Mármost nyilvánvaló, hogy az elfogadott polgári hivatások közül éppen a színészi pályán koncentrálódnak azok a latens fogyatékosok, akik abban utaznak, hogy rejtett traumáikat sikerbe fordítsák, ráadásul oly módon, hogy eredeti helyzetük és adottságaik az ünneplő közönség előtt ismeretlenek maradjanak.
Márpedig az európai dráma oly tradíción épült, amelyben - miért, miért nem? - meglehetős szerepük van a sors-istennőknek és a Végzetnek, s ebből következően az eleve esélytelen protagonistáknak (lásd Odipusz király, Antigoné, etc).
Nagy talány tehát, hogy színészeink, ezek az esendőségüket rejtegető hiú és gőgös fogyatékosok, hogyan nem esnek kísértésbe e vak végzettől sújtott alakok ábrázolásakor, azaz utolsó lehelletükig - és tovább - ragaszkodnak a látszathoz, a hazugsághoz, hogy tudniillik ők győztesek, és művészetük éppen abban áll, hogy képesek azt az illúziót kelteni, mintha egy lenne mindegyikük a vesztesek közül.
Színház a színházban című produkciónk (Monyók Ildikó, Madaras József és siketnémák szerepeltetésével) valódi vesztesekkel dolgozik, olyan színészekkel, akik túl vannak azon a lehetőségen, hogy sorsuk tragikumát leplezni próbálnák. Testük, színészi apparátusuk minden eleme a valóságos helyzetükről árulkodik.
Úgy gondolom, hogy a Molnár-darab, amely üdítően távol van a fentebb érintett meggondolásoktól, ugyanakkor a Színészt mint témát és különös fenomént állítja előtérbe, megfelelő játéktér a mi számunkra.