Nap-kelte

2002-10-04 08:30 m1

Nap-kelte



Mv: - Vendégünk Schiffer János, a város főpolgármester-helyettese, ma pedig, tekintettel arra, hogy indul a színházi szezon, olyan vendéget hívtunk, aki Budapest egyik színházának megújítására vállalkozott, Mácsai Pál, a Madách Kamarának vezetője és az a csoda történt, amire én nem is tudom, hogy egyáltalán volt-e példa az elmúlt években, hogy a zord magyar színikritikusok egy díjat adtak egy színházvezetőnek azért, hogy a színház szervezői tevékenysége nyomán egy népszerű budapesti színház elindult a népszerűség útján. Volt már ilyen?

Mácsai Pál (a Madách Kamara vezetője): - Volt már ilyen persze, csak az Új Színházban is annak idején volt ez, amikor egy új program indult és abban érzékelték az elszántságot a színikritikusok. Nagyon jól esett és jókor jött, tehát túl azon, hogy az embert meghatja, hogy odafigyelnek rá, egy díjnál nem mindegy az időzítése. Tehát el tud késni egy díj, tud jókor jönni, meg egy picit korán. Én remélem, hogy ez nem jött korán, kicsit tartok tőle, hogy hátha egy évadon vagyunk túl és azt hiszem, hogy azt díjazták, hogy amellett, hogy a közönségünk megvan, megmarad, érdeklődik, sikerült egy új programot csinálni, ami nem szórakoztatóipari pusztán, mint ahogy korábban a Madách Karamában volt, hanem hát a színház régebbi, elemibb jogaiba helyezi vissza ezt a játszóhelyet.

Mv: - Ön a minap egy nyilatkozatában azt mondta, hogy amióta megjelent a televízió, megjelentek a szórakoztatóiparnak ezek a nagyüzemi formái, azóta a színház megszabadult attól az addigi nyűgétől, hogy a szórakoztatóipari tevékenységet végezze, a színháznak, ahogy fogalmazott, sokkal ősibb és sokkal elemibb jogai vannak.

M. P.: - Igen, így vélem, vagy ezt tapasztalom, de azt fontos rögtön elmondani, hogy nem a jókedvről, vagy a derűről, vagy akár a röhögtetésről kell, hogy lemondjon a színház, hanem arról, illetve nem lemondom, hanem átvette a funkciót. Úgy képzelem ezt valahogy, hogy amikor a bulvár kialakult, maga a városban a széles sugárút, macskakővel, gázlámpával, hölgyekkel és konflisokkal, akkor hirtelen lett sok ember, úgy volt ez társadalmilag, akinek pénze lett és ideje. És ezt az időt valahol el kellett ütni, ez egy új társadalmi jelenség volt és létrejött a színház, egy nagyon rugalmas és tehetséges műfaj és létrejött az úgynevezett szórakoztató ipar, ami arról szólt, hogy kellemes esték legyenek egymás után. Évezredekig a színháznak nem ez volt a dolga, hanem az, hogy beszélgessen az emberekkel az életükről, a valódi kérdésekről. És akkor a színház ezt elkezdte művelni ezt a dolgot. De ma, amikor otthon van a televízió és a másnapra elfelejtendő színészi és színházszerű teljesítmények dőlnek a televízióból egymás után, akkor úgy érzem, azt tapasztaltam, hogy a színháznak már megint nem ez a dolga és például olyanokból tapasztaltam, mint a saját személyes előadóestem, amely Örkény István életéről szól, egy székben ülök úgy, mint itt, másfél órán keresztül, semmi lámpa nincs benne, semmi lézer, semmi zene, semmi hangerősítés.

Mv: - Tánckar?

M. P.: - Sincs. És én így ülök és beszélek egy író életéről és azt hittük, amikor csináltuk, hogy pár előadást fog megérni és 250 fölött tart és ez nem az én színészi teljesítményemnek szól, vagy kicsi részben szól ennek, hanem annak szól, hogy az emberek vágynak arra, hogy nyugodtan, értelmesen, őket felnőttnek tekintve beszélgessen velük a színház.

Mv: - Én láttam az előadását, ebben az előadásban drámák vannak, ebben az előadásban humor van, irónia van és van benne egy fantasztikus személyiség, hát hogy is mondjam csak, egy fantasztikus élettel. Magyarul van ott egy produkció. Egy ilyen nyilatkozattól, amit pedig az előbb felidéztem, én, mint nagyon egyszerű színházba járó, mindig megrémülök, hogy Hofi Gézát idézzem, hogy most akkor jön ez a föld anyjának föld anyja és ilyen búskomoran nézünk majd egymásra és sírva megyünk haza.


Schiffer János (Budapest főpolgármester-helyettese): - Igen, de ha végignézzük ugye az elmúlt tíz évét mondjuk a budapesti színházaknak, látszik ez a helykeresés, ami a Madách Kamarára is vonatkozik, de látszik az, hogy nagyjából megtalálta a helyét. Mindig a kritikusok, az előbb dicsértük a kritikusokat, de mindig azt mondták, hogy váltani kell, váltani kell és én azt érzékelem, hogy egy alkalmazkodás a közönségigényhez, meg a televíziózáshoz is, azt eredményezi, hogy ma Budapesten a 13 színházba majd kétmillió ember megy el, tehát megveszik a jegyeket, kialakulnak persze a különböző ajánlatok, ugye megjelenik a zenés műfaj ott, ahol korábban nem volt, akár mondhatjuk a nagy Madáchot, vagy a Vígszínházat, a hetvenes években nem nagyon játszott, vagy játszott egy darab zenés darabot, ma azért keresi ezt az irányt is és ugyanakkor látszik az, hogy más színházak, akár a Katona József Színházról beszélhetek, vagy a Radnótiról, egy másfajta törzsközönséget kialakított és egy stabil törzsközönséget. Az az érdekes, hogy 30 százaléka a színházba járóknak azok havonta többször mennek. Ebből a kétmillióból 30 százalék többször megy.

M. P.. - Igen, nekem is az a tapasztalatom, valóban úgy van, hogy a színházak reagálnak és mintha az elmúlt évadban és talán ebben az évadban is, vagy már az elmúlt két évadban is a színházak mertek volna nem olyan felületesek lenni, mint amilyenek korábban voltak. A néző ugyanis érzékenyebb, okosabb és teheségesebb annál, mint aminek szoktuk őket nézni és én nagyon szoros összefüggést látok a televízió műsorok és a színházi konjuktúra között. Ebből a szempontból a színházak mostanában nincsenek veszélyben, sőt.

Mv. - A tévé elküldi a nézőt inkább színházba?

M. P.: - A tévé szellemileg, gondolatilag és érzelmileg sekély és az emberek nem sekélyek, a közönség nem sekély. Röhögni, jókedvűnek lenni, újramondom, ez van a Madách Kamarában is természetesen, nemcsak azon lehet, amikor valaki kényszeredetten és minden áron szórakoztatóiparilag viccel, hanem azon is lehet, ha valami gondolaton viccelnek, vagy jellemeken viccelnek és így tovább, hát nem akarom ezeket a közhelyeket tovább sorolni.

Mv: - Ennek a példázata lesz a következő évadban a Goldoni-darab például?

M. P.. - Például ennek a példázata, de az egy nagyon bájos színmű, mert az közben rólunk is szól, a színházról, arról szól, hogy amikor GOldoni elkezdte a jellemvígjátékot írni a komédia de larte helyett, ami egy primitívebb játékmód volt, hát óriási felzúdulás volt, színészek tiltakoztak, nem tudok szöveget tanulni, miért kell nekem tanulni, amikor ötven éve mondom ugyanezeket a szavakat, satöbbi és ezt a pillanatot megragadta GOldoni és megírta egy színdarabban, hogy milyen az, amikor van egy elszánt igazgató és számos színésze, aki tiltakozik, de ráveszi őket arra, hogy másképpen játszanak. Tehát ez most a Madách Kamara életéről szól.

Mv: - Példázat önről?

M. P.: - Nemcsak rólam, hanem most éppen rólam, de egyébként a színházban, de ma is van bemutatónk, a Borisz Godunov, az az első bemutató az évadban, ez egy igazi, merész vállalkozás, tehát egy év után úgy éreztük, hogy lehet bátornak lenni.

Mv: - Ez nagyon jó, bejön a kórus, nagy zenekar van, énekelnek benne...

M. P.: - Ha Muszorszkij írja.

S. J.: - Bár ugye a rendező az egy operarendező, de itt nem lesz zene.

M. P.. - Nem lesz zene, illetve van zene, de Sosztakovics vonósnégyes morzsák szólalnak meg élő előadásban. Tehát Kovalik Balázs rendezte, Gálfi László, Béres Ilona, Kézdy György, Végvári Tamás játszák a főszerepeket, Horváth Virgill az önjelölt, új fordítás készült, egy gyönyörű új fordítás, tehát megadtuk úgymond a módját, soha ilyen díszlet és látványvilág a Madách Kamarában még nem volt, kicsit irigyen mondom, mert én is megpróbáltam nagyon eredeti lenni az első két rendezésben, de ez olyanabb és aki szereti a merész és érzelmileg töltött, bátor színházat, az most jöjjön el. Egy év után úgy éreztük, hogy léphetünk nagyobbat, mint amit terveztünk, ez lesz ma este, tehát nagyon izgulunk és várjuk, hogy mit szól hozzá a szakma és a közönség elsősorban.

Mv: - Egy-egy ilyen évadkezdet kapcsán azért mindig meg kell néznünk azt is, hogy úgy általában például a budapesti színház merre megy. Ha elmegyek Londonba és mondjuk egy ilyen Borisz Godunov típusú előadást akarok nézni, akkor pontosan tudom, hogy hova kell mennem, melyik színházba. Ha látványos musicalt akarok nézni, akkor pontosan tudom, nem tudom, tizen nem tudom hány éve ott lóg például a nagy molino a színház homlokzatán a Westenden a Victor Hugu darabhoz, a Nyomorultakhoz. Ha elmegyek más városokba, tudom, hogy itt ilyenek vannak, ott olyanok vannak. Lesz-e ilyen itt Budapesten is, hogy tudom, hogy ez a színház majd ilyet ad nekem, az meg olyat.

S. J.. - Nagyjából lehet tudni azt gondolom, tehát két évvel ezelőtt csináltak egy vizsgálatot, hogy a közönség is hogy működik és hogy megy és érdekes módon kiderül, hogy egy-egy színházcsoporthoz járnak emberek, tehát mondjuk a Radnóti, a Katona József, az Új Színház az nagyjából azokat szólítja meg. Egyben vagyunk még talán többek, hogy a repertoárjátszás megmaradt Budapesten. Viták voltak a kilencvenes évek első felében, hogy nem kell repertoárjátszás, önszűrt játszás, mert az divat most mindenhol, meg a társulat nélküli, hogy egy darabra jöjjünk össze. Szerencsére megmaradt a társulat, megmaradt a repertoárjátszás, ettől van az, hogy 4750 bemutató van egy, vagy előadás van egy évben és több, mint száz bemutató van egy évadban, tehát nagyobb a kínálat, mint egy moziműsor, ha elővesszük, tehát több műfajból és több darabot, címet tudok megtalálni egy budapesti színházi műsorkalauzban, mint mondjuk moziban és hát az is érdekes, hogy bár, hogy 434-szer ülünk le a székre egy színházban, ez azt jelenti, hogy van, mikor kétszer is egy nap. Tehát nagyon sokmindent nyújt a budapesti színházi kínálat és lehet tudni, persze, lehet tudni, hogy a Madách nagy kamara az inkább, a Madách a körúton az inkább a zenés irányba ment el és lehet tudni, hogy az előbb említett Katona József az a művész színházaknak egyik zászlós hajója, aki nemcsak Budapesten, hanem Európában mindenhol szívesen fogadott.

Mv: - A Madách Kamarának a régi közönsége maradt meg, vagy kicserélődtek és újak jöttek?

M. P. - Azt hiszem, hogy a legnagyobb győzelem, vagy szerencse, vagy siker az, hogy a régi közönség megvan, tehát nem az történt, nem is történt, mert nem történhetett, hogy kiürítettünk egy színházat, hanem az történt, hogy a régieket meggyőztük, másrészt, akiket nem, azok helyett jöttek újak.

Mv: - Ebben mindig az a nagy kockázat, hogy a régit elijesztem azzal, amit csinálok, de az újat még nem tudtam meggyőzni.

M. P.: - Igen és én azt hiszem, hogy nem lehet gyorsan új közönséget hozni egy színházba, amelynek kialakult nézőköre van, hanem meg kell őket győzni, be kell csábítani, meg kell hódítani a régieket, ez sikerült az első évadban. Nagyon korán van, tehát szeretném, ha nem beszélnénk most arról, hogy a Madách Kamara ezt a nagyon nehéz utat végigjárta és a Madách Kamara az nagyon derék és megcsinálta.

Mv: - Az előbb már emlegetett interjúban azt mondta, hogy a terhességi teszt jelzett, megfogantunk.

M. P.: - Igen, az elején vagyunk egy hosszú-hosszú folyamatnak. Hát ez egy önálló színház lesz másfél év múlva, két év múlva, leválik a nagy Madáchról...

Mv: - Mikor lesz az első nagy bukás, hiszen ha van valami, ami társulatot érlel, akkor egy olyan jó nagy koppanás az az szokott lenni.

M. P.: - A Madách Kamarában most még nem jeleznek bukást.

S. J.. - De ami fontos és én ezt tartom nagyon fontosnak az egész színházi életre és a Madách átalakításában is ez egy szerves fejlődés. Sokszor fogalmazták meg a kritikusok, hogy most már generációváltás kell és el kell mindenkit küldeni és hozni kell a fiatalokat. Én ezzel szemben óvatosabb voltam és azt mondtam, hogy megtalálja úgyis mindegyik színház a maga helyét, megtalálja a maga közönségét, nem lehet sem a közönséget leváltani, de én azt gondolom, hogy a művészeket sem lehet egyik percről a másikra leváltani, tehát hagyni kell azt, hogy megtalálják egymást és talán erre egy jó példa itt a Madách Kamara, mert a kritika előtte, mikor felmerült a gondolat, hogy szedjük szét a két színházat, akkor nagyon erős volt, hogy elveszítjük azt a tényleg nagyon stabil közönséget, aki szeretett odajárni a kamarába, de úgy látszik, hogy a jót mindenki szereti.

Mv: - Egy utolsó kérdés, hogy a színész Mácsai Pál, a rendező Mácsai Pál és a színidirektor, vagy színházvezető, de nyilván ez színidirektorságot jelent, Mácsai Pál milyen viszonyban van, ki féltékenyebb a másikra?

M. P.: - Nehéz dolga van a színésznek és a rendezőnek a színházigazgatóval kapcsolatban, mert az ember gátlásosabb lesz akkor, amikor a saját színházában játszik és én azt az arányt tartom helyesnek, ha egyet játszom és egyet rendezek egy évadban, a rendezéshez nem ragaszkodom egyébként annyira. Többet nem, de talán ez egy egészséges arány, azt hiszem, hogy játszanom is kell, illetve biztos vagyok benne, hogy játszanom is kell, igen.

Mv: - Amíg a közönség akarja, addig ott kell lenni a színpadon, köszönöm szépen.