magyar író százegy esztendõs várakozás után irodalmi Nobel-díjat kapott

2002-10-11 08:09 m1

Nap-kelte



Mv.: - Ez most a következő napokban, hetekben így lesz. Itt a stúdióban most írók, irodalomtörténész, színházi ember, művelődéspolitikus, mindenki ül, és azért jöttünk össze, hogy Kertész Imrét ünnepeljük, ha ünnep az, hogy egy magyar író százegy esztendős várakozás után irodalmi Nobel-díjat kapott. Marton László, a Vígszínház igazgatója, Dérczi Péter, az Élet és Irodalom szerkesztője, Spiró György író, Gács Anna irodalomtörténész, és Schneider Márta helyettes államtitkár a Kulturális Minisztériumból. A tegnapi nap, az fantasztikus volt, ahogy kijött a hírügynökségnél, hogy a Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, úgy egy szerkesztőségbe elkezdtek az emberek rohangálni, és mindenki ilyen, ilyen idvezült arccal, hogy húha, valami nagy dolog történt. Én egy bulvárlapot szerkesztek úgy egyébiránt, el nem tudtam volna képzelni, hogy egy szeriőz magyar író egyszer csak úgy elviszi a show-t, és ő lesz a bulvár-szenzációja is a lapnak, de azt láttam, hogy ma Magyarországo nem jelent meg olyan újság, ami ne ekkora betűkkel azt mondta volna, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott. Ez nagy dolog, vagy végre már járt ez nekünk?

Marton László, a Vígszínház igazgatója: - Hát, nem tudom, hogy végre már járt-e ez nekünk, mert nem vagyok irodalomtörténész, de az én számomra a legeslegnagyobb dolog, ami egyáltalán történhetett, mert egy olyan emberről van szó, és olyan íróról, akiről azok, akik közelről is ismerjük, és szeretjük, évek óta hittük, hogy, hogy benne benne van az a kapacitás, ami a legnagyobbakban, tehát méltó erre a díjra. Ugyanakkor, mivel kicsi ország Magyarország, és egész másképp van jelen a világban, mint a nagy országok, ezért az ember úgy gondolta, hogy talán nem fog megtörténni, még vele sem. De úgy látszik, az ő írói és emberi nagysága olyan erejű, hogy ez az egész világon hatott, és elérte a Nobel-díj bizottságot is, és így megkaphatta a Nobel-díjat.

Mv.: - Spiró György, író. Az elmúlt száz évben Márait többször esélyesként mondták, Móricz Zsigmondot szerették volna, Illyést nem tudom, hányszor terjesztették föl. Németh László, azt hiszem, szóba került, Weöres Sándor szóba került. Ez egy nagy névsor. Mindenféle stílusok, világnézetek vannak benne. Miért Kertész ért meg arra, hogy azt mondja a világ, hogy igen, ő az, ő a mi emberünk?

Spiró György, író: - Hát, nagyon sokan kaphattak volna a magyar irodalomból megérdemelten Nobel-díjat, hát, Ady Endrétől József Attilán át, Kosztolányi, Füst Milán, aki egyébként föl volt terjesztve, Babits, satöbbi, satöbbi. Én úgy gondolom, hogy Magyarország az első világháborús súlyos vereség után olyan nemzetközi konstellációba került, hogy nem volt esélye nagy magyar írónak, hogy ezt a díjat megkapja.

Mv.: - Politikai, vagy a nyelvi...

Spiró György, író: - Politikai.

Mv.: - ... bezártság miatt?

Spiró György, író: - Hát, a nyelvi bezártság, az van, de azzal más népek is rendelkeznek. Minden kis nép, amelyiknek aránylag különös nyelve van, hátránnyal indul az angol, francia, német, orosz anyanyelvűekkel szemben. De elsősorban politikai és ideológiai oka volt. Utána, azt hiszem, hogy '56-tól kezdődően lett meg valamennyire Magyarországnak az a megbecsülése a világban, amelyik lehetővé tette volna, hogy magyar író is, nagy magyar író, hát, voltak nagyon nagy magyar írók, akik megkaphatták volna. Csak valahogy akkor még, hogy úgy mondjam, a hidegháborús viszonyok között, az irodalmi díjakkal való manipuláció nem volt annyira kifinomult, mint később. Tehát később igen, mert hát '68. után, ugye, a cseh írók óriási sikert arattak a világban, a lengyel írók óriási sikert arattak, és hát, lengyel író már négy megkapta a Nobel-díjat a XX. század folyamán, úgyhogy ebben sok minden közrejátszott, aminek semmi köze nincsen a valódi művészi értékhez. Hát, azt azonban le kell szögezni, hogy Kertész Imre Sorstalansága mindenképpen méltó a legnagyobb irodalmi díjra, tehát itt valóban egy olyan remekműről van szó, egy olyan súlyú, különleges alkotásról van szó, amelyről én meg voltam győződve, abban a pillanatban, hogy 1975-ben Hajnóczy Péter tanácsára elolvastam, ő hívta föl rá a figyelmemet, rögtön világos volt, hogy hát, ennek, ha valaminek, akkor meg kéne kapni a Nobel-díjat.

Mv.: - Van-e annak valami jelentése, üzenete, hogy Kertész Imre ezt a Nobel-díjat nem a Magyar Írók Szövetségének, vagy a magyar írók bármiféle társulásának a javaslatára kapta meg, hanem egy német kiadó állította össze azt a pályázati anyagot, amelyre a bíráló bizottság egyáltalán tudott valamit mondani? Magyarul: ha rajtunk múlik, akkor Kertész Imre az idén nem kap Nobel-díjat.

Dérczi Péter, az Élet és Irodalom szerkesztője: - Igen, és talán soha. Meg előtte se, meg utána se, ami, ami meglehetősen szomorú, tehát ezt tényleg személyes fájdalommal is mondom, hogy, hogy, hogy elképesztő, hogy, hogy végül is a német lobbinak köszönheti egy magyar író azt, hogy, hogy Nobel-díjassá vált, és nemcsak egy könyvvel, mert egyetértek én Gyurival, hogy valóban egy remekműről van szó, de azért itt egy életműről is szó van, tehát...

Mv.: - Kertész Imre azt mondta tegnap egyébként, mikor megkérdezték, hogy örül-e annak, hogy a Sorstalanságra Nobel-díjat kapott, ő azt mondta, hogy én úgy gondolom, hogy az egész életművemre kaptam Nobel-díjat.

Dérczi Péter, az Élet és Irodalom szerkesztője: - És ez teljes, teljesen igaz is, nyilván ő tudja leg, a legjobban, de, de csak megerősíteni tudom ezt, hogy itt azért egy, egy nagy életműről van szó, regények soráról, bizonyos értelemben önéletrajzi regények, éppen ez az érdekessége az egész életműnek, hogy önéletrajzi is, de mégis el van távolítva az önéletrajztól. Valószínűleg ettől tudott Kertész Imrének az írásművészete más népeknek, tehát nemzetközi hatást is kiváltani, nemcsak egyszerűen magyaroknak szól, hanem, hanem, hogy mondjam, az emberiségnek, hogyha ilyen alkalommal esetleg lehet ilyen nagy szavakat is használni.

Mv.: - Én nem tudom, hogy a Kulturális Minisztériumnak van-e valamiféle rálátása erre a jelölési folyamatra, de például a Kulturális Minisztérium jelölt-e valakit Magyarországról, vagy szorgalmazta-e azt, hogy jelöljenek erre hivatott szervezetek valakit Nobel-díjra?

Schneider Márta helyettes államtitkár, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma: - Én úgy tudom, hogy Kertész Imrét többször is jelölték Nobel-díjra magyar szervezetek Írószövetség, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Éppen Görgey Gáborral beszélgettem tegnap este erről, aki mondta, hogy, hogy személy szerint ő is jelölte Kertész Imrét. Azt gondolom, hogy nyilvánvalóvá válik bizonyos erő, egy német kiadó, azzal az erővel, amivel meg tud jelenni az irodalmi közéletben, nyilván sokkal hatásosabb, hatékonyabb, mint egy magyar irodalmi szervezet. De ettől függetlenül azt gondolom, hogy nekünk tudatosan kell készülni természetesen...

Mv.: - Hát, legalább meg lehetne próbálni.

Schneider Márta helyettes államtitkár, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma: - Én mondom, hogy ez a próbálkozás megtörtént. De tudatosan kellene készülni, és kell készülnünk arra, hogy, hogy, hogy legyen elismert magyar írónk. És akkor hadd mondjam azt, hogy többek között annak is köszönhető talán, a nagyszerűség mellett, ugye, vannak szerencsés egybeesések, és tudatos elemek is ebben. Az, hogy Kertész Imre német nyelven olvasható, az, hogy a skandináv nyelvekre lefordították a Sorstalanságot és a Kaddist, azt gondolom, hogy ez is egy, egy lényeges eleme. És hadd mondjam, hogy előkészületben van Esterházy Péter Harmonia Celestis-e is svéd lefordításra, tehát van tudatos rákészülés arra, hogy legyen még újabb és újabb irodalmi elismertség.

Mv.: - Az irodalomtörténész most lehet, hogy ilyenkor egy picit zavarba jön, mert a Nobel-díj egyfelől egy nagyon komoly, mély elismerés, az értékek elismerése, másfelől, hát, ezt is látjuk, hogy fantasztikus marketing-erő. Én úgy gomdolom, hogy Kertész Imre életművének egyetlen betűje sem változott meg attól, hogy most megkapta a Nobel-díjat, hiszen ez akkor is ugyanilyen erejű életmű volt, amikor még nem kapott élet-, vagy Nobel-díjat. Ugyanakkor már látom magam előtt, hogy huszonöt egyetemista fogja holnap szakdolgozati témának választani Kertész Imrét.

Gács Anna, irodalomtörténész: - Igen, ez mindenképpen így van, hogy az életműnek a jelentőségén ez semmit nem változtat, az ismertségén természetesen nagyon sokat változtat, és még hozzátenném ahhoz, amit Mária mondott az előbb, hogy azért egyfelől világos, hogy természetesen egy német kiadónak az ajánlása, az erősebb, vagy egy német fogadtatás ajánlása erősebb, mint az, amit Magyarország egy író mögé tud tenni, ugyanakkor Kertész esetében azért bonyolultabb a helyzet, ő nagyon különös pozícióban van, tudniillik a, nem, azt lehet mondani, hogy a magyar kritika, az elmúlt évek magyar kritikája tulajdonképpen jóval kevesebb figyelmet fordított rá, mint a, a németországi recepció, és azt hiszem, hogy a Nobel-díj ezért is lesz nagyon érdekes, hogy megnézzük azt, hogy a magyar kritika hogyan fog erre reagálni.

Mv.: - A stúdióban öten ülünk, de a telefonvonalban van Kornis Mihály író, aki éppen Németországban tartózkodik, és úgy tudom, hogy egy laudációval készült erre az eseményre. Jó reggelt kívánok, hall minket?

Kornis Mihály, író: - Igen, kitűnően hallom, és üdvözlöm minden barátomat.

Mv.: - Hogyan ünneplik most Németországban Kertész Imrét?

Kornis Mihály, író: - Hát, legalább annyira, mint Magyarországon.

Mv.: - A sajtóban.

Kornis Mihály, író: - Minden televíziós adó sokat foglalkozott vele az elmúlt este folyamán, még a ma reggeli hírekben is ő az elsők között szerepel. Itt sem ismerik olyan sokan, mint a szűkebb irodalmi nyilvánosságban, de a szűkebb német irodalmi nyilvánosságban Kertész Imre összehasonlíthatatlanul magasabb tekintély, mint Magyarországon. És nagyon boldog vagyok, azt akarom mondani, hogy azért ez a Nobel-díj az egész magyar irodalomé, amiért minden magyar írónak és magyar olvasónak nagyon-nagyon boldognak kell lennie. Ez az első Nobel-díj, és lesznek még Nobel-díjak, és példát mutatott a Nobel-díj bizottság arra, hogy kik kaphatnak Nobel-díjat, hogy mindenki kaphat Nobel-díjat, hogy egy-két könyvvel...

Mv.: - Hát, reméljük, mindenki talán nem.

Kornis Mihály, író: - Mit?

Mv.: - Hát, reméljük, mindenki talán nem.

Kornis Mihály, író: - Hát úgy értem, hogy minden, hogy egy zsidó író is kaphat Nobel-díjat, aki magyar nyelven írja a műveit. Erről beszéltem. És ez kifejezetten boldoggá tesz, fel is olvasnám, megbeszéltem ezt a Aczél úrral, azt a, a laudáció elejét, amit Imrének írok, talán többet ért meg belőle a közönség is, hogy kit ünneplünk, és miért. Az a címe, hogy Sors. Ez a példázat szinte felfoghatatlan. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, Imre. Egy szép nyári reggelen Imre felült a villamosra, mivel azt hitte, hogy az Csepelre megy, de leszedték róla, és egy Auschwitz környéki haláltáborba szállították. Ott kínhalált kellett volna halnia, de pokoli szerencséje volt, mert a roppant bántalmazások közepette is életben maradt. És alig egy év múltán, százezrek közül egyetlenként, visszakeveredhetett abba az országba, amely kiszolgáltatta őt azoknak, akik meg akarták ölni. Más szóval, így is lehet mondani, hazamehetett a németek helyett már az oroszok által megszállt Magyarországra. Miért is? Éljen? Vagy mit is csináljon? Ezen Imre eltűnődött, aztán fogta magát, és gyorsan összehúzta magát, mint a sündisznó, de olyan apróra, hogy észre lehessen venni, észre se lehessen venni. Azért tett így, mert nem szerette volna, ha újra elviszik, vagy ha tán el is viszik újra, végül is akármiért elvihetik, Sztálin halála előtt már hivatalosan napirendre került a cionista kérdés, vagyis napvilágra jutott J. V. Sztálin és más Hitler-rajongó bolsevikok vágya egy újabb zsidóirtásra, még ha ezt a késztetésüket a nemzetközi cionista erők elleni kíméletlen harcnak nevezték is ők, s még most is így nevezik, ellenben magukat már nem bolsevikoknak, hanem az arab nép barátainak mondják, csak a regényemmel kész legyek, az Auschwitz-könyvemmel meglegyek, gondolta Imre. Remekmű lesz. - gondolta. És úgy lett. Nem olvasom tovább...

Mv.: - Köszönjük szépen, hiszen...

Kornis Mihály, író: - ..., de ezt a példázatot tartom a legszebb példázatnak.

Mv.: - Köszönjük szépen, és további jó ünneplést kívánunk.

Kornis Mihály, író: - Köszönöm én is.

Mv.: - Tegnap óta a legtöbbet hallott mondat, hogy ezt a Nobel-díjat az egész magyar irodalom kapta. Én meg azt gondolom, hogy egy Kertész Imre nevű író ötven éve kőkeményen dolgozik azért, hogy ezt a Nobel-díjat megkapja. Nem függetlenül attól a magyar kultúrától, amelyhez ezer szállal kötődik.

Spiró György, író: - Hát, én úgy gondolom, hogy nagyon jót tesz a magyar irodalomnak, hogy magyar Nobel-díjasunk van, mert hiszen azért nem létezik olyan, hogy egy író legyen, és az összes többi nincs, egy nagyon komoly, nagy, értékes irodalmi háttér kell ahhoz, hogy egy nagy író kiemelkedhessen belőle. Mindazonáltal azért mégiscsak individuális dolog ez, igenis, egy író kapta, egy író nagy teljesítményének szól, és azért hadd mondjam el: én nem állítanám Kertész Imrét, hogy úgy mondjam, példaként a fiatalok elé. Ugyanis ez egy nagyon egyedi történet, nagyon egyedi pálya, és hogy milyen nyomorult és méltatlan körülmények között élt ő évtizedekig, amíg a nagy műveit írta, és hogy micsoda nagy ember, erre hadd mondjak el egy személyes kis apró tapasztalatot. Elég sokat voltunk Szigligeten annak idején, ott is ismerkedtünk meg, és a nyolcvanas évek közepén, nyáron, kocsival hoztam föl Szigligetről az Imrét. És útközben eszembe jutott, jó idő volt, hogy térjünk be a Rege cukrászdába, Tihanyba. És láttam, hogy olyan furán néz rám az Imre. És kiderült, hogy soha életében nem járt Tihanyban. Mert mért járt volna? Szegény ember volt világéletében. Fölmentünk, én embert ennyire örülni annak a gyönyörű kilátásnak még nem láttam. Majdnem úgy ugrált, mint egy gyerek. Akkor ott kávéztunk, és akkor azt javasoltam, hogy menjünk át a kompon. Az Imre azt se tudta, hogy komp jár Tihany és Szántód között. Ez a nyolcvanas évek közepén volt, ő már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. És hát, azt az örömöt, és azt a, azt a fantasztikus lelkesedést, ahogy ő azt a tájat nézte, ami, hát, elvileg, ugye, mégiscsak az ő hazájának az egyik legszebb tája, és amit addig nem láthatott. Mert olyan körülmények között élt. Na, úgyhogy nem nagyon jó sora volt.

Mv.: - Az ellenpontját hadd, hadd mondjam el, szintén személyes dolog, én három hete találkoztam vele Lausanne-ban egy Európáról szóló, értelmiségieknek rendezett konferencián, és nagyon szerettem a közelében lenni, mert láttam, hogy egy magyar írót Európa nagyon sok politikusa, művésze, írója, nem tudom, kicsoda, hihetetlen reverenciával, abszolút kiemelkedő személyiségként kezelt. Ez az út volt Tihanytól a Nobel-díjig?

Spiró György, író: - Igen, csak azt mondom, hogy amíg ő a remekműveit írta, addig Magyarországon nagyon-nagyon kevesen tudták, hogy ő kicsoda, és hát, hogyha a magyar közéleten, irodalmi életen múlott volna, akkor ma se tudnánk.

Mv.: - Színpadon látjuk-e Kertész Imrét?

Marton László, a Vígszínház igazgatója: - Hát, egyszer elkezdett egy, az utóbbi időben elkezdett színdarabot írni, ezt abbahagyta, helyette regényt ír. De hadd mondjam azt, hogy azt hiszem, egy picit nagyobb figyelmet fordítottunk az előbb magára a jelölési processzusra. Itt, azt hiszem, ma reggel azért azt muszáj leszögezni, hogy egy nagy író, és egy nagy életmű kapott elismerést. És, és hinni kell abban, hogy egyszerűen ez az elképesztő, eredeti szemléletű tehetség, ez olyan erő, amire fölfigyelt a világ, és ezért kapta a díjat.

Mv.: - Ez a mi végszónk. Köszönöm szépen, hogy eljöttek.