Valaki jönni fog

Jon Fosse: Valaki jönni fog A svédországi Riksteatern vendégjátéka Budapesten a 4. Kortárs Drámafesztivál keretében: Katona József Színház, Kamra 2003. április 29. 19.00 és 21.00 óra !!! Az elõadások idõpontja tévesen jelent meg a Drámafesztivál elõzetes programjában

Jon Fosse: Valaki jönni fog

A svédországi Riksteatern vendégjátéka Budapesten a 4. Kortárs Drámafesztivál
keretében:

Katona József Színház, Kamra
2003. április 29. 19.00 és 21.00 óra

!!! Az előadások időpontja tévesen jelent meg a Drámafesztivál előzetes programjában

Szereplők: Irma Schultz Keller,

Ingvar Haggren,


Björn Bengtsson

Díszlet jelmez: Kari Gravklev
Rendezte: Eirik Stubř

Jon Fosse író


1959-ben született a nyugat-norvégiai Hardangerben. A Bergeni Egyetemen összehasonlító irodalomtudományt tanult, a Hordalandi Íróakadémia docense lett, az 1990-es évek elejétől kizárólag szépíróként tevékenykedik. 1983-ban debütált Raudt, svart című regényével (Vörös, fekete). Ezután számos regény – köztük a Stengd gitar (Zárt gitár) 1985-ben, a Naustet (Csónakház) 1989-ben, – verseskötetek, gyermekkönyvek, és több esszé jelent meg tőle. Műveiért számos norvég irodalmi díjjat kapott, köztük az Újnorvég irodalmi díjat is 1993-ban. 1995-ben megjelent Melancholia című regényéért a Melson-díjat nyerte el. A Melancholia és legutóbbi regénye, a 2001-ben kiadott Morgon og kveld (Reggel és este) nemzetközi sikereket ért el. Az igazi áttörést Fosse számára mégsem a prózai, illetve lírai művek hozták: 1994-ben, a bergeni Nationale Scene színpadán az Og aldri skal vi skiljast (És nem válunk el soha) című színdarabbal indult drámaírói pályafutása. Ezt számos, egész Európában mindmáig sikerrel játszott színdarab követte: Nokon kjem til ĺ komme (Valaki jönni fog), Namnet (A név), a magyarországon is bemutatott Barnet (Gyermek), Natta syng sine songar (Az éj dala), és a budapesten jelenleg is látható Draum om hausten (Őszi álom). A név című színdarabért 1996-ban Ibsen-díjat kapott, 2000-ben pedig az Északi Országok Színházi Díjában részesült Ein somarsdag (Egy nyári nap) című művéért. A név németországi bemutatója után, a Salzburgi Ünnepi Játékokon a legjobb szerzőnek járó ”Nestroy”-díjat nyerte el.

Eirik Stubo rendező

1965-ben született Narvikban, Észak-Norvégiában. Tanulmányait az Oslói és a Tromsři Egyetemen végezte, 1991-ben filozófia doktori iskolát végzett Tromsřben, majd Norvégia fővárosában, az Állami Színházművészeti Főiskola rendezőszakán tanult. 1997 és 2000 között a nyugat-norvégiai Rogaland Teater igazgatója. 2000 májusában az oslói Nationaltheatret élére nevezték ki.

Jelentős rendezői munkái: Oleana(David Mamet); Lecke (Eugene Ionesco); Étellift (Harold Pinter); Vor dem Ruhestand (Thomas Bernard); Zoo Story (Edvard Albee); Hit, remény, szeretet (Ödön von Horvath); Macbeth (William Shakespeare); Quai Ouest (Bernard Marie Koltés); Gill és az éj (Hugo Claus), Rómaiak (Lars Norén); Színházcsináló (Thomas Bernard); Far away (Caryl Churchill); Medea (Euripides)

Kritikai visszhang:

Kristálytiszta klausztrofóbia
Leginkább egy tisztán felhangzó zeneműhöz hasonlítható a norvég Eirik Stubř Fosse-rendezése. Ugyancsak norvég a díszlettervező, Kari Gravklev, aki fekete-fehér, sima falakkal teremt a három szereplő koreografált mozgásához stilizált teret. Mindössze két szék és egy zacskóban pár üveg sör látható a színen. A színészek hangját kihangosítva halljuk, mintha egész közel lennének, s mégis távol tőlünk.

… Nagyszerű színészi játék, és páratlan lélektani egyensúly jellemzi a norvég Nationaltheatret igazgatójának svéd rendezését, melyben értékkel telítődik a fossei világból áradó bezártság érzete.

Tove Eilefsen Lysander

AB 2002.10.05.



Ahol a kimondatlan szavak láthatóvá válnak
… akár a régi selyempapír, mely bármikor kiszakadhat, úgy veszi körül az előadás Fosse szűkszavú, törékeny világát. A csend, az elhangzó szavak közti kimondatlan gondolatok, befelé fordítják a nézők figyelmét. Épp mint Strindberg Haláltáncában, nem a külső világ, nem a drámai helyzetek, és kirobbanások, hanem a csendben szinte láthatóvá váló szavak csengése, olykor elviselhetetlen emberi igazsága a fontos.

Margareta Soorensen

Expressen, 2002.10.05.



Korunk misztériuma
Fosse korai darabjában a legelemibb emberi képlet rajzolódik ki: egy ember, aki társra vágyik, és mikor végre megleli, retteg, hogy egy harmadik majd közéjük áll megtörve a harmóniát.… Fosse költői szövegét a Riksteatern igazgatója, Lars Norén fordította svédre; műfordítása minden eddigi Fosse-tolmácsolásnál hitelesebben képes a darab lírai dimenzióit svédre ültetni. Egy másik színigazgató a norvég Nemzetiből, Eirik Stubř, pedig a darab számtalan rétegét, különös bezártságát vitte színpadra, s teremtett tiszta, árnyalatokban gazdag előadást. A színészek mikroporttal játszanak, így hangjuk intim közelségből hallatszik. Játékukban különös összahangra lel a stilizáció, a líraiság és az emberi érzésvilág.

A Valaki jönni fog gazdag, csodálatos előadás, kitörölhetetlen élmény, korunk misztériumjátéka.

Lars Ring




A Fesztivál teljes programja: www.dramafestival.hu

Szinopszis:
Valaki jönni fog
Fosse hallatlan nemzetközi népszerűségét sokan azzal magyarázzák, hogy színdarabjainak formáját, tartalmát a kérlelhetetlen minimalizmus szervezi egységgé. Az író a klasszikus modern európai hagyományt ötvözi a jellegzetesen nyugat-norvég szűkszavúsággal, egyszerűséggel. Míg a modern európai ízlésvilágnak, az elsősorban német és francia színházi igénynek megfelelő Fosse-darabok sorra sikert aratnak, a magyar nyelv természete és a magyar színházi hagyomány számára ez a nyelv és dramaturgia túlságosan szikárnak tűnik. Fosse anyanyelve az újnorvég, mely még a skandináv nyelvi közegben is önálló, sajátos irodalmi és esztétikai értéket képvisel.
A Valaki jönni fog Fosse legelső színpadra szánt műve, 1992-93-ban született. A tömör szerkezet, a gyakran monotonon lüktető nyelvi-zenei ritmus, a névnélküli kisemberek rajza, s a hétköznapinak látszó helyzetet ellehetetlenítő egzisztenciális rettegés olyan sajátos fossei jegyek, melyek nemcsak drámaírói alkotásait, hanem regényeit és líráját is alapvetően jellemzik.
I.
Egy magányosan álló tengerparti ház udvarán felbukkan a Férfi és a Nő. A Férfi ötven körüli, lomha mozgású, de nyugtalan tekintetű, őszülő ember. A Nő harminc lehet, magas, erős termetű, félhosszú hajú, nagy szemű; kapkodó mozdulatai miatt gyakran gyerekesnek tűnik. Ahogy kézen fogva közelednek, kiderül, hogy már övék a régi ház, de csak most látják először. Kurta, gyakran elharapott félmondataikból lassan rajzolódik ki a múlt: szándékosan keresnek menedéket ezen az eldugott helyen, távol másoktól, távol a világtól, hogy együtt, s egyedül legyenek. A Nő hangjában azonban ott a kétely, hogy lehet-e elvonulni, lehet-e háborítatlanul élni. Hiába győzködi, nyugtatja a Férfi, a Nő egyre nyugtalanabb, űzöttebb; rettegve festi „az ördögöt a falra”: biztos jön majd egy másik, hiszen valakinek jönnie kell, és talán a Férfi ezt is akarja. A szaggatott, tőmondatokból épülő párbeszédben hol a közös béke utáni vágy, hol a megzavart nyugalom rémképe kerekedik felül. Egyszer csak lépések zaját hallják, riadtan kémlelnek körbe, de nem látnak senkit.
II.
A Nő egyedül van az udvaron, amikor megjelenik a Másik. Átlagos külsejű, közel harminc éves férfi. Büszkén mutatkozik be: övé volt a ház, de ő maga nem lakott ott soha, nagyanyja halála óta üresen áll, s már azt hitte, nem fogja senki megvenni tőle az egyre csak pusztuló házat. De most, hogy elkelt a ház, kíváncsi volt, ki vette meg; örül a házért kapott pénznek, s a társaságnak. Gyorsan beszél, sokszor ismétli magát, hol félszeg, s szinte dadog, hol felbátorodik, s ömlik belőle a szó. A Nő gyanakodva hallgatja, s kurta válaszaival igyekszik elhárítani a Másik közeledését. Mégis leülnek egymás mellé a ház előtti padra, ahol az imént a Nő a Férfival ült. A Másik alig vesz tudomást a Nő tartózkodó viselkedéséről, örömmel meséli, hogy nem messze lakik, s bármikor szívesen átjön látogatóba. A ház mögül a Férfi lép elő. Tekintete hideg és elkeseredett. A Nő igyekszik úgy tenni, mintha a Másik férfi nem jelentene veszélyt, de hiába. Ahogy a Másik magukra hagyja őket, a Férfi dühösen támad a Nőre: azzal vádolja, hogy hiába mondott mást az imént, titkon remélte, hogy akad majd férfi-társaság a környéken. A Férfi szerint a Nő máris kikezdett az idegennel, mert maga mellé invitálta a padra, s szorosan hozzábújt. A Nő védekezik, igyekszik megnyugtatni a Férfit. Végül úgy döntenek, bezárkóznak a házba.
III.
A konyhába lépve hosszú asztalt találnak. A Nő boldogan képzeli el a közös reggeleket, amikor egymással szemben ülnek majd az asztalnál. A Férfi lépések neszét hallja kívülről. A Nő hitetlenkedve néz ki az ablakon. Nincs itt senki, mondja, az idegen most ment el, nem lehet, hogy megint visszjött. Kopognak. A Férfi szinte lebénul a rémülettől, mondatai egyre elkeseredettebben zakatolnak: talán a Nő akarja, hogy így legyen, hogy visszajöjjön a Másik. A Nő azonban úgy dönt, nem nyitnak ajtót, hátha ezzel elveszik a Másik kedvét a látogatástól.
IV.
A nappaliban és a hálószobában láthatólag nem nyúltak semmihez, mióta meghalt a Másik nagyanyja. A falakon családi képek, az ágy bevetetlenül, a levegő áporodott. A Nő csodálattal figyeli a családi képeket, milyen szép emberek voltak az idegen szülei, ismételgeti. A Férfi képtelen megnyugodni: a Nő lelkesedéséből is azt olvassa ki, hogy tetszik neki a Másik. Ellentmondást nem tűrő, féltékeny vádakkal reagál a Nő minden elterelő, nyugtató szándékú szavára. Ismét kopognak, de most erősebben, kitartóbban. A Férfi a díványra kuporodik, a Nő kimegy ajtót nyitni.
V.
A Másik áll az ajtóban, egy zacskó van nála. Szívesen megmutatná a házat, mondja, s belép. Hozott sört is, hiszen most volt miből vásárolnia. Kínálja a Nőt, de az csak a fejét rázza. A Másik otthonosan a konyhaasztalhoz telepszik, iszik, mesél a nagyanyjáról, a házról, hogy tulajdonképpen milyen olcsón jutott a Nő a házhoz, hogy ezért hálásak lehetnének neki… A Nő az ablaknál áll, szótlanul hallgatja, szinte rá sem néz. A Másik belátja, hogy nem alkalmas a látogatása, de felírja a telefonszámát egy papírra, amit a Nő rögtön a tárcájába rejt. A Másik indulni készül, magabiztosan bátorítja a Nőt, hívja, ha kedve tartja… hiszen előbb vagy utóbb úgyis találkoznak megint, vagy beszélnek telefonon, s ő ismét átjön.
VI.
A Nő visszamegy a szobába, ahol a Férfi még mindig ugyanúgy fekszik, ahogy az imént: összekuporodva, arccal a falnak. A Nő igyekszik meggyőzni, hogy nincs mitől félni, hogy elment a Másik, s nem is jön vissza egy darabig. A Férfi elkeseredetten bizonygatja, hogy a Nő összejátszik az idegennel, s hogy ezért is tette a tárcájába a telefonszámot. A Nő tagadja, hogy így történt volna. Magára hagyja az ágy szélén kuporgó, görcsösen szavakat mormoló Férfit.
VII.
A Férfi egyedül van az udvaron, ijedten kémlel a Nő után. Hangosan próbálja nyugtatni, meggyőzni magát, hogy visszajön hozzá, hogy nem fogja felhívni az idegent. Együtt leszünk, végre, egyedül, hajtogatja, s a padra roskad. A ház mögül felbukkan a Nő, tekintete szelíd. Leül a Férfi mellé a padra, óvatosan megsimogatja a Férfi arcát. Hallgatnak.