A 4. Kortárs Drámafesztivál 2003. április 27. vasárnapi programja

15.00 – Millenáris Hajó
Felolvasószínház
Sergi Belbel: Esõ után (Después de la lluvia)
Jordi Galcerán: Dakota
R: Almási-Tóth András


20.00 – Trafó
Marius Ivaškevièius: A kisfiú (Malыš)
Oskaras Koršunovas Színház, Vilnius
R: Marius Ivaškevièius
játékidõ: 90 perc, szünet nélkül

20.00 - Millenáris Teátrum
Mezei Kinga - Gyarmati Kata: Pác* (Hamvas Béla Karnevál c. regénye alapján)
Újvidéki Színház
R: Mezei Kinga
játékidõ: 120 perc, szünet nélkül

15.00 óra Millenáris, Hajó

Sergi Belbel: Eső után (Después de la lluvia)

Szereplők: Siménfalvy Ágota, Vlahovics Edit, Hevér Gábor, Mészáros Tamás, Tímár Éva
Rendező: Almási-Tóth András
Fordító: Bakucz Dóra

Sergi Belbel drámaíró, rendező, drámafordító, tévésorozat-író

Terrassa, 1963.

Barcelonai Autonóm Egyetem – újlatin és francia filológia
1983: az Aula de Teatro de la UAB (UAB Színházi Intézet) alapító tagja
1980 óta vesz részt színházi csoportokban: a terrassai Gresca/80-ban és a barcelonai Francia Intézet színjátszó csoportjában.
1983-ban többekkel megalapítja az egyetem színjátszó körét.
1986: a Teatro Fronnterizóval kezd dolgozni.

Színdarabok:
A. G./V. E., kaleidoszkópok, a ma világítótornyai (A. G./V. E., caleidoscopios faros de hoy)
Te, elôtte és utána (Tu, abans i després)
A hattyú éjszakája (La nit del cigne)
A nô emlékezetében (Dins la seva memória) – Ciutat de Granollers színházi díj
MinimálShow (Minim.mal Show), Miquel Górriz-szal közösen
Elsa Schneider, 1987
A szakadék társaságában (En companyia d’abisme)
A segítô (L’ajudant), 1988
Tercett (Tercet), 1988
Nászágy (Tŕlem), 1989
Simogatások (Carícies), 1991 – Ventura Pons megfilmesíti
Esô után (Després de la pluja), 1993
Meghalni vagy nem (Morir o no), 1994 – Ventura Pons megfilmesíti
A vér (La sang), 1997

Fontosabb rendezései:
Fedra, de Racine y L’augment, de Georges Perec
Minim.mal Show

Díjak:
Primer Premio Marqués de Bradomín 1985
Premi de Teatre Ciutat de Granollers 1986
Ignasi Iglésias díj, 1987 – Elsa Schneider
Katalán Nemzeti Irodalom Díja, 1991, 1992, 1993
Kritikusok díja, 1991 – a legjobb rendezés: Vágy (Desig)
Premio Ojo Crítico de RNE 1992
Premi Serra d’Or – Després de la Pluja
Ercilla de teatro-díj a legjobb színházi műért, 1996
A Kulturális Minisztérium Nemzeti Drámairodalmi díja, 1996 (a Morirért)


A darabról röviden:

Szereplők: Rendszergazda, Titkárságvezető, Szőke titkárnő, Fekete titkárnő, Vörös titkárnő, Barna titkárnő, Futár, Ügyvezető igazgatónő.
A történet a közeljövőben egy 49 emeletes irodaház tetején játszódik, ide jár mindenki dohányozni, levegőzni, a mélységet tanulmányozni. Idefent beszélik ki mindazt, ami az irodában történik. Sokszor banális dolgok ezek: melyik titkárnőnek milyen a főnöke, kinek milyen a szerelmi élete, ki a jó nő, és ki a jó pasi az irodában. Két éve nem esett az eső. Talán, ha esne, megváltozna minden, újra lehetne kezdeni, oldódna a felgyülemlett munkahelyi feszültség, talán a cigarettázás sem volna olyan nagy bűn.
A titkárnők locsogásából igen hamar kiderül, hogy a négy titkárnőből három igen butácska, aki barnáról szőkére, barnáról vörösre, illetve barnáról feketére festette a haját. Csak a barna hajú titkárnő tűnik átlagosan értelmesnek, mi több, ez feletteseinek is feltűnik, olyannyira, hogy szeretnék kimenteni innen.
Mindenkinek van valami kis dilije: a rendszergazdának az, hogy bár nem szép, mégis őt üldözi a három ostoba titkárnő a szerelmével; a személyzeti főnök arról filozofál, vajon hány másodpercig zuhanna egy test, ha kiesne a tetőről; a vörös hajú titkárnőnek mindenféle elméletei vannak és furcsa hangokat hall; a szőke hajú titkárnőnek ruhát ajándékozott a főnöke, és ezért attól tart, főnöke le akarja fektetni; a barna hajú titkárnőnek egymillió férfi közül csak egytől lehet gyermeke; a Futárfiú egyszerűen csak szeretné megdugni az összes nőt; az Ügyvezető igazgatónő pedig kis céget szeretne alapítani, ahol nyugodtan lehet dohányozni és értelmes dolgokat csinálni.
A tetőn szereplők a legkülönbözőbb szerencsétlenségeknek lesznek szemtanúi, helikopter zuhan a szomszédos felhőkarcolóra, egyik munkatársuk kiugrik az ablakon.
Az egyre kaotikusabb állapotból szép lassan rend szerveződik, a négy férfi és a négy nő párokba rendeződik, és az eső is elered végül. A történet epilógusa az eső utáni napsütés.
Egészen olyan ez a világ, mint amiben élünk. Mindenki valamiféle kis csodára vár, most éppen arra, hogy essen és mindent megtisztítson az eső. Elmossa a hülyeséget, a dohányzási tilalmat, az egész felgyülemlett szemetet...


Jordi Galcerán: Dakota


Szereplők: Siménfalvy Ágota, Vlahovics Edit, Hevér Gábor, Mészáros Tamás, Tímár Éva
Rendező: Almási-Tóth András
Fordító: Madarász Nóra

Jordi Galcerán drámaíró, műfordító, dramaturg, televíziós forgatókönyvíró

Barcelona, 1964.

Barcelonai Egyetem – katalán filológia
1982-tôl ír drámákat, amatőr csoportok számára. Sokszor rendezi saját darabjait és játszik is bennük.

Színpadi művek:
Bilincsbe vert szavak (Paraules encadenades) – Teatro Romea, Barcelona, 1998
Dakota – katalán nyelven: Teatro Poliorama, Barcelona, 1996.
– spanyol nyelven: Tanttaka Teatroa és Tresx3 koprodukciójában 1998.
Szörf (Surf) – Villarroel Teatre, Barcelona, 1998
Menekülés (Fuita) – Teatro Principal, Barcelona, 1998
Erkély (Mirador) – 1999

Díjak:
XX Born de Teatre-díj, 1995 – Paraules encadenades
Serra d’Or kritikusok díja, 1995 – Paraules encadenades
Ignasi Iglesias-díj, 1995 – Dakota
Butaca-díj, 1996–1997 és 1997–1998 (közönségdíj a legjobb bemutatóért)

Szereplôk:
Hipólito (szájsebész), Laura (a felesége), Guillermo (fogtechnikus), rendôr, orvos, szociális munkás, koldus, ápoló.
Az élet álom modern továbbgondolása, mikor vagyunk ébren és mikor álmodunk, mi magunk vagyunk vagy minket álmodik valaki, ülünk egy színházban, vagy elmebetegek vagyunk egy klinikán…
Hipólito éppen szülés előtt álló feleségéhez igyekszik a kórházba, amikor megbünteti a rendőr. Hosszas huzavona után kiderül, azért bünteti meg, mert gyorsan fog hajtani a kanyarban, ami nem sokkal a büntetés helyszíne után következik. Egyre szürreálisabb a kép, a rendőr fejbe lövi Hipólitot, egy szociális munkás menekültotthonba invitálja, majd megjelenik az orvos, aki közli vele, hogy a gyerek, légzési problémák miatt, közvetlenül születése után meghalt.
Hipólito egy kórházi ágyon fekszik, felesége ébresztgeti és közli vele a jó hírt, gyermeket vár. Hipólito épp egy orvosi konferenciáról utazik hazafelé, amikor telefonon érdeklődik, rendben lezajlott-e a szülés, mire anyósa sírós hangon közli vele, hogy a gyerek meghalt. Légzési problémái voltak. Hipólito visszaemlékszik az álmára, amelyben már megtörtént mindez, rájön, hogy az álmai jóslatok, és valamilyen formában valóra válnak.
Ettől kezdve Hipólito monológjai és életének, illetve álmainak megelevenedett jelenetei váltogatják egymást. Egy éjjel különös álmot lát, megtagadja a segítséget a háborúban lebénult koldustól, aki erre fenyegetőzni kezd, hogy a dakotai McDonald’s-ban tömegmészárlást rendez. A háttérben csókolózó pár, egy Guillermo nevű férfi és egy nő, aki – ahogy Hipólito egyre jobban figyeli, rájön – nem más, mint a felesége. Másnap levelet küld az amerikai nagykövetségre, amelyben felhívja figyelmüket a dakotai mészárlásra. Rendelőjében megjelenik egy fogtechnikus, Guillermo, akit álmában enyelegni látott a feleségével, Laurával. Hipólito rögtön belemegy az üzletbe, és igyekszik összebarátkozni a férfival, hogy jobban szemmel tarthassa a „bontakozó kapcsolatot”. Egy nap vacsorára hívja Guillermót. Annyira eluralkodik rajta a féltékenység és a düh, amiért még mindig „úgy tesznek”, mintha alig ismernék egymást, hogy a végletekig provokálja őket, de hiába. Végül előkerül egy pisztoly is, Hipólito pedig a pszichiátriai klinikán végzi.
Laura gyakran látogatja a férjét, és amikor úgy érzi, meggyógyult annyira, hogy felfogja, és el tudja viselni a hírt, bevallja Hipólitonak, hogy már egy másik férfival él. Hipólito tudja, hogy Guillermoról van szó, és kéri Laurát, tűnjön el az álomból minél gyorsabban, különben valóra válik. Laura elmegy, Hipólito kettesben marad az ápolóval, aki sürgeti ôt, fejezze be a történetet, mert uzsonna van, és a többi betegnek is szüksége van egy kis mozgásra, nem ülhetnek egész nap az ő ágya körül, majd rászól a kedves betegekre, hogy menjenek, járkáljanak egy kicsit uzsonna előtt. A beszélgetés során elhangzik az orvosi magyarázat is arra vonatkozólag, mi történik Hipólitóval valójában: amikor annak idején Laura szült, Hipólito nem ért oda időben, ezért magát hibáztatta a gyerek haláláért. A lelkifurdalás miatt tudata azóta úgy érzékeli a történéseket, mint előre megírt álmokat, hogy elhárítsa magától a felelősséget.
Az ápolónak sikerül rávenni Hipólitót, hogy induljon uzsonnázni. Hipólito kezében az aznapi újság, a címlapon Dakota, ahol egy vietnámi veterán tömegmészárlást hajtott végre.

20.00 – Trafó
Marius Ivaškevičius: A kisfiú (Malыš)
APA - Arvydas Dapsys
LJONYA - Algirdas Dainavičius
NASZTYA - Tatjana Liutajeva
SILVIA - Gabriele Kuodyte


RENDEZŐ - Marius Ivaškevičius
DÍSZLETTERVEZŐ - Jūratė Paulėkaitė
ZENESZERZŐ - Gintaras Sodeika

A darab szinopszisa:

Két család él a világ különböző részein: egy apa, aki egyedül neveli lányát Litvániában, és egy anya, aki egyedül neveli fiát Szibériában. Az első felvonás 1941 – ben kezdődik, nem sokkal a második világháború kitörése előtt, a Szovjetunióban. A litván apát Szibériába deportálják. Az utazásra való készülődés és az utazásról szóló elbeszélés egy játékos hazugság, amely elrejti a sötét igazságot a lány elől, aki Litvániában marad.
A Szibéria jeges hidegében kabát nélkül bolyongó értelmiségi nem osztja társai néma elszántságát: „meghalni, de nem megadni magunkat”. Keresni kezdi a túlélés lehetőségeit, és más litvánok örömüket lelik abban, hogy lenézhetik őt emiatt. Ebben a helyzetben jelenik meg a helyi gyűjtőgazdaság elnöknője – Nasztya, aki fiát, Ljonyát neveli. Nasztya és otthona lesz az Apa életének egyetlen célja. Miután széttaposta az asszony ablaka alatt felgyűlt havat, az Apa nemcsak a ház kulcsát találja meg, hanem szívében is megnyugvást talál. Az új férfi megjelenése a házban kiváltja a fiú, Ljonya féltékenységét, de nem sokkal később a fiút behívják, és az Apa Nasztya házának egyenjogú lakója lesz.
Amikor a szovjet hadsereg végigmenetel Litvánián, Ljonya elmegy az Apa házába, hogy üdvözölje a lányát, Silviát, aki Litvániában maradt. Ezalatt a rövid látogatás alatt Ljonya és Silvia kölcsönös vonzalmat éreznek egymás iránt. Ljonya nem tér haza a második világháború végén, hanem Silviához költözik, így helyet cserél az Apával.
A két idősebb ember Szibériában vágyakozik gyermekei után, miközben lassan és türelmesen próbálják kialakítani közös életüket; Litvániában azonban gyermekeik életüket a közös gyűlöletre építik. Ljonya és az Apa között – mindkettő félkarú, a fiú a háborúban, az apa favágáskor vesztette el a kezét - levélháború tör ki. Az Apa elfogja Ljonya Nasztyának címzett leveleit, Ljonya pedig elfogja az Apa leveleit, és nem engedi, hogy azok Silviához jussanak. Mindkét férfi új szövegeket hoz létre a levelekből; ezekből komikus helyzetek alakulnak ki, melyek viszont nem győzik meg a két nőt, Nasztyát és Silviát.
Az Apa fokozatosan kezdi kerülni a külvilágot és az őrület lesz úrrá rajta, amely Nasztyát is magával sodorja. Egyetlen tevékenységük a rádiófrekvenciák keresése, melyek a tenger morajlását idézik fel. Mivel képtelenek a valóságban nyugalmat lelni, ebben a „mormolásban” találják meg.
Ljonya és Silvia kapcsolata felbomlik. Bár megpróbáltak közös nyelvet kialakítani kapcsolatuk elején, később már csupán a másik viselkedésében levő zavarokat keresik. Mintha a szülők szerelmének túszai lennének, a fiatal pár nem találja meg a szerelmet.
Az utolsó felvonás az elsőt ismétli meg. Nasztya az ötéves Ljonyával a rajzáról beszél. A kisfiú azt a feladatot kapta, hogy rajzoljon egy házat, és helyette egy kerítést rajzolt, amely mintha saját reménytelen jövője lenne.




Sajtószemle:
”…indirekt, metaforikus dialógok, lakonikus külső képiség, minimalizáló esztétika és részletezés – mindez stilizált színészi játékot kíván. A szereplők színészi játéka, bár megszabadult a világiasságtól, de valahogy mégis túlteng, a játék és az irónia között egyensúlyoz, az előadás közepéig, ahol is az utóbbi helyére a drámai sejtetés lép <…> Marius Ivaškevičius egész előadása egy elégikus novellára emlékeztet, amely tele van nosztalgikus érzelmekkel." Szóval ez a végzet (Literatura ir menas, 22 03 2002 // Rasa Vasinauskaite)




"A “Malysh”(„édes kölyök”) egy kétnyelvű (orosz, litván) költői thriller, amely gazdagon bővelkedik a költői képtelenségekben és a finom groteszkben. Bár Ivaškevičius „finomsága” (éppúgy, mint költőisége) becsapó; a szerző tudja, hogy miként hagyjon el kimondatlan, nyilvánvalóan előre megjósolt dolgokat; tudatosan teszi mindezt, néha kicsit megáll ott, ahol a tulajdonképpeni tragédia tükröződése elkezd nyilvánvalóvá lenni és egy különös, helyi mini - mártírológiává alakul.

Ivaškevičius a háború szörnyűségeit egy bizonyos távolságból szemléli, és „nem vájkál a sebekben”, nem engedi szabadon az ordítást, nem fenyeget senkit, nem ítél és nem ad igazat. Egy kesernyés mosollyal egyszerűen elénk dobja egy be nem fejezett szituáció töredékét – és ez elég ahhoz, hogy mindenre rájöjjünk. A szerző nem rabolja meg a néző fantáziáját."
Jó szerencsét, rendező! (Veidas, 21 03 2002 // Valdas Gedgaudas)

Oskaras Koršunovas Színház

A színházról:
1998 – ban alakult meg az Oskaras Korsunovas Színház (Oskaro Korsunovo Teatras), vagy más néven OKT. Az OKT egy szerves konstrukció. A színház koncepciója magától fejlődött ki – mielőtt még létezését hivatalosan is elismerték, már önálló helyként működött. A hivatalos megalapítás után nyilvánvalóvá vált, hogy az országnak még nincs meg az önálló színházakat érintő programja. Az OKT egy „színházi tény”, amely természetesen és spontán módon fejlődött ki. A színháznak mindene megvan, hogy sikere legyen: érdeklődő közönsége, repertoárprogramja, eredeti és radikális stílusa és nemzetközi hírneve. Mögötte a hívők: Martynas Budraitis manager és a díszlettervező Jurate Paulekaite. Köréjük szerveződött egy csoport színész, akik bíznak a rendezőben, és hisznek az intenzív és komoly munkában. Az OKT színészei elsősorban művészek, a rendező munkatársai, és az előadás mögötti koncepció képviselői.
Mint diák, Oskaras Korsunovas egy Bibliát vitt magával a filozófia előadásokra, és makacsul a padjában tartotta. Ez a fiatalos, provokatív gesztus megállta a helyét. Később Korsunovas színháznézőinek egy része korunk minden baját megtalálja az előadásaiban. Nem bocsátják meg neki, hogy a „baszni” szót megjelentette a színházi plakáton, és így művészi szintre emelte. Bulgakov Mester és Margaritájának interpretációját sem nézték el neki, amely szerint a könyv a magas irodalom komikus travesztiája, sem a Szentivánéji álom-értelmezését, amelyet csupán a Bárd modernizálásának tekintettek. Azok, akik elítélik Korsunovas színházát, csupán a kulturális szabotázs egy formáját látják benne, azonban ő maga soha nem provokál csupán a provokáció kedvéért. Korsunovas színházát nem ez a felületes gesztus jellemzi, egyáltalán nem sekélyes és semmiképp nem éretlen.

Az OKT egy nagyon hozzá illő logót választott magának: egy hieroglifát, amelyet Daniil Charms tervezett: “a jel – a cél – az energia központja – a csupasz tér.” A színház tisztán maga elé tűzött egy célt, és az energia központjaként működik. Eimuntas Nekrosius egyszer feltett egy költői kérdést: „De mit fog csinálni Korsunovas később?” A válasz logikus: akkor jön a csupasz tér.
Ramune Marcinkeviciutė, színházi kritikus

Marius Ivaškevičius, drámaíró, színházi rendező


1973. március 26-án született Moletaiban (Litvánia)
1997-ben diplomázott filológiából a Vilniusi Egyetemen
1996-1999. a litván „Respublika” c. napilap szombati különkiadásának, a „Julius” – nak a szerkesztője
2000 – 2001. újságíró a Litván Nemzeti Televízió kulturális magazinjánál, a „Kulturális Csapda” – nál.
A lengyel nemzeti napilap, a „Gazeta Wyborcza” cikkírója.
1996-ban jelent meg első novelláskötete, „Akiknek a gyerekek” (”Kam vaikų”) címmel.
Néhány novelláját lefordították lengyelre, németre, franciára, oroszra és szlovénre is.
1998-ban első darabjával: „A szomszéd” (“Kaimynas”), elnyerte a Modern Litván Dramaturgia verseny fődíját.
Legutóbbi, Malysh c. darabját maga rendezte az Oskar Korsunovas Színházban, Vilniusban.


Április 27. 20.00 óra, Millenáris Teátrum

Újvidéki Színház: Pác

(Budapest II., Fény u. 20-22)







PÁC

Hamvas Béla: Karnevál című regényének motívumai alapján a színpadi adaptációt készítette:

Mezei Kinga és Gyarmati Kata

Színpadi hangzás: Mezei Szilárd

Szereplők:

BALÁZS ÁRON - Bormester

CSERNIK ÁRPÁD - Igazgató, Barnabás, Maximus-bíró, Pergelin Tódor

NAGYPÁL GÁBOR - Hoppy Lőrinc

NÉMET ATTILA - Kesző Bertalan, Kesző Benjámin, Böllér Leó, Monopol

KOVÁCS NEMES ANDOR, f.h. - Episztemon, Ambrus Ágoston, Bormester

KŐRÖSI ISTVÁN, f.h. - Toporján Antal, Flórián, Yubainkan

PUSKÁS ZOLTÁN - Kankalin Mátyás, Vermerán, Tibold, Karipa, Schnoen Alajos

SZORCSIK KRISZTA - Antennis, Kankalin Laura, Abihail, Auguszta, Kornélia, Lala, Tamara, Ainyu

SZŐKE ATTILA, f.h. - Féllábú, Pataj

ZENÉSZEK: Zákány Emőke (oboa ) és a színészek

további információ: www.dramafestival.hu