A láthatatlan hõs

Szántó Judit
Csehov: Ivanov
Szigligeti Színház, Szolnok
A SZÍNHÁZ áprlisi számából

A mûsorfüzet tanúsága szerint ez a szolnoki Szigligeti Színház tizedik Csehov-elõadása, Telihay Péternek pedig az ötödik (Szolnokon az elsõ) Csehov-rendezése; a produkció tehát két halmaz közös része, szaknyelven szólva metszete.
Mint ilyen, sajnálatos módon nem kiemelkedõ; átlagos mai magyar színházi este, amelynek egyetlen kiemelkedõ hozadéka maga a darab: a Csehov második színmûveként 1887-ben keletkezett Ivanov, amelynek miliõjében, mellékfiguráiban még erõsen érezhetõ Gogol és Osztrovszkij hatása, de fõ vonulata és elsõsorban fõhõsének rajza már hamisítatlanul csehovi. Vagyis világdráma, amelyet lehet rendezõileg aktualizálni, rendkívül markáns korfüggõ elemeit tompítani, akkor is ugyanarról fog szólni: ember és társadalmi környezete örök, gyógyíthatatlan konfliktusáról, az ifjúkori álmok szétfoszlásáról, a miliõ hatalmáról, az emberek közti kommunikáció képtelenségérõl.

Semmi kétség: erről szól Telihay rendezése is; a rendező Csehov iránti nemes vonzódásából és eddigi munkáiból úgyszólván szakmai minimumként következik, hogy Csehov-értelmezése pontos, világos és meggyőző; a közönség fogékonyabb része hiánytalanul megértheti a dráma tétjét és világképét, mint ahogy az általam látott estén (nem premieren) a reagálásai is kifogástalanok voltak. Telihay a komplex, összetett dráma minden rétegét elemzi és megszólaltatja; így kellő színpadi súllyal süvölt és csattan az a motívum is, amelynek a későbbi Csehov-drámákban nincs folytatása, itt azonban kiemelt fontossággal jelenik meg: az orosz társadalom - arisztokrácia, értelmiség, polgárság - zsigeri, bár egyelőre csak úgynevezett "békebeli" antiszemitizmusa. Telihaynak tehát átfogó látomása van a műről, amelyet esztétikusan és drámaian helyez el Menczel Róbert széles ölelésű, sajátos és hiteles légkört árasztó színpadképében. Ez a színpad mellesleg kidomborítja és egyben ironizálja, hogy Ivanov személyében egyfajta értelmiségivel van dolgunk: az előszínpadon, egy kivájt teknőfélében könyvek rendetlen összevisszaságát látni, az íróasztalon halomban állnak az irományok (nem lehetetlen, hogy bokros szabadidejében Ivanov írogat is), a zsinórpadlásról pedig könyvek lógnak be a színpadtérbe - könyvek, amelyek azonban villanykapcsolóként fungálnak, s amelyekből a duhaj vendégek ki-kitépnek egy-egy oldalt. (Kevesebb jót mondhatok Tresz Zsuzsáról, aki különösen a nőknek tervezett előnytelen és jellemzőerőben is szűkölködő jelmezeket.)



Telihay azonban - és ez is szinte természetes - a gondos feladatmegoldáson túl is rajta akarja hagyni kézjegyét a dráma szövetén (és itt nem az olyan kétes ízléssel epatirozó dramaturgiai - vagy dramaturgi - betoldásokra gondolok, mint a "Happy Birthday" eléneklése avagy a businessre vagy a mozifilmekre való utalás). A darabon végigvonul az a rendezői fogás, hogy Ivanov némán és a többi szereplő számára láthatatlanul számos, amúgy nélküle lezajló jelenetet is végigasszisztál, egy ízben pedig partnernője látja ugyan a hőst, de a történetesen éppen őt kereső vendég szemszögéből "Tarnkappe" van rajta. A fogás célja sejtésem szerint kettős: részint még hangsúlyosabbá teszi Ivanov szerepét a dráma hierarchiájában (bár úgy gondolom, hogy erről Csehov kielégítően gondoskodott), részint megtámogatja a darabvégi öngyilkosság gesztusát: Ivanov előtt panorámikusan kitárul egész környezete, megtudja, miként vélekednek róla saját társaságán belül, s ezzel együtt azt is, hogy kik közé süllyedt. Véleményem ezúttal is hasonló: mindezekkel Ivanov hallgatózás nélkül is tisztában van. Ám lehet, hogy a megoldás autonóm értékére fogékonyabb lennék, ha Seress Zoltán (Ivanov) okkult jelenléte nem merülne ki a suta, funkciótlan, sőt kissé nevetséges ődöngésben.

Ugyancsak "koncepció"-gyanús a befejezés is: Lvov végső tetemrehívásának jelenete - amely különben érdekesen: a poronddá átlényegülő könyves teknőn belül, s a két férfi köré gyűlő bámész, szenzációéhes vendégsereg karéjában megy végbe - hirtelen félbeszakad, s a szereplők és a színpad közé vetítővászon ereszkedik, melyen egy-egy másodpercre felvillannak a korábbi, vészterhes konfrontációk legbeszédesebb mozzanatai, megtoldva Anna Petrovna szemrehányó képmásával - s a montázs végén eldördül a revolver. Itt sem hiszem azonban, hogy Ivanovnak az öngyilkossághoz szüksége volna ilyen rekapitulációra, hiszen a felvillantott eseményeket egyszer már átélte, és a cselekmény szerves kibontakozása során jutott el odáig, ahová eljutott - a befejezés elkerülhetetlenségének az addigi folyamatokból kell következnie.

Az előadás átlagossága azonban nem ezekből a felemás rendezői kézjegyekből adódik, hanem elsősorban és mindenekelőtt a gyenge színészi munkából, amely aztán valóban a mai honi átlag szomorú specifikuma: társulataink túlnyomó többségében legföljebb a két-három-négy főszerepet lehet viszonylag jó színvonalon kiosztani. No persze a közepes vagy annál is satnyább tehetségekből a maximumot kihozni ugyancsak rendezői érdem, de a közhelyre feleljen közhely: a kősziklából vizet csak a csodatévő tudott fakasztani. Telihay a társulat zömét éppen csak hogy korrekt vagy annál is gyatrább alakításokra ihlette; de a színészek sem igyekeztek kitenni magukért, és nem követték a rendező kalandokra hívó szavát.

Az Ivanov sikeréhez mindenekelőtt egy Ivanov kell, és Seress Zoltán - Telihay korábbi Tuzenbachja és Platonovja - ezúttal nem remekel. Először is hiányzik játékából az a feszültség, amely egy nem is oly rég még nagyra termettnek látszó, modern, intellektuális, előítéletmentes gondolkodó fő és a harmincöt évesen már tehetetlenné, gyávává, jövőtlenné aggott parazita ellentmondásából adódik. A Seress-féle Ivanovnak nincs szellemi profilja, s így nem is hordozhatja azt a tragikumot, amely lezüllése tudatos megéléséből fakadhatna. Egyszerűen jelentéktelen ahhoz, hogy saját drámájának főszereplője legyen.

A többiekről - üres manírjaikról, hamis pózaikról vagy egyszerűen csak agresszív vagy decensebb szürkeségükről - nem szívesen szólnék, inkább csak egy szereposztási problémát említenék meg: azzal, hogy a rendező Sabelszkij gróf, a vastagbőrű és olykor szentimentális öreg ingyenélő alakját Kaszás Mihály személyében fiatal, pontosabban minden ízében fiatalos színészre bízta, a dráma gyönyörű polifóniájából egy fontos akkordot semlegesített.

Hogy a jót a legvégére tartogassam, kiemelnék másfél teljesítményt. Mintaszerűen komplex, hiteles játékával az élre kívánkozik Mertz Tibor Lebegyevje: a színész az életkörülményeibe belebutult, jóravaló, de férjként, apaként, barátként is impotens földbirtokosnak még a csendes tragikumát is képes érzékeltetni. Játékának első, a Lebegyev-estélyen nyújtott epizódjában Egri Márta is jelesül oldja meg negély, kicsinyesség és veszélyesség egybecsengetését; kár, hogy esküvői megjelenéséhez a harsány picsogáson kívül már nem sikerült új színt találni.

Végezetül Telihay Péternek új s még újabb vállalkozásaihoz őszintén kívánok jobb művészi kondícióban lévő társakat és/vagy energikusabb és több energiát sugárzó rendezői jelenlétet.



CSEHOV: IVANOV
(Szigligeti Színház, Szolnok)

Fordította: Spiró György.
Díszlettervező: Menczel Róbert m. v.
Jelmez: Tresz Zsuzsa m. v.
Dramaturg: Faragó Zsuzsa m. v.
A rendező munkatársa: Ignátz Éva. Rendező: Telihay Péter m. v.
Szereplők: Seress Zoltán, Sztárek Andrea, Kaszás Mihály, Mertz Tibor, Egri Márta, Verebes Linda, Mihályfi Balázs, Melkvi Bea, Gazdag Tibor, Molnár László, Császár Gyöngyi, Zelei Gábor, Petridisz Hrisztosz, Horváth Gábor, Tárnai Attila, valamint Bachmann Márta, Torda Zoltán.

Szántó Judit | A LÁTHATATLAN HŐS
A SZÍNHÁZ áprlisi számából