Nevettetés vagy reveláció

Ascher Tamás bécsi Erdõ-rendezése
Uwe Mattheiss, Süddeutsche Zeitung, 2002. május 7.
Fordította: Szántó Judit
a SZÍNHÁZ áprlisi számából

A szerencsének mindig ára van

Tíz évvel a cári Oroszországban bekövetkezett jobbágyfelszabadítás után Erdő című komédiájával (1871) Alekszandr Osztrovszkij társadalomkritikai taposóaknát helyezett el, melynek robbantóereje csak Csehov Cseresznyéskertjében (1903) vált nyilvánvalóvá. Mindkét darab az eladósodott, de azért meggondolások nélkül a tegnapban tovább éldegélő nemesi nagybirtokosság elé tart tükröt, Osztrovszkijé talán még részvétlenebbül, mint Csehové, bár az ábrázolást látszólag megszelídíti a (cinikus) hepiend, amely látszólag a tovább vegetálás lehetőségét villantja fel, és az emberben rejlő pozitív magba vetett hitet szuggerálja.



Akademietheater-beli rendezésében (német változat: Anna Lengyel és Wolfgang Wiens) Ascher Tamás beéri a mű komédiás potenciáljával, és a sokrétegű komédiát vaskos bohózatként szolgálja fel. Khell Zsolt komoran funkcionális színpadterében a felvonások között lendületesen rázendítő zenész-kvartett szolgáltatja a karikírozott folklórt, a felszabadult együttes pedig három gyorsan múló óra alatt a legmagasabb színvonalú, értékes nevettetésről gondoskodik.

A játék középpontjában a sandrocki reminiszcenciákat keltő Kirsten Dene remekül érvényesül mint Raisza Pavlovna, az ötvenes évei derekán járó földbirtokosnő, aki egyfelől a maga feddhetetlen jó hírét védelmezi, másfelől olyan stratégiákat követ, amelyek alkalmasak szenvedélye tárgyának megkaparintására. A feltűnően jóképű, feltűnően fiatal és feltűnően buta csődtömeget (Michele Cuciuffo) hivatalosan ugyan mint cselédsorban tartott nevelt lányának, Akszjusának (Agnes Riegl) vőlegényét telepítette a házába, ám az ifjú, alkalmi csetlés-botlásaitól függetlenül, hamar beletanul a hálószobában megkívántakba.

A darab végére az életjátszmában sakkfiguraként használt állítólagos "menyasszony" is karjába zárhatja titkos szerelmesét (Daniel Jesch), annak ellenére, hogy a szerelmes fiatalember apja (Florentin Groll), az agyafúrt, érdekeit ravaszul védelmező feltörekvő paraszt, a házasságba való beleegyezését Akszjusa hozományától tette függővé. A váratlan segítség a földbirtokosnő hosszú évek óta eltűnt nevelt fiától jön, aki állítólagos jótevőjének tudtán kívül letért a számára kijelölt katonatiszti pályáról, és sikertelen színészként barangolja be az orosz provinciát, hogy aztán a ráosztott szolgaszerepet sganarelle-i modorban kimerítő kollégájával (Martin Schwab) egyetemben a legalkalmasabb vagy - ha úgy tetszik - legalkalmatlanabb pillanatban állítson be nevelőanyja birtokára. Tragikov,* a deszkákon sikertelen tragikus ripacs (Sven-Eric Bechtolf) az életben tovább játssza szerepkörét, és a fulmináns fellépés kedvéért lemond az őt megillető örökségről.

Boldog jövő? A szórakoztató színház is gondolkodóba ejtheti a nézőt.

Hilde Haider-Pregler
Wiener Zeitung, 2002. május 5.




Jókedvű vidéki jelenetek

Színházról van szó, komédiásokról és vidéki sorsokról. Alekszandr Osztrovszkij péntek óta Bécsben látható Erdője Oroszországban a legközkedveltebb komédiák közé számít.

Ascher Tamás, a magyar rendező erőteljesen felpörgeti a tempót, gondoskodik a feszültségről, és leleményesen, kacsintva épít a túlzásokra, a kisebb és nagyobb hisztériákra. Az egész előadás iróniára alapozott, de meglepő módon ennyi vérbő komédiázás ellenére is sikerül a fiatalok (Akszjusa: Agnes Riegl, Pjotr: Daniel Jesch) drámáját bizonyos fokig érvényessé és megindítóvá tenni. Saját élettörténethez jutnak még a finoman jellemzett mellékfigurák is, mint Karp, a görnyedt és az élettől alaposan megviselt szolga (Hans Dieter Knebel) vagy az energikus házvezetőnő (Hilke Ruthner).



Ami a főszereplőket illeti, a rendező persze nem hagy kétséget afelől, hányadán állunk. A cári korszak vidéki Oroszországa itt csupa karikatúrából, megannyi gonosz és komikus szörnyetegből áll, akik szívesen öltik magukra a tisztesség és a morál álcáját, és önleleplezésüket a végletekig fokozzák. Kirsten Denét alighanem még soha nem vezették elő ily bizarr figuraként. Valóságos jelmezparádét kell abszolválnia, mielőtt a végén fehérben jelenne meg az esküvőhöz: az idősecske, szerelemtől megkergült földbirtokosnő immár azt hiszi, célhoz ért. Végre az övé a fess fiatalember (Michele Cuciuffo), aki időnkénti debilitása ellenére is tisztában van a pénz hatalmával.

Ahhoz, hogy erotikus vonzerőt fejthessen ki, a földbirtokosnőnek pénzt kell szereznie, tehát el kell adnia az erdőt; ehhez azonban szüksége van a fakereskedőre, aki oly zord és kapzsi, amilyen egy orosz fakereskedő csak lehet. Mély hang, bőséges hajzat és szőrzet, paraszti ravaszság, brummogó basszus és komédiázó tehetség: Florentin Groll mindezt felvonultatja.

Vidéki színészek a maguk hívságaival: Osztrovszkij őket teszi meg hőseinek, a hazug és korrupt viszonyok ellenlábasainak. A két, a játékba belopakodó munkanélküli aktor egyaránt foglya saját önértékelésének; vélt nagyságukat klasszikus szerepekbe kivetítő hiú félnótások, de közben derék, jólelkű fickók is, akiknek a sors most igazi Robin Hood-szerepet tartogat. Gennagyij, a tragikus színész, végigpengeti a már sokszorosan kipróbált regisztert, fuvolázik és háborog, fogát csikorgatja és bömböl. Eszményi szerep Sven-Eric Bechtolfnak, aki mindenkit képes leradírozni a színpadról. Cimborája (Martin Schwab) is képes rá, hogy a vadembert adja, ha a birtokon nem kellene a szolga buffószerepét alakítania.

Így hát: sok nevetés és felszabadult lelkesedés az Akademietheaterben.

Alfred Pfoser
Salzburger Nachrichten, 2002. május 5.




Egy vidéki tragikus színész megmenti az emberiességet


A magyar Ascher Tamás a maga politikai radikalizmusában támasztja fel Osztrovszkij Erdőjét az Akademietheaterben Meredeken lejt a közönség felé a nagybirtok szalonja, a háttérben négyszögletesre vágott-gyalult fatörzsek, alkonyati fényben négytagú cigánybanda. Szolganép (Hans Dieter Knebel, Hilke Ruthner) és bárgyú előkelőséggel cseverésző vendégek (Florian Liewehr, Heinz Schubert); szegénysorsú kisasszonyka (Agnes Riegl), aki nem akarja, hogy gazdag nagynénje egy jól megtermett fajankóhoz (Michele Cuciuffo) kényszerítse. A fondorlatos földbirtokosnőt legyőzi egy nyers fakereskedő (Florentin Groll) kapzsisága; a megzavarodott fakereskedő-fi reménytelenül szereti az unokahúgocskát, aki nem kecsegteti hozománnyal az apát.

Mindaz, amit az első felvonás szövegben és jellemábrázolásban dúsan tipikus és éppen ezért erősen átlagos szalonkonstrukcióként exponál, a továbbiakban egyre pompázatosabban és izgalmasabban kezd robbanni. Az erdőbirtokra tudniillik váratlanul beállít két szakadt vidéki színész - két ellentétes temperamentum! Az egyiket, akit Osztrovszkij Szerencsésnek nevezett el, az Akademietheater változatában Komikovnak hívják** (Martin Schwab), míg a Szerencsétlenből Tragikov lett (Sven-Eric Bechtolf).

Ki ne félne az éjszakai égbolt alatti pillanattól, amikor felfogja, hogy éppen most lőtték el a tűzijáték utolsó rakétáját: az embert szorongás és rémület fogja el, amiért hirtelen jóvátehetetlenül sötét lesz. Ilyen "feketén" ér véget ez a komédia is.

Ascher Tamásnál nyersebben, lélegzetelállítóbban nem lehet ábrázolni a korszakos elsötétülés előtti utolsó villámlást. Már csak néhány évtized az októberi forradalomig! Ascher fináléjában a régi Oroszország társadalma már falhoz van állítva: a buja úrnő az általa a nászi ágyba hurcolt jóképű jampeccel, a vele egy rangban lévő szenilisek, akik ijedtükben rendőrt kiáltanak, a durva vállalkozó, aki még gyorsan megszámolja frissen keresett pénzét. Velük szemben pedig, ott, ahová a világtörténelem hamarosan a kivégzőosztagot állítja: két színházművész, aki szívettépő búcsúkiáltása után ismét kitámolyog, hogy folytassa a maga kegyeket kolduló túráját.

Az Erdő (amelyben Shakespeare-t és az Oroszországban minden más országnál tovább betiltott Schillert idézik) az európai irodalmi romantikát követi. A darab a művészet kétféle útját illusztrálja, és többszörös dialektikus csavarásokkal idealizálja a reményt, miszerint a művészet megmenti az emberiséget.

A "komikus" a birtokon töltött napokat csak arra használja, hogy ő is beletorkoskodjék a süteménybe meg a likőrbe. A "tragikus" azonban - aki távoli rokonként akár otthon is érezhetné magát - nagyszabású gesztussal lemond örökrészéről, és boldoggá teszi a szegény ifjú szerelmespárt.

Ezt a művészt bilincsbe verte a morális - és moralizáló - tragédiai retorika. A saját szövegét mondja-e vagy idegen szöveget? A színház valóságos csillagórája, ahogy a fájdalomtól dúlt Sven-Eric Bechtolf ezt a lényegi kettéhasadtságot ábrázolja. Győz az emberség - de csak a művész egzisztenciális öncsonkítása árán. Fájdalmak közepette kivívott győzelem: Bechtolf úgy vergődik, mint Prométheusz a sas csőrében. Először a pozőr viseltes rutinjával, léggömbként fújja magát fel a klasszikusok magasztos fellegei közé - de utána ezek a felhők magukkal ragadják az igazmondás és az emberiesség birodalmába.

Martin Schwab Bechtolf hatásokra kihegyezett szerepének pontos ellenpárját adja: a passzív figurát, aki megtapad az átlagemberiben, az örök vándort, aki senkivel nem akar ütközni, aki fél a veréstől, és ezért vis comicájával fúrja keresztül magát ott, ahol a tragédia küzdelmet vagy legalábbis tartást követelne.

A nézői élvezet harmadik forrása: Kirsten Dene. Ó, hányszor emelték őt a Burgtheater műpártolói a köztisztelet magányos emelvényére, hogy az emlékmű előtt felidézzék: milyen volt egykoron. Most végre bekapcsolták egy kitűnő együttesbe. Buján turbékol, mint a galamb, nyelvét öltögeti, akár a kígyó, és szuverén módon száguld el az öregedő s vágyait egyre nyíltabban vállaló asszony rázós érzelmi dimenziói fölött.

Köszönet Hans Dieter Knebelnek is! Már az első képben megijeszt mint szófukar szolga, akit megfosztottak mindentől, amit sajátjának mondhatna. Szürke alkatrésze az erdőnek, akár a szakállzuzmó.
Nagy és lelkes premiertaps.

Hans Haider
Die Presse, 2002. május 5.




Hölgyválasz

A történet oly módon ódivatú, hogy ez már önmagában nevetésre ingerel. Itt van nekünk Raisza Pavlovna orosz erdőtulajdonosnő, akinek legfőbb gondja, hogy vajon környezete olyan jótékonynak és erényesnek tartja-e, amilyennek látszani szeretne. Raisza Pavlovna, udvariasan szólva, középkorú, impozáns megjelenésű özvegyasszony, aki egy nemesi származású, de amúgy semmire sem jutott fiatalembernél felejtette a szívét, s hogy a közelében tudhassa, vagyontalan unokahúgával akarja összeboronálni ezt a mihaszna, de vonzó fickót. A nincstelen unokahúg, a romolhatatlan szerelem szinonimája, azonban csökönyösen a fakereskedő fiát szereti, miközben maga a fakereskedő az egyik erdőrészt a másik után csalja ki az őrülten szerelmes Raisza Pavlovnától, akinek arra kell a készpénz, hogy a semmirekellőt kényeztethesse. Így aztán lassan minden pocsékba megy, ahogy azt Karp, a szolga, aki mindezt a maga alávetett helyzetéből kommentálva megfigyeli, már kezdettől gyanítja.



Ekkor azonban feltűnik két színész, és kezdődhet a játék. Az egyik, "Tragikov", a menthetetlen tragédiahős, aki utolsó frakkját egy Hamlet-jelmezre cserélte, nem más, mint Pavlovna rég eltűnt unokaöccse; nénikéje abban a hitben él, hogy a feddhetetlen katonatiszti pályára lépett. Kollégáját "Komikovnak" hívják. Mindketten olyannyira le vannak égve, hogy Raisza Pavlovna előtt egy ideig katonatisztet és szolgát játszanak, hátha így valamiképpen pénzhez jutnak. Minden elképzelhető bonyodalom és gabalyodás után a kövér és buja nénike mégiscsak férjül veszi az ifjú jampecet, a szép unokahúg megkapja a fakereskedő fiát, a két színész pedig - az egyedüliek, akik embertársaik iránt is jó szívvel vannak - megmarad éppoly szegény munkanélkülinek, amilyen volt. Íme a történet, a színhely Oroszország, az időpont a XIX. század, és a szerző Alekszandr Osztrovszkij, akit talán az orosz Nestroynak nevezhetnénk.

És éppen ezt a darabot vitte most színre a magyar rendező, Ascher Tamás a bécsi Akademietheaterben, mégpedig olyan tempóban és annyi szellemmel, mintha bizonyítani akarná, hogy a mesterségéhez értő művész ebből az avítt műből is perfekt, magával ragadó színházi estét varázsolhat. Ascher nem ásott ki mélyebb jelentéseket, nem keresett hivatkozási pontokat, nem gúnyolta ki sem a szerzőt, sem a szereplőket; nem tett semmi mást, mint hogy elővette a meglévőt, és precízen színpadra állította. A színészek úgy mozognak, mintha koreografálva volnának, minden lépés, minden gesztus "ül". Úgy játszanak, mint kihegyezett ceruzák vagy megfeszített rugók, gyorsan, jókedvűen, komikusan, eltúlzottan.

Kirsten Dene nagy játékkedvvel alakítja Raisza Pavlovnát, ezt az égbekiáltóan harsány matrónát, aki alig bír uralkodni az ösztöneien, aki susog és fenyegetőzik, és méltóságteljesen cipeli ide-oda úrihölgyhöz illő trezorját, a pénzt rejtő piros, ládaformájú retikült. Ha nehezen kiküzdött feddhetetlen híre forog veszélyben, ideges lesz és szeszélyeskedő, mint valami elhízott bakfis, de a végén, amikor először rikítóan rózsaszín, terjedelmes pongyolában, majd egy rémálomszerű, fodros menyasszonyi ruhában jelenik meg, eldob magától minden szemérmet, és többé sem kapzsiságát, sem kéjvágyát nem leplezi. Lelki ikertestvére és egyetlen bizalmasa az éppily alattomos és éppily buja házvezetőnő, Ulita - Hilke Ruthner játssza -, aki ugyanolyan ügyesen térül-fordul bigottéria és gonoszkodás között, mint az úrnője. Florentin Groll fakereskedője a derék orosz típusa, aki olvasni ugyan nem tud, de ahol csak lehet, csal és becsap mindenkit, bár alapjában véve rendes ember, aki csupán a saját létszükségleteit akarja kielégíteni. A nagybirtokosnő leereszkedő modora lepereg róla.

A komédia tűzijátékát azonban a két komédiás, a Tragikovot és Komikovot játszó Sven-Eric Bechtolf és Martin Schwab szikráztatja fel. Schwab mint komikus tulajdonképpen melankolikus alkat, aki mogorván kommentálva csoszog a hiú tragikus hős nyomában. Egyedül neki van szeme a lényeghez, vagyis a pénzhez és az igazi összefüggésekhez. Bechtolf pedig annyi komikus túlzással, hangjának és testének oly elemi erejű bevetésével, annyi kétségbeeséssel és oly eszelősen körbehordozott pillantásokkal játssza az önmagától megmámorosodott tragikus színészt, hogy rezeg alatta a színpad. A díszlet és a jelmez (Khell Zsolt és Szakács Györgyi) többnyire decensen a háttérben marad, és csak hébe-korba irányít ravasz reflektorfényt egy-egy részletre, mint például a kínos pongyolákra vagy a piros retikül-trezorra, amely a végén egyszer csak ott hever elhagyatottan a hálószoba előtt, ahol a földbirtokosnő éppen torkoskodni tanítja az ifjút. Ascher Tamás ódivatúan csodás színházat csinált, amelyet azok, akik mélyebb értelem nélkül már nevetni sem akarnak, alighanem együgyűnek fognak tartani.

Eva Menasse
Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2002. május 7.




Erdei út a boldogsághoz


Az orosz földbirtokosok és földbirtokosnők aranyélete akkoriban már nem volt egészen a régi: 1861-től már nem serkenthették parasztjaikat veréssel munkára, ahogyan azt eladdig a jámbor szokás előírta. Bérmunka, piac, szerződéses szabadság - immár nem örökölt kiváltságok uralkodnak, vagyis bárki arra csellenghet, és birtokon belül kerülhet. És jöttek is jó néhányan olyanok, akiket fiatal éveikben még kancsukával oktattak a munka értékére, és mivel beléjük verték, több érzékük lett az értéktöbblethez, mint az egykori uraknak. A faragatlan Lopahin, aki árverésen kaparint magához egy pár öreg cseresznyefát, e gazdasági átalakulás példaszerű képviselőjeként vonult be a világirodalomba. Ranyevszkaja premodern értelmezése szerint ugyan elveszi tőle a "cseresznyéskertet", másfelől azonban ily módon megóvja az objektumot az anonim piaci értékesítéstől.

Alekszandr Osztrovszkij Erdőjének (1871) is néhány fa a történeti-gazdasági alépítménye. A szerzőt a Cseresznyéskerttől (1903) egy társadalom három évtizede választja el, és mégis világok állnak közöttük. A két dráma egy-egy mérföldköve a megkésetten modernizálódó orosz színház lélegzetelállítóan gyors iramú fejlődésének. Ranyevszkaja földbirtokosnő a régi viszonyok hamis szemléletétől áthatva az új viszonyok deficitjeit panaszolja fel. Az Erdő szereplőgárdája valóságközelibb s ezért korlátoltabb. Ha az új műsortervek kieszelői nem fedeznék fel újra meg újra a régi műsortervekben, a darab rég feledésbe merült volna.

A bécsi Akademietheaterben megint egyszer felmerül a színháztörténeti krónikaírás kötelezettsége: íme Oroszország a XIX. században, tessék, kérem, leírni. Az Erdő egy megkésett polgári életvitel durva szemcséjű erkölcsrajza, amelyből a régi úri kaszt is kiveszi részét. Raisza Pavlovna (Kirsten Dene), a földbirtokosnő gazdaságilag leszálló ágban van, ám a pénzgazdaság előnyeit bizonyos mértékig kitűnően megértette. Szórakozásul egy fiatal uracsot (Michele Cuciuffo) tart ki. Ez a fickó meg sem próbálja palástolni selyemfiúi mivoltát, egyszerűen csak úgy alussza álmát, ahogy az ágyát megvetette. A piac anonimizálja az úr-szituációt, és legalábbis részben relativizálja e szituáció nemhez kötöttségét is. A régi világban az özvegyre nem várt más, mint a tömjén és a pópa jóváhagyása - mi ok volna hát panaszra? Van még egy boldogtalan szerető, Akszjusa, az úrnő unokahúga (Agnes Riegl), aki a csőcselékkel fraternizál, és Pjotrt (Daniel Jesch), az itt Voszmibratovnak nevezett helyi Lopahin (Florentin Groll) fiát szereti.

És mindez még sokáig csörgedezhetne ugyanebben a mederben. Csak egy külső beavatkozás építi fel a komédia esési magasságát, és szappanozza be a deszkákat, hogy aztán csúszhassanak a poénok. Felbukkan két elképesztően rossz vidéki színész, Tragikov (Sven-Eric Bechtolf), a földbirtokosnő távoli rokona és Komikov (Martin Schwab). A színház a színházban megint egyszer alkalmat teremt rá, hogy a szerző önironikusan szemléltethesse a szép látszat előállítását a maga teljes pompájában és kérdésességében. Minden komédiához kell a morál: a művészet mindent meggyógyít, kivéve önmagát. A menthetetlenül ripacskodó tragikus színész kicsal Voszmibratovból egy ezrest, amelyet az ugyanilyen csalárdul a földbirtokosnőtől szerzett, és a végén odaadja hozomány gyanánt a nincstelen Akszjusának. A két csavargó tovább vándorol, amit a szubvenciókért felelős hölgyek és urak bizonyára ma is jó néven vennének.

Elsősorban Kirsten Dene, Sven-Eric Bechtolf és Martin Schwab szolgálja ki virtuóz módon az Osztrovszkij által megkívánt választékos rossz ízlést, a mértéktelen eltúlzások örömét, s azt a gyönyörűséget, hogy végre magasztos célok érdekében lehetnek elejétől végig hamisak. Ascher Tamás személyében olyan rendező irányítja őket, aki Bécsben már nagyobb dolgokkal tette magát emlékezetessé, ám biztos kézzel birtokolja ezt a sajátságos artisztikumot is. Egy kis bohóságra a legtehetségesebb művésznek is szüksége van. Ekként ismét bebizonyosodik, hogy a színházak rendelkezésére álló drámakészleten belül az Erdő valóban kortalannak mondható: lejárati dátuma nincs, de nincs dátuma sem.


Ascher Tamás bécsi Erdő-rendezése
Uwe Mattheiss, Süddeutsche Zeitung, 2002. május 7.
Fordította: Szántó Judit
a SZÍNHÁZ áprlisi számából