Griskovec különös színészi tudása a nézõ közvetlen megszólítása: a színész elõbb a mesélõ, majd a hõs szerepében egy olyan történetet rekonstruál, amely nézõ és színész közös élményére, tudására épül. S bár úgy tûnik, Griskovec saját múltjáról, szovjet gyermekkoráról, iskoláiról, az északi tengeri flottánál töltött kötelezõ szolgálatáról, utazásairól mesél: ezek a mesék mindenki számára ismerõsek: a 70-80-as évek átlag-szovjet gyerek- és felnõttkora ez. Ez a fajta színház igazi közösséget teremt elbeszélõ és hallgatóság között. Griskovec azonban saját világát, múltját szinte gyermeki naivitással szemléli, alig van ebben irónia. Prózája a kortárs orosz irodalom élvonalbeli mûvei közé sorolandó, szövegei az orosz irodalom kisember-témájának méltó folytatói; jól felismerhetõ elõdei Gogol és Remizov.
Griskovec közösségi színházat teremt, mivel közös élményekbõl, tapasztalatból, végsõ soron valóságból építkezik, s ezt saját történetein keresztül közvetíti. De - és ez Griskovec titka - e közösséget nem a teatralitás bevett eszközeivel teremti meg, hanem mondatai, finom humora és színészi játéka által. Griskovec játéka a spontán szövegalkotás és színészi improvizáció látszatát kelti; saját bevallása szerint szövegeit csak a sokadik elõadás után jegyzi le, de a szövegek elõadásról elõadásra alakulnak.
Griskovec bárhol megtarthatná elõadását, ahol emberek (nézõk, hallgatóság) vannak; megszólítja õket és történeteket mesél nekik. Ilyennek képzeljük az elsõ színházat: Ádám õsi színházát, ahol semmi más nincs, csak a közösséget teremteni képes játék.
Rendezte és elõadja:
Jevgenyij Griskovec
További információ: Kenesei Edina, 456-2043
forrás:
Népszava, Trafó, Observer