Milyen országot milyen lóért?

Zsámboki András a Krétakörrõl

A Krétakör társulata repülni akart. Nem vakációra, nem turnéra, hanem el. El innen, ahol nyolc évig dolgoztak, készítettek tizenkét elõadást, gyûjtöttek rengeteg díjat, kaptak számtalan külföldi meghívást - de ahol állandó játszóhelyük nincsen, se pénzük, hogy a jövõ évadot elkezdjék. Schilling Árpád, a Krétakör vezetõje, legutóbbi rendezésével tovább öregbítette külföldi hírüket: Milanóban, Giorgio Strehler legendás Piccolo Teatrójában a III. Richárdot vitte színre. A következõ rendezése Ferihegy 1-en lett volna - nem engedték. A Mielôtt repülünk "csak" színházi szatíra, tiltakozás lett volna, figyelemfelhívás a Krétakör sanyarú helyzetére - nem lett. Repülni is csak én, a kritikus repülök Milánóba megnézni a Riccardo III-t.

Krétakör Színház

A Premier Magazin májusi számából.Milánó sokféle van: román, gótikus és barokk. Van turista-Milánó és egyetemista-Miláno. Van procc-Milánó a Montenapoleonén, decens-Miláno a Magenta mentén és bohém-Milánó a Naviglio partján. A Piccolo Teatro történetesen a párizsi-Milánóban van: a platános Buonaparte körúton, Hausmann-os házak hajló ívében - mellette a via Rivoli, mögötte a piazzale Marengo (a nevek akusztikája persze kicsit más Párizsban és Milánóban: ott III. Napóleon győzelmeit visszhangozzák délszakiasan, itt környékbeli városok nevei köszönnek vissza). A Piccolo épülete - nevével ellentétben - egyáltalán nem kicsi, sőt, drámai színháznak hatalmas, ki-beugrókkal tagolt, vöröstéglás komplexum. A kapu fölötti óriás hirdetővászonról az Európai Színházi Unió legendás alapító-elnöke tekint vissza - Strehler mint márkavédjegy. Mellette békezászló, tiltakozás az amerikaiak háborúja ellen. Ahogy lassan esteledik, kigyúlnak a színház körüli lámpák, és valószínűtlen fényárba vonják a Piccolót. Hatalmas autókon öltönyös férfiak, nagyestélyis nők érkeznek - kezdek rosszat sejteni. A kapunál aztán kiderül, hogy a Riccardót nem itt, hanem átellenben, a stúdiószínházban, a via Rivoli túloldalán játsszák. Így mindjárt más. Reneszánsz tagolású, szürke-vörös kis épület a Studio, az előcsarnokban katonás/kamrás közönség, egyetemisták, fiatal felnőttek, középkorúak - pulóverben, zakóban-garbóban, "szaladós" kosztümben. Még a jegyszedő fiúk-lányok is fekete garbóban - érezhetően értelmiségire van véve a hely. Dohányozni a színház egész területén tilos - tudjuk, egészséges életmód. A haladó értelmiség azonban az amerikai egészségkultusszal szembefordulva juszt is bagózik - vagy százötvenen állnak cigarettával a stúdió kapujában. Mellesleg ruhatár sincs - az előcsarnokban egy idősebb hölgy a krokodiltáskájába igyekszik behajtogatni nutriabundáját - ja kérem, így jár, aki színházba máshova jár... Egyébként amilyen szerény a színház homlokzata kívülről, olyan nagyvonalú a tere belülről. A kör alakú nézőtér fönn kupolában záródik - átmérője talán ha van húsz méter, az egész mégis monumentális, a vakolatlan nyerstégla falaktól némi szakrális beütéssel. A földszinten három karéjban párnázott padok sorakoznak, a fölső három szinten, körfolyosón állnak a székek. Tagadhatatlan a pesti bérházas fíling, de most leginkább jóféle intimitás érzése árad a gangokról. A nézőtér közepén rengeteg homok, innét antik romokból épült hatalmas lépcső vezet a színpad felé-fölé, sőt, túl rajta, végül a Colosseum asztalnagyságú makettje zárja perspektívát. A lépcső mentén hellenisztikus uralkodószobrok sorakoznak - Nagy Sándor?, Caesar?, Néró? -, fokról fokra ereszkednek egyre lejjebb, míg el nem nyeli őket a homok.



Bevallom, gondoltam valamit az előadás koncepciójáról odahaza. Schilling Olaszországban Richárdot rendez - itt bizony elő fognak kerülni a két ország jelenének-közelmúltjának politikusi párhuzamai. Hajrá, Olaszok! Sforza Ungheria! De nem, az előadás régebbre ás a múltban - mélyebb párhuzamból indítja Richárd menetelését a trón felé. Yorkok és Lancesterek viszálya már megfáradt: mindenki volt már győztes, mindenki volt már megalázva, minden érték volt már meggyalázva. Magyarország rendszerváltás óta eltelt történetét nem kell magyaráznom. Olaszországban éppen tíz éve kezdődött az a leleplezés-sorozat, amely Andreotti maffiaperéhez és Craxi halálos tuniszi száműzetéséhez vezetett. Azóta mind az új baloldal, mind az új jobboldal volt már hatalmon, bukott már ki a hatalomból. Ugyanaz váltakozik, míg csak el nem nyeli a homok (A díszletet Ágh Márton készítette). A kérdés, hogy ki vagy mi győzi meg az embereket, ha már az eszmék elvesztették hitelüket.



A Piccolo stúdiószínházában Richárd szerepében Massimo Popolizio lép színre - ez az előadás az ő előadása. Nem játssza Richárdot - Richárd róla szól. Popolizio nagyon sok mindent tud. Tud félelmetes lenni, tud szánalmas lenni, tud nyafogni, tombolni, sírni. Tud nevetni és nevettetni. Popolizio nagyon technikás, kicsit ripacs - jó színész, útban a nagy színészség felé. Ha idősebb lenne, olyan lenne - ha idősebb lesz, olyan lehet - mint a Sinkó. Ahogy York napsütésében színre lép, szánalmasnak hat (nem utolsósorban amiatt, hogy nyakmerevítő gyógyászati segédeszközéből hátul óriás szegek állnak ki, ami paleozoológiai szörny-jelleget kölcsönöz neki. Nagyjából annyira is félelmetes, mint egy tirex-csontváz.) De amire odáig jut a nyitó monológban, hogy nem játszani született, sem tükröknek udvarolni, játéka megrendítővé erősödik. Aztán átmegy sírós-nyafogósba, végül, amikor kigyúlnak mögötte Bányai Tamás fényei - a napon nézi önnön árnyékát -, siránkozása már önirónia. Mi, nézők pedig feszengünk, amiért az előbb így bedőltünk neki. Popolizio kénye szerint fordít meg jeleneteket - Shakespeare kedve szerint. Tragédiából csinál komédiát, amikor Margit átkát saját abgangjába fordítja, amikor meg a koronatanácsbeli negédes belépőjét váltja fenyegetőre, a komédia változik tragédiává. Popolizio legnagyobb alakításaikor nemcsak a jelenet fordul meg: mintha a díszlet is kifordulna. A körfolyosón a nézők nem a Colosseum előtt, hanem benn a Colosseumban ülnek - és gyönyörködnek, hogy vadállatok embereket ölnek. Hovatovább "keresztények" marcangolnak "oroszlánokat"...
Popolizio Richárdjából sugárzik az erő, férfinak mégse férfi. A két "női jelenet" egyikében sem - Annát színészi játékával veszi le a lábáról, Erzsébettől mint pedofil csikarja ki a gyermekét. A blaszfémiának mégsem ez a csúcsa. A londoni városatyákat meggyőző jelenetben Popolizio felbotorkál az lépcsősoron, lassan, lengyel akcentussal, töredezett hangon utasítja vissza a trónt. Végül London városatyái koreografáltan, rettentő lassúsággal kézcsókra vonulnak a királlyá választott Richárdhoz. Én láttam az előadás délelőttjén a virágvasárnapi mise közvetítését a Szent Péter térről - Popolizio ijesztô volt; Zsámbéki Tartuffe-jét is a Katonában - ez hátborzongatóbb.



És mit szól az egészhez a közönség? Semmit - mintha észre se vennék. Pedig van, amitől lázba jönnek. A bosworthi csatamezőn megjelenik Richárd terepszínű mezben. "Un cavallo, un cavallo, il mio regno per un cavallo." Lövés, ironikus félmosoly, majd Popolizio elhasal a homokban. Mögötte ott áll Richmond U.S. Army egyenruhában, és mint valami katonai, sifrírozott hadműveleti utasítást mondja el a "vörös rózsa és a fehér rózsa egyesül" monológot, végül sivatagi homokvihar nyeli el a szavait. A közönség felállva tapsol és bravózik - zsarnokölőt nem utáltak még úgy, mint itt és most ezt a szegény amerikai Tudort. Pedig lenne a jelenetnek egy másik, finomabb olvasata is. Richárdon a terepszín tényleg álca - azt álcázza, hogy a ruha szabására nézve reverenda.

Nem vitás, Schillingnek van érzéke a helyi politikai helyzethez. Ahhoz azonban nem elég az érzék, hogy megjósolja: az amerikaiakkal szembeni békeharcban a baloldal és a pápa közötti népfront erősebb a hagyományos szimpátiáknál. Országot cserélni lóra lehet, országot országra pláne. Kivihető még egy színháznak is - a kérdés az, milyen országot érdemes, és milyenre?