Csáki Judit
Ezt éreztem egyébként Bel láttán is; Harold Pinter Holdfény című előadásában az anyát játszotta - Kovács Lajos feleségét. Nehézsúlyú színészpáros - alkalmas arra, hogy fölbillentse az előadást, és bizonyos értelemben föl is billentette. Egyébként ez az alakítás csupa úgynevezett apró gesztusból, szöszmötölésből, tevés-vevésből, kötögetésből, nézésekből állt; egyszer-egyszer egy felhúzott szemöldök, egy rosszalló pillantás, hümmögés, párnapaskolás, egyebek. Ez az anya a még erősebb apa alá játszik - és hát könnyen lehet, hogy valami-valaki alá játszani nagyobb erő kell. Elkapni a másik sodrását, beletagozódni a ritmusába - ez nehéz.
Csoma Judit szakmailag igen fölkészült színésznő - skillből van neki sok, azazhogy tudja, mikor, mit és hogyan kell csinálni a színpadon ahhoz, hogy hatást érjen el, ehhez is kell tehetség, nem mondom, de amit mindközönségesen tehetségnek nevezünk, az optimális esetben erre épül rá. A szaktudásra.
Bérczes László Pinter-rendezésében amúgy nekem az ő alakítása tetszett a legjobban; erről a Belről éreztem leginkább, hogy szolid alapra épül.
Tudjuk, hogy Csoma Judit Erdélyből jött, méghozzá 1980-ban, ezért aztán a pálya első jó néhány éve homályba és ködbe vész - még a Színházi Intézet dokumentációja is csak 1981 októberétől jegyzi; Debrecenben Bródy Sándor Medikusában lépett először színpadra Magyarországon, Kelemen Pál rendezése volt ez, és ő Borcsát játszotta benne. Azután még negyvennyolc szerepből áll a lista - na most húsz-egynéhány év alatt sok ez vagy kevés?
Ami a színházak számát illeti, tán épp elég. Debrecen után Miskolc jött, majd Nyíregyháza - és akkor itt megállok picit, mert innen emlékszem én, nagyjából.
Csoma Judit derékba kapta a Verebes-korszakot Nyíregyházán. Vagy őt kapta derékba amaz. Verebes István igazgatása jó korszak volt, Csoma ekkoriban, ahogy mondani szokták, a társulat egyik vezető színésznőjévé dolgozta föl magát, teljesen megérdemelten. Verebes előbb ment el onnan, mint ő - de ez voltaképpen mindegy is.
Itt került országos reflektorfénybe - persze, a Szász János rendezte Tennessee Williams-darab, A vágy villamosa kapcsán, merthogy ebben már akkorát dobott Blanche-sal, hogy még a kritikusdíjat is megkapta. (Nem merem visszanézni most, hogy akkor vajon rá szavaztam-e. Megtehettem volna, az biztos, hiszen láttam az előadást; de tudom, hogy láttam korábban a Sirályt is, Verebes István rendezését, és ebben Csoma mint Arkagyina, nekem sokkal jobban tetszett. Adott esetben ez nem elsősorban a színésznő miatt van így, mármint a Blanche-ügy; a darabot állom nagyon rosszul. És ennek ellenére jó előadásként és jó alakításként őrzöm az emlékeim közt.) Olvasom most, hogy maga Csoma sem gondolta, hogy az ideggyenge, szerencsétlen Blanche az ő szerepe, mint mondta, Verebes látta meg köztük a kapcsolódást. Blanche-nak mindenesetre nagy erénye volt, hogy csöppnyi édeskés melodráma sem szorult belé - ezt meg Csoma csinálta így.
Korábban egy Jókai-műből készült Mohácsi-féle adaptációban is remekelt; az Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indultban Lady Milton volt, egy igazi lady, persze Mohácsi-stílben tartva - Csomának remek humora van, a finom, fedett, reflektált fajtából, rendszerint minimálgesztusokkal.
Az az eljövés onnan Nyíregyházáról nem volt épp sima ügy; amennyiben ugyan nagy boldogság lehetett a Bárkához kerülni - végre Budapest, gondolom én, a budapesti -, de hát Nyíregyházán helyzet lett, nem jó helyzet, mozdulni kellett; és egészen véletlenül szemtanúja voltam annak, amikor valaki másnak Csoma Judit megpróbálta összefoglalni azt a helyzetet: fájdalom, indulat és eltökéltség áradt belőle. Ráadásul a Bárkán is helyzet volt, éppen elmentek onnan néhányan, fontos emberek; kellett megint elölről kezdeni az egészet - nem primadonnapozíció ez, az tuti.
Mohácsi János afféle visszatérő motívum Csoma pályáján - és miközben eltöprengek Mohácsi kifordítom-befordítom-szétszedem-összerakom munkamódszerén, hirtelen felötlik, hogy Csoma Judit színészete is ilyen: látom az elemeit, amelyek egyáltalán nem a szokásos módon passzolnak egymáshoz. Még Nyíregyházán láttam a Mohácsi rendezte Kaukázusi krétakörben (a darabra egyébként igenis ráismert volna az ő "anyukája", Brecht), aztán Nyikolaj Erdman Mandátumában is (erre már senki nem ismert volna rá, de milyen jó volt!...), és még ugyanebben az évben, 2001-ben, a Bárka Színházban ismét Mohácsival hozta össze a sorsa: a Vészmadár című produkcióban. Ez az előadás amúgy sok sebből vérzett, de nem így Csoma játéka; valami lakástulajdonosba oltott házmesterféleséget játszott, lomposan és közönségesen mászkált a színpadon, mindent látott és mindent kommentált, idomult és idomított - a figura ki volt találva.
Most új helyzet van: a Bárka Színházból is el kellett jönni, nyilván. Csoma Judit a Nemzetibe szerződött, és most azt remélem, hogy tényleg nehéz ember ő. Mert akkor jót fog tenni magának és a színháznak is.