Renée-mágia

"...külön felhívnám a figyelmet az izmos kicsi szájra, a sokirányúan hajlékony alsó és felsõ ajakra..."
Kornis Mihály

Szerelmes vagyok a Renée Zellwegerbe. Még nem tudom, hogy megmondom-e neki. Bele vagyok zúgva, de nagyon. Ezt nem hittem volna. Nem szoktam hollywoodi sztárok iránt személyes érdeklõdést mutatni, pláne szerelmet érezni irántuk, hogy a megismerkedés, dumálás, együtt császkálás régimódi ritusai utáni, hirtelen feltört vágyamról most ne is beszéljünk... Azonban fikarcnyi kétség sem él bennem aziránt, hogy ez a hölgy megérdemli a figyelmem: semmit nem tékozolna el mindabból, amivel viszonyunk megajándékozná. De nem biztos, hogy felveszem vele a kapcsolatot, mert ez úgynevezett színésznõélmény.

A Premier Magazin májusi számából.Amíg egy világ áll közöttünk: szerelem.

A Chicagóban láttam először, de ez volt az az eset, mikor a film első öt perce után tudtam, hogy el vagyok veszve, és ezt egy kicsit se bánom. Az előzményekhez még tudni kell: annak idején a Betty nővért, amiben szintén frenetikus, most már tudom, és az Én és én meg az Irént, meg a Bridget Jones naplóját, a Cilike-limonádét, amiben a címszerepet játssza, bődületesen édesen, azért se néztem meg. Kitartóan és konokul kerültem a látását, mert kis falunkban, Budapesten mind a hét plaza-mozi mind a hetven terme a Bridget Jonest nyomta volna le a torkomon, méghozzá olyan kíméletlen reklámkampány keretében, hogy megfogadtam, én akkor se fogom megnézni, ha már fizetnek érte - így aztán hiába hallottam a bombázó unokahúgomtól, hogy az új amcsi pitét azért látnom kellene, "úgy szép, hogy csúnya, és úgy csúnya, hogy szép, holott tök kövér, de mégse kövér, pedig állítólag a szerepre tizenöt kilót felkapott magára, és még így is guszta, bárha gurul..." - most, a Chicagót viszont muszáj volt megnéznem. Mióta 1985-ben, a hajdani kitűnő kaposvári társulat előadásában láttam, ez "A musical" a szívemben. És nem csak azért, mert minden száma fergetegesen énekelhető és táncolható, az őrült, féktelen húszas évek jazzstíl- jében megalkotott szédületes szvingek és tangók egymásutánja... Úgy írták a dalokat, mintha a szerzők azt a termékeny szemtelenséget gondolták volna ki: csináljuk meg utólag a Koldusoperának, mint zenének és világnézetnek a képzeletbeli amerikai előzményét vagy iker16 testvérét...



Ez a mű - és sietek leszögezni, a film is, számomra ez a legnagyobb erénye - kőkemény és nagyon szabad, baloldali vagy inkább anarchista vélemény az amerikai álomról. Benne a nők mindeneklőtt, mint nők, leigázott punciproletárok, akik helyett a férjük vállalkozik - arra a karrierre, amit a nők is szeretnének befutni korunk Babilonjában: Chicagóban. Ráadásul általában sikertelenül (vállalkozik a férjecske)! Mert a pacákok nem tudják, nem merik tudni, miről szól a chicagói siker know-how-ja: arról, ami nagy és kemény és gátlástalan és még annál is sokkal felelősségnélkülibb: mersz-e lőni, bébi, ha átvertek? Hogy megmutasd, ki a tehetséges, mersz-e aljas, önző disznó lenni, republikánus babám? Szóval, a Chicagó arról szól, hogy a női valóságérzék diktálta szukatempó tulajdonképp közelebb visz ahhoz, amit a velejéig álszent, pokolian hazug, hivatalos Amerika a sikerért megkövetel, hogy ne te légy vesztes, hogy ne te dögölj bele - ahhoz a másikon kell átgázolnod. A látszólag erős férfiak ennek a követelménynek nehézkesebben tesznek eleget, mint a punciproletárok. (Úgy értem, akiknek nincs más tulajdonuk, amit a komoly dzsungelharcban áruba bocsájthatnának.)

A legendás kaposvári előadásban Básti Juli játszotta azt a szerepet, amit most Zeta-Jones, Csákányi Eszter pedig Renée-ét, Roxie Hartot. Csákányi Roxie-ja nem is emlékeztetett a Renée által most elgondolt alakra, mégis máig érvényesnek hat. Básti Juli viszont - azóta sem láttam őt erőteljesebbnek - öszszehasonlíthatatlanul érdekesebb, durvább figurát gyúrt Velma szerepéből, mint a Douglas-klán nemrégiben vásárolt, híres, délceg anyatehene... Igaz, én ezt a dúskeblű szépséget sem láttam eddig, így a vetítés előtt azért még voltak bizonyos illúzióim Zeta-Jonesszal kap-csolatban...


A Chicago filmmusical is remekmű.

Húsz évet késett, de tökéletes ritmusú, kikezdhetetlenül felépített és leforgatott, hibátlanul koreografált és behangosított, tanítani való ökonómiával megvágott film - csakhogy mindez jelentéktelen apróság Renée Zellweger játékához, egyáltalán fizikai attrakcióihoz, illetve az azok mögött felsejlő, páratlanul érdekes, ritkamód szimpatikus egyéniséghez (és gondolkodásmódhoz) képest. Ő a film halhatatlanságának egyetlen biztosítéka szerintem. Egy nő, aki végre nem merő hús, de nem is valami erősen aszexuális jellegű, ám csillagos ötösre végrehajtott, intellektuális fájdalmakkal átszőtt lélekábrázolás színésznő-apácája, ahogy az utolsó tíz év szinte valamennyi színésznő sztárja, vagy ez, vagy az volt. Michelle Pfeiffer a kivétel.

De Renée valami egészen mást csinál.

Élvezi a gondolatait, pofákat vág, és gondolkodik minden pillanatban, mint egy óvodás... Gyermeteg, nagyon őszinte, nagyon öntörvényű... Boszorkányos is, mondhatnánk, ha ez a boszorkány nem volna kedves, továbbá jó ízlésű, de mindenekelőtt angyali pofa. Jó humorú! "Magamfajta, gyermeki lény, aki önma- gán is megállás nélkül kuncog", ezt éreztem a sötétben nagyon hamar, aztán még azt is, hogy valószínűleg a moziban nagyon sokan ezt érzik, pont ezt gondolják most, ez a nő "olyan magamfajta"... Fantasztikus teljesítmény ebben a szakmai szituációban. Hogy tudja egy színésznő megcsinálni azt, hogy egy, az Oscar-díjra nem csak tizenháromszorosan jelölt, de feltehetőleg már eleve Oscar-díjak esőjére szánt, ezért elgondolt, költségvetett s menedzselt megafilmben nem ijed meg a lehetőségtől, de nem ájul el a Multiglobál Mammonplex körítéstől sem: hogy képes rajtakaphatatlanul, de folyamatosan gúnyt űzni a szerepével kapcsolatos hollywoodi elvárásokból, melyeknek oly sótlan szorgalommal igyekszik megfelelni egyebek mellett Zeta-Jones és Richard Gere? Ő, Renée csak "magának" játszik, vagyis az Egyetemi Színpad hajdani közönségének, azoknak, akik értik, hogy ő ebben a szerepben magán nevet: esze ágában sincs a jazzkorszak mohó, egyszersmind szánnivaló ringyóját idézőjelbe téve játszani: ez ő, megvették a Chicagóhoz, benyomták a pokol hetedik bugyrába, mert anynyit mozgott, hogy színésznőként karriert csináljon... Felismeri magát a szerepben, ezért is képes nem azonosulni vele az életben. Míg Catherina Zeta-Jones, aki, mint tudjuk - e tudás korunk amerikai filmművészete mitológiájának fontos része -, irtózatosan szigorú, pofátlanul mohó házassági szerződést akasztott Michael Douglas nyakába, arra az esetre, ha a későbbiekben netán kedve szottyanna elhagyni őt, nos, a filmen azt a tehetségtelenebb, férjgyilkos nőt játszsza, és valahogy kedvetlenül, aki a kezdeti lendület ellenére képtelen kihozni a férje meggyilkolásából a remélt sikert, míg Roxie, a mi kis Renée-nk, akiről öt éve azt sem tudta senki, hogy a világon van, most lubickol Roxie-szerepben éppúgy, mint az összes jóképű férfi karjában... és eközben minden értelemben független marad. Independent. Ő csak egy kis színésznő. Megcsinálja magát: A SZEREPET. És vetélytársát, Velmát, a befutott nagy sztárt végül beteszi magának kiemelő háttérnek, Richard Gere-t pedig, aki a cinikus, dörzsölt és bennfentes playboyt játssza, beteszi a nyolcadik sorba álmélkodó-irigy, reménytelenül gazdag nézőnek, aztán az elengedhetetlen, hófehér nercbundát ledobva magáról megadja Velma Kelly-Zeta-Jonesnak is a végső döfést: a hölgy, "minden idők egyik legszebb hollywoodi sztárja, az első osztályú énekes és táncos" kissé színtelen, mackós debellának bizonyul Renée mellett, aki eddig inkább csak a fürdőszobában énekelt és táncolt. És már tényleg úgy tűnik, a texasi kiscsajnak, ennek a különös "highbrow"-értelmiséginek nincsenek határai...


De ez már vért kívánt!

Alighanem ezért kapott mindenki Oscar-díjat a Chicagóért, csak az nem, aki azt a legjobban - vagy, ha közülük mindenképp választanom kellene: egyedül - megérdemelte volna. Azért én ezt értem. Mikor a tévében láttam, hogy az agg Kirk Douglas is megjelenik, délceg, milliomos hubby-fia oldalán, ifjú menye és más hollywoodi telekszomszédok-bennfentesek briliánsokkal csörgő-dörgő vastapsának spontán ütemére totyog be, már sejtettem, Zellweger, szegény, ma este szívni fog. Féltettem is azonmód, ne vegye a szívére, hanem tekintse inkább kitüntetésnek, a jelekből ítélve Hollywood megértette, hogy a szerepben mekkora szemtelenségre vetemedett már megint!


Nem először.

A Betty nővért se tudom, hogy nyelték le. Ilyesfajta - gunyoros, intelligens, olvasott, szabad lelkű - színésznő Luise Brooks óta nem fordult meg a poros, földszintes Los Angelesben. Egészen másképp, más technikával játszik, mint a többiek. Amellett, hogy mélyen, önnön léte vonatkozásában is érti a szerepeit, ami arrafelé nem divat, Greta Garbo óta ő az első, akinek az alakításaiban - ha egészen másképpen is, mint Garbónak - különös mélabú, ha szabad így fogalmaznom, artemisi melankólia munkál. " A nő, aki tud valamit, amit nem lehet elmondani." De azért sokat nevet, akár valami vígjátéki színésznő. Kényszeredett mosolyokból elképesztő készlete van. Meglepően sokat tud magáról... Nem csak én, ő maga is örül neki, hogy van. Egy nő, akinek mulatságosan változatos érzelmei az arcán úgy tanulmányozhatók, akár a felhőátvonulások az égbolton, aki nem tyúk, de nem is krokodil, és Mammonnak sem ostoba szolgálólánya, nem az új Kim Basinger, nem üzletember, de nem is politikus, nem akar mindenáron férjhez menni se, de boldog lenni se, még szépnek lenni se...



De azért szép. Nagyon szép. Igazán szép.

Rejtezkedőn, csúnya grimaszai között bujkálva is... Az ember előbb-utóbb felsóhajt, amint pillantása kedvtelve siklik végig nem túl magas, nem is túl begyes, finom vonalú, törékeny alakján: de jó, hogy ilyen nő még van! Hogy nem csak Demi Moore és más, komolyabb mérgek vannak. Aki így el tudja bújtatni a szemét a szemrésében, ha akarja... Akinek ilyen, hogy is mondjam, csöndesen tökéletes lába van! Kamaszlány combok, túl a harmincon... Nem gyorsan esik le a nézőnek, ahogy a pasiknak se szokott, mikor egy nő valóban szép, mikor igazán és belülről bájos. De nemcsak az ész és a szív, ami kifelé sugárzik, babonáz meg. A finálé táncaiban, akinek van szeme a látásra, meggyőződhet róla: Renée a fenekével is tud valamit, férfinézői velem együtt tanúsíthatják, isten látja lelkünk, és ő a csípőjével is tud valamit, amit ha egy nő tud, hát akkor annak a nőnek már jó, nagyon jó, és mindig is jó lesz. Bizony azt fontos tudnia a nőnek. Meg hát a férfiaknak is, hogy a Renée tudja. Fontos tudtára adni a világnak, hogy VAN. Hogy Renée még van, hogy ilyen még van, hogy van még csoki a padláson. (Ami még az Oscar-díjért sem eladó.)


Érdemes élni.

Kornis Mihály