Rangot a színészetnek

A tavalyi POSZT legjobb színészének járó díját - Bertók Lajossal megosztva - László Zsolt kapta. Mindketten a Budapesti Kamaraszínház Bûn és bûnhõdés a rácsok mögött címû elõadásának a fõszereplõi. László Zsolttal a tudatos pályaépítésrõl, a színház elismertségérõl és a színészeket bedaráló médiáról beszélgettünk. Koren Zsolt írása

Ez a cikk a Pécsi Országos Színházi Találkozó újságjában, a Hívóban jelent meg. További Hívó cikkek >>
A teljes fesztiválprogram >>
kapcsolódó fórum >>
- Valamennyi szerepében szigorú és pontos művészembernek tűnik. Eleve kritikusan figyeli az előadásokat, illetve bennük önmagát és kollégáit?

László Zsolt - fotó: Vancsó Zoltán

- Mikor elhivatottságról kérdeznek, rendszerint hebegek-habogok. Munkámban sok minden tudatos, de ez egyfajta belső programból fakad. Megfogalmazhatatlan ösztönféléből. Tény, soha nem vagyok olyan dühös, mint egy-egy elrontott előadás miatt. Ha csak nézem, keserű és értetlen vagyok. Ha részt is kell vennem abban, hogy mások fegyelmezetlensége és igénytelensége miatt megy tönkre az este, azt nehezen viselem. Szeretem a kollégáimat, és akit szeretek, arra tudok a legjobban haragudni, pontosan az elvárásaim miatt. A színház nekem sokféle ember összhangzataként szép: nekem a többiektől. Én pedig miattuk vagyok ott.


- Mi az, ami a pályaépítésében a kezdetektől tudatos?

- A főiskolára erős gimnáziumból kerültem, ahol pontosan körülírható ízlést sulykoltak belénk. Ennek éreztem a hátrányát is, mert a színház sokkal lazább világ, ahol évekig görcsösen ragaszkodtam különféle eszményekhez, irodalmi értékekhez. Később éreztem: mindezekhez a színház nem kötődik szorosan. Eddigi pályámon kizárólag Székely Gábor rendezői csapatában tapasztaltam olyan értékközpontúságot, amelyet a gimnázium nekem eleve megadott. Tudatos színészi létezésem igazán az Új Színházban kezdődött, de ösztönösen, és nem elhatározásból. Talán a Homburg hercege című darab próbaidőszaka mosta át az agyamat úgy, hogy utána jóval igényesebben kezdtem válogatni a feladatok között. Szerencsére volt rá lehetőségem, főleg az utóbbi négy évben - amióta eljöttem az Új Színházból - csak olyan darabokban játszottam, amelyekből felfénylett valami. Semmi szégyellnivalóm nincs.


- Hogyan érintette Székely műhelyének leállítása?

- Életem máig lezáratlan fejezete az Új Színház. A politika, a kritika, a színház-politika, a politika-kritika, a kritika-politika, minden, ami átcsapott a fejünk felett, kilúgozta és megsemmisítette a színházat. Hiteket fecséreltek ott el: akik abban a műhelyben indultunk, nagyon sokat sérültünk, mert veszendőbe ment a lelkesedés, a vehemencia, amit beleadtunk. Ezt egyszerűen nem lehet feldolgozni, Székely Gábor igenis égetően hiányzik a szakmából. Hál’Istennek, a Színművészeti Egyetem rektoraként még átmenekítheti értékrendjét az új nemzedékeknek.


- Mit jelent ma Magyarországon színésznek lenni?

- Ami a társadalmi elismertségét illeti, a színház egyre inkább rétegművészetnek számít, de ez nem feltétlenül baj. Manapság még a városi élet nagy tudói, a taxisok sem ismernek minden színházat névről - ez sok mindent elárul. A mi, egyébként igencsak életellenes szakmánk ma már nem jár együtt az ismertséggel, mint a hatvanas, hetvenes években, amikor a színész a filmgyárból a tévéstúdióba rohant forgatni, onnan pedig játszani a színházba. Akkor a média körülvette a szakmát. Ez most nem így van; de jobb, ha ez a média nem is veszi körül a színháziakat. Akiket bedarál, a saját lelkiismeretükkel számoljanak el! De nem lehet hibáztatni őket, mert a színházból képtelenség megélni. Ugyanakkor tudomásul kell venni: minden nyomot hagy az emberen, ez sem úszható meg büntetlenül.


- Jelenlegi színházát, a Nemzetit mégis figyeli a sajtó.

- Figyelek és várok, hiszen kiváló társaság gyűlt össze. De szerintem nem túl jó a jövő évad műsorterve, emiatt bizakodás és szkepszis kavarog bennem. A külvilággal - elsősorban a kritikai fogadtatással - szemben nincsenek illúzióim, a Nemzetiről sokkal több rosszat már nem lehet leírni. Nekem viszont úgy van véleményem az épületről, hogy dolgozom benne. Azt hiszem, a Nemzeti színészeinél jogosabban nem kritizálhatja azt senki, mert a hátrányait mi valóban megszenvedjük, naponta. Az akusztikával vannak komoly bajok, a Stúdió azonban fantasztikus. A Nemzeti Színház jókora hendikeppel és felkorbácsolt indulatok közepette nyílt meg, ám az utóbbi félévben Jordán Tamás tevékenysége folytán jóval közelebb került az emberekhez ez az intézmény. Kicsit talán túlzottan is. Lehet, hogy az egyéniségemből fakadóan idegen nekem ez a nagy-nagy nyitottság: bennem a színház másként él. Nem szeretem, ha átjáróház, ha kultúrház, kiállítóterem, vagy divatcsarnok. A színház szentély - tartsuk meg benne a kellő távolságot, és óvjuk meg a tabukat.


- Rang ebben a pillanatban a Nemzeti színészének lenni?

- Legyen az! Egyáltalán, legyen rang színésznek lenni!