Mácsai Pállal beszélget Konkoly Edit
- Van példaképe?
- Nincs. A példakép az olyan idol-féle, amire az ember hasonlítani szeretne; én nem vágyom hasonlítani senkire, de egy csomó minden tetszik bizonyos emberekben, ezeket igyekszem "ellopni". De a példakép-követésnek van ám határa: például nem tudok tehetségesebb lenni, mint amilyen vagyok. Hiába tetszik valakiben az, hogy tehetségesebb színész vagy rendezõ, férj vagy apa, vagy interjúalany, mint én.
- Mit ért tehetség alatt?
- Hát ami tetten érhetõ benne, az érte való felelõsség. Ha valakinek a legjobb hallása van a világon, de nem gyakorol, vége, sõt: hiába tud kiválóan zongorázni, akkor is vége, ha nem játszik mindennap. - Tizenhét évesen határozta el, hogy színész lesz. Addig orvosnak készült. Történt valami különös dolog?
Mácsai Pál:- Nem volt semmi különös. Összeért bennem néhány dolog, amelyek addig is megvoltak. Nagyon kétféle voltam. Állandóan szerepelni akartam, én voltam az osztály bohóca, kiugrott a szívem a torkomból, ha valamit nem mondhattam meg, amit tudtam, bár nem voltam stréber. Másrészt gátlásos voltam. Görcsöltem, féltem, és szorongtam. Például, bár nem tudtam, de ugyanúgy szerettem futballozni - ami közösségi játék - mint ahogy egész napokat egyedül eltölteni. Szerettem otthon tanulni, olvasni; naponta órákat töltöttem el egy-egy könyvvel. De tizenhét évesen rádöbbentem, hogy nem tudok játék nélkül meglenni. Világossá vált számomra, hogy játékra való vágyamat a világ csak a színházban honorálja. Különben szélhámosnak vagy bolondnak tartanak. A színházban ilyen is, olyan is lehetek büntetlenül.
- Harmadik éve művészeti vezetője a Madách Kamarának.
Mácsai Pál:-Miért vagyok most itt, amikor nem próbálok, miért nem otthon alszom vagy olvasok? Azért vagyok itt, mert a titkárságon el kell intézni dolgokat. De a játék vagy rendezés izgat. Érdekel az is, hogy hány reflektort kell beszerezni, de hogy a villamosművek hány érpárral oldja ezt meg, és ezért a házban hány engedély kell - hát ez nem érdekel. Csak csinálom, mert ez is hozzátartozik ahhoz, ami a lényeg: ennek a színháznak a műsorát megreformálni úgy, hogy a nézőtér is tele legyen. Ez ritka lehetőség.
- Előfordultak az életében sikerek és kudarcok is. Hogyan viselte az utóbbit
Mácsai Pál:- A kudarcban minden jó...
- A magánéletében is érték kudarcok?
Mácsai Pál:- Igen.
-Elvált már?
Mácsai Pál:- Nem hivatalosan, de váltam már el.
- Melyik viseli meg jobban, szakmai vagy a magánéleti krízis?
Mácsai Pál:- Miután ugyanabban a pszichében történik, mindkettő megvisel. A magánéleti talán tovább tart. A szakmain viszonylag könnyen túllépek, amióta nem hazudok magamnak. Tudom, hogy valamit sikerült-e létrehoznom, vagy sem. Gyakran nem is csak utólag: a bemutatók előtt egy-két héttel kitisztul a szemem, és rájövök, hol a hiba. Ha ilyenkor még van időm arra, hogy ilyen vagy olyan irányba elrántsam a dolgot, az jó. Ha nem sikerül, azok a legnehezebb napjaim, az a feneketlen rossz: tudom, hogy be kell mutatni, és tudom, hogy elrontottam.
- Ilyenkor haragszik valakire?
Mácsai Pál:- Önmagamra... hülye lennék, ha másokra haragudnék.
- Kiknek hisz?
Mácsai Pál:- Néhány kollégámnak.
- Jászai-díj, Greguss-díj, Mensáros-plakett, Erszébet-díj... Jó néhány díjnak, a tulajdonosa. Fontosak az elismerések?
Mácsai Pál:- Hát annyira... - mutat föl egy polcra. - Ott vannak fenn, vagy otthon a fiókban. Van kollégám, aki elveszti őket, van, aki a vitrinben tartja. Én valahol a kettő között vagyok: örülök, ha értesítenek, felhívom a mamámat, de nem hatódom meg magamtól, hogy én egy díjat "elértem". Sok kuratóriumban ültem már, tudom, hogy megy ez. Mindig többen érdemlik, mint ahányan kapják. Néha érdemtelenül jutunk hozzájuk: nem lehet támaszkodni rájuk.
- A siker viszont fontos.
Mácsai Pál:-Persze. De az nem a díj. Néhány embernek egy mondata többet ér, mint egy díj.
- És a kritikusokkal mi a helyzet?
Mácsai Pál:- Nincs bajom a kritikusokkal, azt írnak, amit gondolnak. Fontosnak tartom a kritikát, jó, hogy van. Nem örülök, ha erkölcstelenséget találkozom, fáj, ha tévednek, találva érzem magam, ha igazuk van. Végzik a dolgukat.
- Hogyan viszonyul az alternatív színházakhoz?
Mácsai Pál:- Ez a kategória igazából azt jelenti, szegények. De szabadok. Nagy élvezettel nézem őket, jelentős színházi élményeim igazából odakötődnek. Szeretem Pintér Béláékat, a Krétakört is sokra tartom, bár Schilling joggal tiltakozik az alternatív jelző ellen. Fodor Tamást, Halász Pétert és Jeles Andrást is becsülöm.
- Hét éve a Komédiumban kezdte játszani Örkényt: az Azt meséld el, Pistá-t, most áthozta a Madách Kamarába is. Nyílván nem véletlenül. Változott-e azóta a szerephez való viszonya?
Mácsai Pál:- Ez az előadás eddig kétszázötvenszer ment. Sokat kaptam tőle, például megnövelte bennem a merszet, hogy ebbe a munkába bele merjek vágni. Nemcsak arról van szó, hogy az ember vezeti ezt a színházat, hanem arról is, hogy itt egy művészszínházat kell létrehozni . Ez a folyamat, ez az átalakulás a munkám lényege. Ehhez a bátorságot részben ez az est adta, mert a közönség a látszólag teljesen színháziatlan szöveget - ahol nincs partner, dialógus, főleg nincs tánckar, nincs cici, nincs popó, nincs reflektor, nincs zene, nincs show, csak egy ember van egy székben - érdeklődéssel és melegen fogadja.
- Amikor a Mensáros-díjat megkapta, elmesélt egy történetet, miszerint az akkor már beteg színésszel együtt várt egy forgatáson, és csodálkozott, hogy tíz órát is ült egy hang nélkül. "Hogyan csinálod", kérdezte, mire ő azt válaszolta: "Lehet, hogy kiröhögsz, de imádkozom." Kiröhögte?
Mácsai Pál:- Dehogy röhögtem. Azt kérdezi, hogy hiszek-e? Szemérmetlenségnek tartom, ha az ember a hitéről beszél. A legszemérmetlenebb dolgok egyike, ha az ember ezt nyilvánosan gyakorolja. Ez nem tartozik a sajtóra. Nyilvánosan imádkozni nekem vadabb, mintha valaki a tévében szeretkezik.
- Miben hisz még?
Mácsai Pál:- Nem mondom el.
- A szerelemben hisz?
Mácsai Pál:- Ki nem hisz a szerelemben aki volt már szerelmes, az hisz.
- Most szerelmes?
Mácsai Pál:- Persze.
- Egyszer azt mondta, hogy a színházhoz erotikus vonzalom fűzi. Ezt most is így gondolja?
Mácsai Pál:- Most is.
Konkoly Edit