Interjú Bagossy Lászlóval

A 3. POSZT legjobb elõadásának díját a Budapesti Katona József Színház Top Dogs címû elõadása nyerte. Bagossy Lászlóval, az elõadás rendezõjével beszélget Konkoly Edit.

Hogyan akadt rá Urs Widmer: Tops Dogs címû darabjára?

A Katona József Színház dramaturgiáján - több más mûvel együtt - kézrõl-kézre járt ez a darab is, mint az elmúlt évek egyik legsikeresebb nyugat-európai drámaszövege, s én voltam az, aki elsõként csapott le rá.

- Miért?

- Több oka is szokott lenni egy ilyen választásnak…pontosabban az a jó, ha több oka is van. Kortárs darabot kerestem – ez volt a feladatom, másrészt szeretek olyan anyagokkal dolgozni, amelyek lehetőséget adnak a színpadi "drámaírásra": a Top Dogs ugyanis kanavász, amely szinte megköveteli, hogy tovább írják. Improvizációk, próbatapasztalatok, és alapos előtanulmányok szőtték tovább a widmeri gondolatot. Fontos volt emellett az is, hogy a Katona fiatal gárdájának kiváló játéklehetőséget nyújtott ez a munka, s persze a tematikus szempont sem elhanyagolható, vagyis hogy a marketing kultúráról beszéljünk, amely korunk legerősebb kulturális jelensége, erejét és globalitását tekintve akármelyik vallást megelőzi, mint egy bármihez kapcsolódni képes vírus, a legkülönbözőbb emberi elméket, intézményrendszereket, egész társadalmakat képes a saját logikájához hangolni.



– A színházakat is ideérti?

– Teljes mértékben. Ma már a kulturális intézményeket is úgynevezett menedzser-tipusú vezetőkre bízzák, akiket olyan politikai döntéshozók neveznek ki, akik maguk is a politikai marketing katonái: nem eszméket fabrikálnak vagy védelmeznek, hanem eszmékkel kereskednek, ugyanazokkal a technikai eszközökkel és stratégiákkal, amelyekkel a bankok vagy a mosóporgyárak.. A színházigazgatók többségével sokkal könnyebb a gázsiról, nézőszámról, költségvetésről beszélgetni mint esztétikai vagy szakmai problémákról…ez az új világ ugyanis így szocializálja őket…a pozícióikat csak úgy őrizhetik meg, ha politikus-főnökeik nyelvét beszélik vagyis a marketing nyelvét. Hogy milyen nehéz kérdések vetődnek fel a dologgal kapcsolatban, azt szépen mutatja „a kereskedelmi tévézés kontra színművészet” vita amit Jordán Tamás Stohl András oldalán folytatott Ascher Tamással és másokkal az idei POSZT egyik rendezvényeként.

– A darab menedzser-tréningekről szól. Van olyan barátja, rokona, aki trénerként dolgozik?

– Amikor az előadásra készültünk, kiderült, hogy mindenkinek az ismeretségi körében akad néhány hivatásos menedzser, sőt menedzser-tréner. Nekem két volt iskolatársam is dolgozik trénerként, s meg is hívtuk őket a próbáinkra. Fontos információkat és benyomásokat szereztünk a segítségükkel.

– Hogyan folytak a próbák?

– Eleinte nehezebben. Nem csináltam szereposztás, és az eredeti szöveget úgy olvastattam fel a színészekkel, hogy ki-ki kedvére válogathatott a figurák közül, miközben folyamatosan arról beszéltem, hogy amit olvasnak, annak a nagy része nem kerül majd bele az előadásba. Nem mondhatnám, hogy ezzel megnyugtattam őket. Éjszakánként darabot írtam, mindenféle jeleneteket, amiket napközben „próbára tettem”, aztán vagy megtartottuk vagy újrabeszéltük-újraírtuk őket. Mindeközben folyamatos beszélgetéseket folytattunk meghívott menedzser-vendégeinkkel, egész napos tréningeken vettünk részt, a témához kapcsolódó filmeket néztünk, stb. Én pedig végig a nyugalom szobra voltam, bár igaz, hogy otthon a konyhában időnként azt ordibáltam síró gyermekeimnek és aggódó édesanyjuknak, hogy "Nem tudom megcsinálni! Nem tudom megcsinálni!"!

- Örül a díjnak?

A díjak és kitüntetések mindig azt a díszpárnát juttatják az eszembe, amin ezeket a díjakat és kitüntetéseket utánunk hozzák a temetőbe. „Minden nevetséges, ha a halálra gondolunk”, - mondotta kedvenc íróm, Thomas Bernhard egy botrányba fulladt díjátadás alkalmával. Ez a díj azonban egy közös munkát jutalmaz. És együtt örülni a többiekkel egyáltalán nem esik nehezemre.


Pécs, 2003. június 15.