Koltai Tamás: Mit néki Hecuba?

Sok vihart kavart ez a cikk a 2003 - as POSZT kapcsán.

Két emblematikus történet jutott eszembe most, hogy kezdetét vette a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó), az évente ilyenkor esedékes monstre teátrumi banzáj.
Az egyik az évad során esett meg valamelyik színházunkban. Bejött a főszerepet játszó színész a próbára, és megkérdezte a rendezőt: "Honnan jövök be?" Mármint a jelenetben a színpadra. A rendező azt válaszolta, nem tudom, nem érdekes, nem ez az érdekes. Mire a színész visszaadta a szerepet.

A másik történet valamivel régebbi. Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója, amikor még nem volt a Nemzeti Színház igazgatója, megbízást kapott, hogy a Budai Színkörben rendezze meg Az ember tragédiáját. Minthogy a próbákra egy hét, díszletre-jelmezre százötven pengő állt a rendelkezésére, teljesítette ugyan a megbízást, de a plakátra rendezőként nem engedte kiírni a nevét. A Budai Színkört bérlő Sebestyén Géza erre állítólag kijelentette: "Jó, akkor marad Madách egyedül."
A két történet egy tőről fakad, mindkettő a magyar színházi provincia emblémája. A szerepét visszaadó színész, aki nem tudván elszakadni a konvenciótól, komolytalanul, iparszerűen űzi mesterségét. Az iparos színigazgató, aki a minimális ráfordítással elérhető bevételben érdekelt, kedélyes amatőrként kineveti a nevére kényes művészt, és silány jópofaságát mint kávéházi anekdotát hagyományozza az utókorra.

A két gyöngyszemet együtt mesélem el, ha megkérdezik tőlem, milyen a magyar színház.
Mialatt ezt írom, elém gurul a harmadik. Szikora János tiltakozik, amiért Az ember tragédiáját néző híján ötven előadás után leveszik a Nemzeti Színház műsoráról. Politikai döntést emleget, ő, akit a politikai államtitkár kért föl a darab megrendezésére. Annak idején, amikor a politika rákényszerítette a színházra a bemutató előadás élő közvetítését, és mindenki tudta, hogy ezért sokezer néző elmaradásával kell fizetni, nem tiltakozott, ellenben megfizettette a politikával a döntés árát. A magyar színház nagyobb dicsőségére - ezt a történetet is el szoktam mesélni külföldieknek - vezető művészek a premier előtti művészi lázban társulati ülésen kufárkodtak a pénzért. Szikora nem enged a 48-ból (enynyi ezer forintot kapott áprilisban a napi bevétel százalékában meghatározott rendezői copyrightért az adófizetők pénzén magánszínházként működtetett Nemzetitől), de szeretne többől nem engedni, s ezért még közönségszervezésre is hajlandó. A színészek egy része ezúttal hallgat, ők Jordánnál is játszani akarnak. Szikora (jelenleg) nem rendez a Nemzetiben, de ahogy a dolgok elintézését ismerem, fog. A műbalhé egy gyönge, túltechnicizált, színésztelen előadás körül zajlik, amely esténként másfél millió forint (!) kiadással járt. Most, hogy az összeg nyilvános lett, a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ejnyebejnye, és demagóg dumák jutnak eszembe arról, mit kéne csinálni színház helyett.
A minap volt száz éve, hogy az emlegetett Németh Antal született. Az évforduló alkalmából emlékülést rendeztek - a Nemzeti Színházban. (Láttamozni kell: Jordánnak van gondja rá, hogy ilyesminek is helyet adjon.) Az ülésen gyönyörű expozét tartott Lengyel György. Az emlékezést azzal fejezte be, hogy azért a méltatlanságért, ami Németh Antallal a háború után történt - igazolóbizottsági fölmentő ítélete ellenére tíz évig egyáltalán nem engedték a szakmájában dolgozni, és utána is igyekeztek lehetetlenné tenni -, szégyellheti magát a magyar színház. Osztom ezt a véleményt. Még akkor is, ha abban az időben kuss volt, és aki nem kussolt, megnézhette magát. Éreztem Lengyel hangján a fojtott indulatot, és amikor előadása után odamentem hozzá, hogy gratuláljak, váratlanul elszorult a torkom, alig bírtam megszólalni, hebegtem valamit, hogy engem is minden alkalommal indulattal tölt el a méltánytalanság.

De a fenébe! "Mi néki Hecuba, s ő Hecubának, / Hogy megsirassa?"
Lengyel legalább személyesen ismerte Némethet, híressé vált 1954-es Madách gimnáziumi Tragédia-előadásához segítséget kért és kapott tőle, később is kapcsolatban maradtak. Én viszont sohasem láttam, őt sem, egyetlen rendezését sem, huszonhat éves voltam, amikor elhallgatott színháztörténeti adatként és elhallgattatott rendezőként meghalt (apám után két hónappal). Csak akkor kötöttem vele posztumusz ismeretséget, amikor a nyolcvanas években sikerült kiadatnom összegyűjtött tanulmányait, és megírnom Tragédia-könyvének 1968-ig (halála évéig) tartó folytatását. Kétségtelen, hogy azok alatt a hónapok alatt, amíg kutattam és írtam róla, szinte személyes ismerősömmé vált. Egy szakmai fanatikus, aki vak volt, mert vak akart lenni mindenre, ami politika, pénz, üzlet, hiúság, nepotizmus, egyéni érdek. Egy naiv módon tisztességes európai szellem, akit tönkretett a politikai és az emberi sandaság, összefoglaló nevén a magyar provincia.

No de ok ez arra, hogy egy ismeretlen emberre emlékezve föltoluljon bennem a fájdalom és a kollektív szégyen?

Ki nékem Hecuba?

Ma már nem kell annyira kussolni, mint az ötvenes vagy a hatvanas években. Erre föl meg is kérdezik tőlem, miért nem kussolok végre a politikus, építész és színházi amatőrök által (vagy asszisztálásával) fölépített, Nemzeti néven elhíresült Duna-parti antiszínházról, aminek a gründolása idején olyan sűrű volt a kuss, hogy vágni lehetett? (Akad ember, aki ma fölrója ezt a szakmának, de zsenáns lenne elismernie, hogy azért mégsem mindenki kussolt.) Tényleg, miért? Miért vált ki belőlem még mindig kétségbeesett szenvedélyt az akarnok dilettantizmusnak ez a maradandó mementója? Miért gerjedek be, amikor még mindig nem a színházi szakma, hanem - mint legutóbb Marschall Miklós a 168 Órában - egy tisztán látó közgazdász-értelmiségi rója föl, hogy az igazi kérdésről, arról, "mi a szerepe a 21. században a Nemzetinek, milyen legyen a korszerű színházi struktúra - egy szó sem hangzott el", mert "a szellemi élet képviselői (...) mindig is úgy gondolták: rövid távon a pénzosztóhoz való dörgölődzés a kifizetődőbb"? Mért fáj nekem a Schwajda-Siklós-féle tehetségtelen, ronda épület, mint korgó gyomrú magyar parasztnak az égő élet a grófi szérűn? Hisz' nincs benne részem soha (kivéve, ha belé megyek). Az Erzsébet tériben sem lett volna, bár hallottam olyasmit, hogy biztosan lemaradtam ottan egy állásról. Hja, lehettem volna Bálint-, Schwajda- vagy Jordán-közeli, de nem lettem, nagyjából egyforma (kevés) időt töltöttem mindőjük igazgatói irodájában. (Nem a Nemzetiben.) Akkor meg miért nem gancegál nekem, hol a Nemzeti? Miért nem mindegy, milyen a színház állapota? Miért neheztelek rá, holott belőle élek? Utóbbit egy íróféle szegezte nekem nemrég. Elég viccesnek találtam, hogy az engem tápláló emlőbe harapok. Istenem, egy csigahéjban ellaknám, csak ne volnának rossz álmaim. De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy egy széklábról is lehet formás kritikát írni, amit közölnek a lapok. A színházak jelentős része széklábat mutogat, és azokat még csak nem is Michelangelo faragta.

Viszont tényleg, mit kaserolom folyton ezt az elbaszott Nemzetit, úgysem lehet meg nem történtté tenni?! A francba Hecubával! Abbahagyom, megígérem, hallgatni fogok, úgy teszek, mint Gogol őrültje. (Idézi Mása Prozorova a Három nővérben.)

Mármost itt van a POSZT, arra is nagyon illik ez a Hecuba-dolog. Sokan, abban a hitben, hogy van színházművészet, azt gondoltuk, kell lennie színházi fesztiválnak is. Nekem két évre volt szükségem, hogy rájöjjek, nem így van. Úgy gondoltam, a színházi fesztivál azt jelenti: értékkiválasztás. Hát nem azt jelenti. A pécsi találkozó azt jelenti, hogy kedveskedünk Pécs városának. Megszerettetjük vele azt, amit színház címén úgyis szeretnek, nem csak a pécsiek, hanem számosan ország szerént s tova, a lötyit meg a nyüzsit. A pécsi lötyi- és nyüzsifesztivál azt jelenti, hogy lehet limonádét lötybölni délelőtt a teraszokon, este a színházban (vö. versenyprogram), éjjel és hajnalban inkább konyakot; és lehet nyüzsögni ugyanezeken a helyeken. Nem mondom, időnként egy-egy jó előadás is becsúszik, meg van off-program, meg dramaturgok Nyílt Fóruma, meg könyvhét, meg felolvasószínház, meg zenélések, meg ökörködések, ezek mind nagyon jó dolgok, tulajdonképp nem is tudom, mi bajom.
De tudom: a szakmai alapprogram. Az évad előadásainak kiválasztása. A kurátor működéslélektana.

Ez lenne a bajom, ha nem lépne akcióba az anti-Hecuba effektus.
Lehet szidni az idei kurátort, a drámaíró Németh Ákost, szidják is. Kiszámítják, hány meghívott színházban volt a közelmúltban Németh Ákos-bemutató, és hány előadásra esik átlagosan egy színigazgató, de ez marhaság. A személyes elfogultság smafu az érték iránti elfogultsághoz képest. A gond az, hogy a válogatott előadások jelentős része művészileg és szakmailag rossz. Ha azt kellene gondolnom, hogy Németh ezeket a saját ízlése szerint válogatta, el kellene borzadnom. Akkor inkább azt gondolom, hogy manipulálva volt. De nem gondolom. Tudom. És nem gonosz szellemek által. Hanem részint a fesztivál és a szakma iránytűként kijelölt szellemisége, részint doktrinér elvek által.

Mondok egy példát. A testőrt a Radnóti Színház előadásában Németh saját bevallása szerint azért hívta meg, mert Molnár Ferenc nem hiányozhat egyetlen színházi találkozóról sem. Nincs fesztivál Molnár nélkül. Ad notam: nincs karácsony Corvin nélkül. Ez abszurd. Ha itt tartunk. Történetesen tudom, hogy az előadás rendezője, Forgács Péter lebeszélte ismerőseit arról, hogy megnézzék. Ami persze túlzás, csak azért mesélem el (remélem, nem lesz baja belőle), mert Forgács igen tehetséges rendező, és azok közé tartozik, akik föl tudják mérni saját teljesítményüket. Miért kell őt ilyen helyzetbe hozni? Persze túl fogja élni. Jobban járt volna, ha a vígszínházi Alhangyát hívják meg, azt is ő rendezte, és a meghívásnak akkor is lett volna elvi indoka, mert mint kiderült, a rendezőket nemzedéki alapon válogatta a kurátor. Az Alhangya mindenesetre vállalhatóbb előadás, mint A testőr; egyetlen baja, hogy nem Molnár írta. Viszont A testőr minden kétséget kizáróan "közönségbarát", és sok népszerű, kedves, csinos színész játszik benne, ami a fesztivál alapító atyái részéről alighanem kellő ok a válogató gyöngéd noszogatására.

Csak jelezni szeretném, hová vezet, ha nem minőségi szempontok határozzák meg a szelekciót. Ha a határon túlról csak limitáltan jöhetnek előadások. Ha bizonyos színháztípus, például opera, amely jobb helyeken vezető teátrális műfaj, egyáltalán nem jöhet. (Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá Csengery Adrienne, a jövő évi kurátor.) Ha az egyenletes elosztás, a legkisebb közös sértés és a legnagyobb baráti békesség elve fölülírja a bensőből vezérelt döntést.

Aki válogató a POSZT-on, az vagy nagyon naiv, vagy nagyon elszánt. Vagy fogalma sincs arról, minek teszi ki magát, vagy tudja, de fütyül rá. Mindenesetre kell hozzá némi mazochizmus és önsorsrontó hajlam. Egy biztos: bármit csinál (vagy nem csinál), mérhetetlen számú ellenséget szerez, és a végén minden lesz, csak derék, becsületes ember nem. Ezen az áron már megérné, hogy legalább szuverén legyen. De nem lehet az.
Először is meg kell néznie, amit a színházak ajánlanak. Ez szörnyű. Másodszor, be se kell tennie a lábát oda, ahonnan nem ajánlanak semmit. Ez abszurd. Mindkettő vállalhatatlan. Az egyetlen lehetőség: ajánlatokat meghallgatni, aztán fül mellett elengedni. Saját fej után menni, saját hát tartani. (Azt úgyis. De legalább a saját hülyeségéért szidják az embert.) Mondjuk, úgy jön ki a kurátor a dologból, hogy van a határon túlról nyolc előadás. Vagy egy színházból tíz. Vagy négy rendezőtől tizenkettő. Vagy alternatív tizenöt, kettő sátorban, egy a sportcsarnokban, egy a vasúti restiben. Na és akkor mi van?

Így gondolnám, ha Hecuba a rokonom volna.

Vagy: válasszon előadásokat a fesztivál, bízza a jelölést a színházakra, csináljon vetésforgót, előbb-utóbb mindenkire sor kerül. De akkor ne legyen zsűri, ne legyenek díjak, mert az kínos. Legyen boldog mindenki, ahogy akar, és ahogy tud.
Mondok azért valamit, mert halvány érzelem mégiscsak fűz a bóbás királynéhoz. Nem lehetne, mondjuk, a szakmai programokat komolyan venni, és a versenyelőadások kiválasztását öszszekapcsolni a bennük fölgyülemlett kérdések vitára bocsátásával? Ez problémaérzékeny válogatást föltételezne, mert a minőségi szempontot ötvözné a vitaalkalmasság szempontjával. Nem az abszolút minőség, hanem az előadásban létrejött esztétikai döntések fontossága számítana. Hogy a korábbi példánál maradjak, A testőr fesztiváljelenlétét ki lehetne használni a Molnár-játszásról vallott fölfogások megvitatására. Most is ki lehet, persze, de mennyivel jobban lehetne más, éppen futó Molnárokkal együtt föltérképezni a szerző egy ideje zajló, markáns színpadi átértékelését. Ha már Molnár olyan fontos.

Ráhúzva ezt a "sablont" az idei - konszenzusosan rossz - évadra, azért kitelne belőle egy derekas szakmai program a POSZT-on. Itt van mindenekelőtt a megkerülhetetlen Zsótér, a következő előadásokkal: Getting horny (Katona), Medea (Radnóti), A törpe (Magyar Állami Operaház), Phaedra (Pont Műhely), A világ feleségei (Trafó). Egy szakma, amely emellett szótlanul elmegy, tehetségtelen. (Azon kívül, hogy sanda és irigy.) Ezt bizony kezelni kellene. Előadásokat tartani, kérdéseket föltenni, egy hétig nyilvános színész-workshopot rendezni, ország-világnak mutogatni. Megérteni, elemezni. Szégyellhetjük magunkat, amiért nem tesszük. (Mondanám, ha nem szarnám le Hecubát.)

Aztán itt van a Borisz Godunov a Madách Kamarában. Szikével kimetszett preparátum egy drámai tömbből. Jéghideg és tűéles. Kovalik Balázs klasszikusdráma-modellje: fagyasztott politikum a hűtőkamrában. Nem kellene kiolvasztani? A Bolondok iskolája, Balázs Zoltán Ghelderode-rendezésének kegyetlenül érzéki rituáléja, magyar-latin-cigány nyelven, a Maladype előadásában. Etnikai színház? Szubkultúra? Vagy: dogma és lázadás stációi - amíg egy alávetett közösség a "titok" nyomában eljut a "mester" meggyilkolásáig? Hogyan dekódolható a láthatatlant láthatóvá tevő színház, ahogy Brook mondta volt - az itt a kérdés. Pintér Béla Parasztoperája: mitológia, "görögös" végzetdráma szakralizálva, profanizálva, népileg megzenésítve. És popularizálva. Művészi vérkommersz - vitaképes paradoxonnak elég tán ennyi.

S ha már profán mitológia: a Tamási Áron-dráma lehozatala a tiszta levegőjű havasi bércről az emberi egzisztencia és az ironikus erdélyi önismeret vidékére. Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Énekes madár-parafrázisa, A csoda a maga színháztörténeti jelentőségű hűtlen hűségével ráadásul élvezeti mámorba kerget minden közönséget - tessék mondani, nem hiányzik? És nyomában Vidnyánszky Attila Bánk bánja, amelyet én a szó szoros értelmében végigröhögtem volna, ha a Nemzeti Színház klasszikus unalomra szocializált nézői nem intettek volna le percenként. Paródia vagy rítus? Kompromittálja vagy új létre teremti a rendező a tananyagot? Szerintem az előadás izgalmasan rossz; ha rajtam múlna, díszbemutató lenne a POSZT-on.

Hazámhazám - Schillingék hazátlan politikai cirkusza. Külföldön beszélnek róla, itthon hallgatunk róla (esetleg elátkozza százszor Pusztaszer). Kelletlen, nyafka vélemények a nemszeretem politikai színházról: ez maga a provincia. Hogy nincs ott Pécsen: Barguzin. Mocsár. Nagy, álmos, furcsa árok.

Mi van még? Artus: Ozirisz tudósítások. Enigmatikus képek az elsüllyedt kultúráról. Leletmentés. Költői mozgásmetaforák. Nem értünk hozzá. Nem is értjük. Nem kell. Sopsits Árpád és Bertók Lajos video-Gogolja, az Egy őrült naplója a Budapesti Kamarában. Popriscsin, amint klinikailag demonstrálja, szinkronban megéli és dokumentálja skizofrén fejlődését. Színészi-rendezői műremek. Ja, hogy április 5-én mutatták be, és 1-je volt a határidő? Szabál az szabál, rendnek köll lenni. (Hecuba dögöljön meg.)

Ahogy látom, kilenne a pécsi fesztiválműsor; a fenntartott üres helyre, a "hátha becsúszik valami fontos az évad végéig" címűre pedig pezsdítő kuriózumként besurranhatna Rusznyák Gábor Goldonija, a kaposvári Nyaralás. Hogy legyen valami meglepő és mulatságos, és ne legyen belőle jövő júniusi fölmelegített kelkáposzta.
Amit elősoroltam, alternatíva. Csak mert Jordán Tamás azt mondta, senki sem tud a vitatott válogatás helyébe másikat állítani. Talán a szórakozni vágyó publikum nem felhőtlenül örülne mindegyik előadásnak, de ez most is így lesz. Nekik megmaradna a színművészekkel zsúfolt promenád, Verebes István hosszú méla lesben a színház közeli presszó teraszán (mindig arccal a sétálók felé, soha, véletlenül se háttal), meg a játékos programok, kvízek, nyilvános szinkronstúdió és súgóverseny. Újat is tudok ajánlani. Sokadik előadások versenye a repertoárról, mondjuk, a huszonhetedikek, úgy, ahogy felügyeletlenül, felújítópróbátlanul, anyaszült valójukban a közönség elé kerülnek. Nem mindennapi élmény. (Dehogynem.)

Közben drasztikusan csökken a szakma ázsiója. Volt színészek bohóckodnak televíziós szemetekben, a Gábor Miklós-díj kuratóriumának elnökeként pedig átélem azt a szörnyűséget, hogy az idén nem adtuk ki a díjat, mert nem volt kinek. Persze, nevetségesek vagyunk, hiszen havonta lehet díjakat kapni silány teljesítményekért. Pár éve legnagyobb fővárosi színházunk művésznője úgy kapott díjat, hogy a zsűri tagjaként magára szavazott. Ha Kokó verset mond a költészet napján, akkor minden mindegy. (Miért nem indul Kulka félnehézsúlyban?) Teljesítményre nincs szükség, csak föltűnésre. Szikora műbalhét csinál a Tragédiából, és a műmédia beszopja. A szólás szabadsága, szavatoltan lényegtelen dolgokról. A magánérdek föltornássza magát közérdekké, miközben hiányzik a valódi szakmai szolidaritás. (Szikoráról köztudott, hogy színházvezetőként aránytalanul nagy anyagi részt nyúl le saját rendezéseihez.) A színházi lobbi csak népünnepélyeket tud szervezni, de képtelen beleszólni a saját sorsába. A kádárista időket megszégyenítően önhitt, arrogáns, saját vélt színpadi tükörképét hisztérikusan elutasító politikai osztály sorra hülyét csinál a színházvezetőket javasló szakmai kuratóriumokból. Kétségbeejtő, hogy kikből lesz színigazgató; nem mintha volna választék. Aki ad magára, már nem akar az lenni. A szellemi és pénzügyi katasztrófák előre láthatóak. Kit érdekel, majd jön az új csődgondnok.

Lapszerkesztőként februárban névtelen cikket kaptam egy "színházi munkástól", aki "húsz éve készít előadásokat a fővárosban és vidéken egyaránt". Címe: Pályáztatás vagy kinevezés? Alcíme: Miért beteg a magyar színház? Kemény dolgokat állít, de semmi olyat, amit ne tudna mindenki a szakmában, csak ő kimondja - névtelenül. Nyilvánosan, a lap hasábjain üzentem a szerzőnek, olyanformán, hogy világossá tegyem, megőrzöm az inkognitóját, viszont mégiscsak tudnom kell, kicsoda. Bár a véleményt mindenekelőtt a mögötte álló személyiség hitelesítheti - nem beszélve a lapszerkesztés etikájáról -, de egy beteg társadalomban, bizonyos viszolygással, a félelmet is hajlandó vagyok tolerálni. Esetleg. A cikk írója nem jelentkezett. Közlésre szánt dolgozata végére azért odaírta: "Amennyiben levelem hatástalan marad, tudni fogom, hogy csak számomra fontos kérdés ez, és sokkal könnyebb egy-egy produkciót, rendezőt, színészt minősíteni, mint az egész rendszert megvizsgálni."
Íme, a magyar színház kis tükre. Hecubáért egy könnyet se ejt senki.



forrás: www.es.hu