Játék a szerelemmel s a halállal

Kovács Dezsõ
Shakespeare: Romeo és Júlia
(Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)

Sodor magával a sepsiszentgyörgyiek Romeo-elõadása a Tháliában, villódzó képek zuhognak, édes dzsesszzene csordogál, reneszánsz festmények metszik ki a teret az idõbõl. Elsárgult levélhalmokon hever Júlia, ez nászi ágya és ravatala, az õsök lábujjhegyen járják körbe, s csak nézik, nézik, mit szívózik ez a két dacos kölyök az élvhajhász Veronában, ahol a hatalom, a pénz, a gõg és a kéjvágy mozgatja a világot.

Shakespeare szerelmi himnusza egy ideje divatjamúlt ócskasággá lett nálunk, iskolai penzum, porlepte, anakronisztikus régiség; Szikora miskolci rendezése dereng elő a félmúltból: Igó Éva és Mihályi Győző adták a halhatatlan veronai szerelmeseket, virágzó délszaki leanderek közt, ironikusan turbékoló gerlék énekétől elzsongítva, gomolygó ködöktől párálló reneszánsz térben vívták élethalálharcukat az örök csököttség, a hatalmi gőg ellen. Távolibb emlék Zeffirelli éteri filmje alig kamasz bimbózó Júliájával (Olivia Hussey kisasszonyba a fél fiúkollégium bele volt esve; dacos kamaszszívünk majd’ kiugrott, mikor a pendelyre vetkezett szeretők a csalogányt hallgatták a gránátalmafa alatt).

Bocsárdi László rendezésében nyakigláb kamasz a Capulet lány: Péter Hilda Júliája vadóc, szeleburdi leányzó, legszívesebben a kedves mama (Szabó Enikő) nyakába csimpaszkodik, vagy a roppant fiatal és gyönyörű dadus (D. Albu Annamária) karjaiban landol. De hát az egész világ ellenség: az ősök jobbra-balra kefélnek, üzletelnek, maffiáznak, harmatos, nyiladozó lányszívén vad férfiak és vehemens asszonyok taposnak. Júliának alig nyiladoznak az érzékei, már megsuhintja a szerelmi gyilok s a halál jeges lehelete. Bimbózó leányasszony, megperzselődve, megégve, üszkös szerelemmel, szemben a világgal.



Péter Hilda (Júlia) és D. Albu Annamária (Dajka) - Barabás Zsolt felvétele



Bocsárdi, ez a vajákos-vizionárius európai rendező olyan rétegeit szólaltatja meg a reneszánsz játéknak, amelyeket csak ritkán szoktak: a tragédia hátországában meghúzódó szikár önzést, tomboló érzékiséget, nyers ösztönöket, vad testiséget. Capuletné fiatal, virágzó, érett asszony: úgy öleli magához a Romeo vasától legyilkolt Tybaltot, hogy látjuk, nem csak rokoni vonzalmakat táplál unokaöccse iránt. Majd’ belehal ő is a szép Tybalt pusztulásába, összeroskadásuk előtt balettoznak még picinykét, a fiú lassan csúszik le az asszony ölébe, Pietŕ-pózba hanyatlanak; Bocsárdi álombaletté formálja s metaforikus jelentéssel ruházza fel pazar vízióit. Vezérlő eszméje, bármilyen patetikusan hangozzék is, a szépség akarása. Meg a játék, az irónia s a reflexió, amivel ellökdösi a drámai anyagot a reáliák talapzatától. Cilinderes, fehér arcú clownok kommentálják a történetet hangszerszólókkal, zongorával, énekkel, rituális koreográfiával. Horrorba hajló szépséges tragédiát látunk, szuperplánokból és nagytotálból: ha messziről vagy felülről nézed, nem is olyan elborzasztó a gyilkos szerelem s a lopakodó halál.

Bocsárdi színpadán Lőrinc barát nem gyógynövénybúvárló nagypapakorú szerzetes, hanem sportos-ruganyos, fiatal férfi; Júlia dadája lestrapált, tenyeres-talpas itáliai asszonyság helyett erotikus kisugárzású, minden hájjal megkent vérmes nőszemély, Júlia riválisa, a nagytermészetű Capulet babája. Bulizós-vad népség a veronai, Hercegükkel az élen (Nemes Levente leheletfinom gesztusokkal adja a fennhéjázó ideológusnak álcázott előkelő kéjencet). Dzsesszzenére, nézői kacajokat fakasztva vonaglik elő a címeres-ricsajos farsangi sereg maszkabálozni; mikor a Capulet-klán törzsfőnöke (Szabó Tibor) előront harmatos lánykáját lehordani, mert a renitens "gyerek" az istennek se akar a mulya és számító Páris (Diószegi Attila) ágyába hanyatlani, épp a gatyáját gombolja, gyors aktus után (a dada meg ruháját ráncigálja). Később dühödten lát a soros, nyílt színi coitushoz, a többiek alig szemlesütve asszisztálnak hozzá. Minden és mindenki tombol, üzekedik, üzletel, maffiázik a szentgyörgyiek színpompás víziójában; Bocsárdi erős és dinamikus csapatával aprólékosan rajzolja meg és bontja ki a szerelmi és hatalmi viszonyokat (a szerelem: hatalom, a hatalom: érzéki erő), gondosan építi föl az epizódok ívét, korbácsolja fel a kedélyeket és az érzékeket, s mikor már azt hinnéd, kifuttat egy jelenetet a végkifejletig, álombaletté oldja az összecsapást. Mercutio halálát tanítani lehetne: Pálffy Tibor akrobatikusan szökellő flegma ifjúja vad vívásba kezd holmi senkiházi Capuletekkel, szikráznak pengéik, villognak vérbe borult szemeik és hideg vasaik, s már-már azt hinnéd, őrjöngő csörtében kapja meg a fiú a kegyelemdöfést, de nem, hirtelen némává, lassúvá válik a rituálé. Mercutio nyaki ütőerét éri a hajlékony tőr, odakap, szorongatja, sebét takarná, s már kezdheti is haláltusáját. S akkor ez itt most egy igazi meghalás. Kegyetlen és brutális lesz pusztulása, akárcsak a szerelmeseké: Bocsárdi nemcsak Shakespeare-t olvas precízen, hanem a halál s a szerelem módozatairól is elmond ezt-azt.

A radikálisan formateremtő előadásban alig kamasz Romeo találkozik süldőlány Júliájával. Félve hajolnak egymáshoz. Úgy érintik meg a másik bőrét, ahogy őserdei bennszülöttek kóstolgatták a fehér ember ízeit az újvilág meghódításakor. Ámulva nézik, hogyan születik meg bennük a vágy, hogyan indul meg a testnedvek áradása, s ágaskodik mindjárt az érzékiség. Minden új még, csodálkozni kéne, örülni, viháncolni, de jönnek az ősök a maguk iparszerű szexpiacával. S hiába lökdösik egymáshoz őket az érzékeik, beleütköznek a hatalmasok - tulajdon szüleik - álszent rendjébe, nyers önzésébe, hatalmi mámorába s a kilóra mért kéjvágy betonfalaiba. Könczei Árpád hatásos és gyönyörű zenéket komponált a rituális játékokhoz: előbb fúvós hangszereken s zongorán játsszák el a szerelem születését, aztán elfogynak a hangok, s marad a tiszta éteri érzékiség. Én meg sosem láttam még így, instrumentális módon megjeleníteni azt, ami megfoghatatlan: Bocsárdi elementáris víziójában az érzéki valóságot emeli át szellemibe, s a szellemvilágot transzponálja érzékivé.



Romeo és Júlia - Mészöly Dezső fordítása alapján
(Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)


Díszlet: Bartha József.
Jelmez: Dobre-Kóthay Judit.
Zeneszerző: Könczei Árpád.
Rendező: Bocsárdi László.
Szereplők: Péter Hilda, Nagy Alfréd, D. Albu Annamária, Pálffy Tibor, Szabó Tibor, Váta Lóránt, Diószegi Attila, Nemes Levente, Szabó Enikő, Debreczi Kálmán.

A kritika a sepsiszentgyörgyi színház 2003. március 4-i, Thália színházi vendégjátéka alapján készült.