Mezõnyrõl, mércékrõl

Urbán Balázs
Hozzászólás a kritikavitához

"A színikritika általános színvonala nem jó." Gyanítom, ez a bájosan eufemisztikus megfogalmazás tartalmazza azt a megállapítást, mellyel a kibontakozni látszó vita minden szereplõje egyet fog érteni. Az okokat vélhetõen sokan sokfelé keresik majd, az elsõ két vitacikk szerzõi például a lehetõ legellentétesebb irányban: Sándor L. István a teoretikus felkészültség, Csáki Judit a problematikusan mûködõ gyakorlat terén.

SLI többször is hivatkozik vitaindítójában az Ellenfény első "gondolati levélláncára", melynek tárgya Dogyin Platonovja volt, s amelynek vitaindítóját és -záróját magam írtam. A levéllánc annyiban valóban érdekes volt, hogy különböző kritikai gondolkodás- és fogalmazásmódokat hozott felszínre - a hozzájuk tartozó eltérő fogalomkészlettel együtt. A vita értékeléséről már akkor is élesen eltért a véleményünk, mivel számomra éppen az ellenkezőjét bizonyította annak, mint amit SLI most is megfogalmaz (igaz, ezúttal már nem csak a kritikusokra vonatkoztatva), hogy tudniillik "…nincs az alkotóknak, kritikusoknak, nézőknek olyan közös szókincsük, amely esélyt teremthetne arra, hogy szót értsenek egymással". Én úgy éreztem, szót értettünk egymással, még ha a nyelvünk nem is volt közös. A nyelvet ugyanis felesleges a megértés felől misztifikálni: abból, hogy valaki az "interpretáció" szót köznapi, másvalaki pedig a gadameri értelemben használja, még nem következik, hogy ne értenék meg egymást - legfeljebb a közlés célja különböző. Egységes nyelv pedig amúgy sem teremthető meg, egységes nyelve az irodalomtudománynak sincs (még a különböző egyetemi iskolák elmúlt években zajló konfrontációi sem erre irányultak), a színháztudománynak sincs (még ha az utóbbi időben markánsan kiforrni látszó magyar színházelmélet homogénebbnek, vagyis egyazon irodalomtudományi iskolához kötődőnek látszik is), a színikritikának pedig nyilvánvalóan nem is lehet. Ez utóbbi okaira jórészt CSJ is utal, s elég talán annyit megjegyezni, hogy a színikritika (optimális esetben nem pusztán a többi kritikusra redukálódó) olvasótábora nem úgy birtokolja (illetve nem birtokolja) a hermeneutikai szaknyelvet, mint az irodalomtudományi művek olvasói. (Más kérdés, hogy CSJ a közérthetőség és a "köz" értelmezésében igen nagyvonalú, de erről majd később.)

SLI egységes nyelvhasználaton természetesen nem pusztán ezt (sőt, talán nem is elsősorban ezt) érti. Árulkodó az a kérdésfelvetése, mellyel a kritika feladatkörébe utalja például az adaptáció és az olvasat pontos megkülönböztetését. Ebben ama normatívára való törekvést érzem, mely számomra SLI cikkének legnehezebben elfogadható sajátja. Adaptáció és olvasat természetesen jól körülhatárolható fogalmak, ám adott esetben, egy alkotásra korlátozva, határvonalaik a befogadói szubjektum függvényében könnyen összemosódhatnak. S nagyon nem lenne jó e határvonalat valaminő kényszeres konszenzus jegyében centikre meghatározva kijelölnéni, s nekem milliméterre pontosan ott kellene meghúznom, ahol SLI-nek (merthogy természetesen nem a fogalom értelmezéséről térhet el a véleményünk, hanem arról, hogy adott esetben egy alkotás melyik halmazba illeszthető). Ugyanakkor az már valóban zavaró, ha kiderül, hogy a kritikus akár egyetlen íráson belül sem tudja e fogalmakat a maga számára értelmezni, s az előadást ötletszerűen helyezi az egyik vagy másik halmazkarikába. Mert normatíván innen és túlteoretizáltságon túl, SLI-nek igaza van abban, hogy a mai színikritikára a felületesség, a leírások teljes kirekesztése, a semmitmondó minősítések halmozása, a túlzott szubjektivitás, vagyis a szubjektív és megalapozatlan vélemény jellemző.

CSJ írása mintha e tény felett siklana át némiképp. Noha utal számos gyakorlati problémára, végkicsengése némi túlzással már-már azt sejteti, hogy a színikritika egyetlen baja, hogy van olyan folyóirat, mely teret nyit értelmetlen, rossz, dilettáns írások előtt. Szerintem azért ilyen jól nem állunk. Nem kellemes persze dilettáns írásokat folyóiratban látni, de bizonyos szempontból még mindig jobb, mintha napi- vagy hetilapban jelennek meg. Szaklapban ugyanis inkább a szerkesztőre vetnek rossz fényt, az olvasók többsége valószínűleg a helyükre tudja tenni őket. Az egykori rádióműsorból lett népszerű politikai hetilap (igyekezvén tartani magam CSJ korrekt eleganciájához, neveket és címeket nem írok, de példáim természetesen nem elméleti jellegűek) olvasóközönségének színházi szaklapokból nem orientálódó többsége viszont komolyan veheti az ott megjelenő dilettáns szösszeneteket. De talán még a színtiszta dilettantizmusnál is ijesztőbb a kitűnő íráskészséggel megírt, durva poénokat halmozó, felületes és felkészületlen, végletesen szubjektív, az élcekbe csomagolt megjegyzéseken kívül mást nem is igen tartalmazó írásmű, melynek az utóbbi években jelentős keletje kezd lenni. (Nem pusztán a színikritikában: évekkel ezelőtt főként filmkritika címszó alatt jelentek meg olyan írások, melyek elsősorban a recenzensről, annak a művek befogadása szempontjából meglehetősen irreleváns szokásairól [például körömvágás] szóltak, s a bírálandó alkotásra legfeljebb néhány mondatot vesztegettek. Szerencsére itt még nem tartunk, de bizonyos írások vészesen kezdenek efelé tendálni.) Igaza lehet SLI-nek, amikor az okokat, többek közt, a tömegkommunikációs eszközök által sugallt és közvetített felületességben és igénytelenségben keresi. Aki nem így látja, annak érdemes lenne elgondolkoznia például azon, hogy a színikritikába is gyakran belekontárkodó "sztárzenekritikus" - akinek hozzáértését közvetlen kollégái is többnyire megkérdőjelezik - hogyan publikálhat nyilvánvaló sikerrel tucatnyi lapba (nem csupán napi- és hetilapba, de színházi folyóiratba is!); azon, hogy a jelentős irodalomtörténész-esztéta miért érzi szükségét annak, hogy folyóiratban megjelenő recenzióit kínosan erőltetett, jópofiskodó, imitált diáknyelven, véleményének alátámasztása nélkül írja meg; azon, hogy a média hadarása mellett felületességéről és sokoldalú hozzá nem értéséről elhíresült sztárriportere valósággal felsikolt interjúja közben a "kritikus" szó hallatán, s habozás nélkül kijelenti, hogy ő legfeljebb négy kritikust ismer el (s felsorol négy nevet, melyeket az köt össze, hogy valamennyien napilapnak dolgoznak, ám fájdalom, csupán egyikük színikritikus).

Nem folytatom a példálózást, talán ennyiből is érthető, hogy némiképp mást gondolok ama bizonyos "közről", mint CSJ. Némiképp sarkítva: az az érzésem, hogy az effajta napi- és hetilapkritikák ideális(nak vélt) olvasóközönsége a színházba egyáltalán nem vagy elvétve járó, de a bennfentesség látszatában szívesen tetszelgő, megalapozott vélemény helyett inkább poénokra és jópofizásra vágyó értelmiségi. Ilyenfajta kritikusi tevékenységre ösztönöz a szerkesztői elvárás is; erre látszik utalni, hogy napilapkritika létezik ugyan, ám sehol sem koncepciózusan. Nem tudok olyan napilapról, amelynek szerkesztője arra törekedne, hogy a fontosabb bemutatókról recenziót közöljön; egy kivételt leszámítva az országos terjesztésű napilapok egyetlen kritikust foglalkoztatnak, aki a legtöbb esetben egy előadásról számol(hat) be hetente. Így aztán a napilapkritika nemigen különbözik a hetilapkritikától; az a funkcionális különbség, melyet SLI felvázol, bizonyosan észrevétlen marad. Észrevehető viszont, hogy az egyébként véleményüket szívesen és pontosan alátámasztó kritikusok sem tartják mindig olyan fontosnak, hogy napi- vagy hetilapban publikáljanak. Gyakran érzékelhető írásaikon (tisztelet a kivételnek) a fentebb vázolt "köznek" való tudatos vagy tudattalan megfelelni akarás. Nem gondolom persze, hogy ettől függetlenítheti magát az ember, de a differenciálás fokozatain talán el lehetne gondolkodni. Abban viszont csaknem bizonyos vagyok, hogy a folyóiratokban megjelenő kritikának nem ehhez a "közhöz" kell alkalmazkodnia. Már csak azért sem, mert az nem is olvassa.

Érdekes kérdés persze (s erről valószínűleg CSJ és SLI többet tud nálam), hogy kik olvassák a szakmai folyóiratokat. Nem tudom, a szerkesztők végeztettek-e felméréseket (őszintén szólva még a példányszámokat sem ismerem), de úgy sejtem, a folyóiratok rendszeres olvasóközönsége a tág értelemben vett színházi szakma (ideértve a színházzal nem hivatásszerűen foglalkozó, de színházrajongó, félig-meddig bennfentes közönséget is). Saját nem színházi ismeretségi körömben mindenesetre senki nincs, aki színházi folyóiratot olvasna. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a folyóiratokban megjelenő írásoknak ne kellene közérthetőnek lenniük (már csak azért is, mert maguktól az alkotóktól sem várható el az irodalomtudományból eredeztetett terminológia pontos ismerete), ám a közérthetőségnek ebben az esetben mást kell jelentenie, mint a napilapokban megjelenő recenzió esetében. Én nem érzem azt, hogy SLI cikkében minőségi hierarchiát állítana fel napi- és hetilapokban, illetve folyóiratokban megjelenő írások között; inkább csak a funkciót illetően differenciál. Az az álláspont persze, hogy a szakkritikának kizárólag a "leíró-elemző műfajra" kellene építenie, legfeljebb akkor elfogadható el, ha a szaklapok csak egy bizonyos előadástípushoz tartozó bemutatókról számolnának be. Mert egy akármilyen kitűnően megvalósított Ray Cooney-bohózat vagy egy szabatosan színre állított Németh László-dráma esetében ezt a módszert nemigen lehet, legalábbis teljesen felesleges, értelmetlen alkalmazni. Ki lehet persze jelenteni, hogy ezekkel az előadásokkal foglalkozzanak csak a napilapok - én mindenesetre nem így gondolom. Ugyanakkor bizonyos előadások (általában a textus helyett inkább a képekből, jelekből, esetleg metaforákból építkező produkciók) esetén e módszer alighanem megkerülhetetlen. A leírás nélkül ugyanis az értékelés, az ítélet a levegőben lóg. Nem gondolom, hogy e módszer alkalmazása bármelyik írást "tudományos kritikává" avatná, mely átvenné annak funkcióját a kritika tényleges feladata helyett (ezt inkább CSJ finom csúsztatásának érzem); a leírás ezekben az esetekben egyszerűen alátámasztja a véleményt. (Ízlés kérdése, hogy ezeket a leírásokat ki mennyire tekinti száraznak; számomra SLI Barbárokról írott elemzése éppen azért érdekes, mert olvasatát pontosan összevethetem a magaméval, bólogathatok vagy csóválhatom a fejemet. Amit persze megtehet Horváth Csaba vagy CSJ is. Ha viszont nem láttam volna az előadást, pusztán a véleményezés alapján, aligha tudnék róla képet alkotni. Olyan képet pedig, melyen SLI izzadt nebulóként próbál Horváth Csaba elvárásainak vagy alkotói szándékainak megfelelni, meglehetősen nehéz magam elé képzelnem.)

Természetesen ez a módszer modorossá válhat, sőt minden konkrét értékelést elhagyóvá, sablonossá és unalmassá is. De így járhat bármilyen más értékelési, elemzési módszer - irigylem azt, aki úgy véli, ő még soha nem írt pusztán rutinos sablonokból építkező, kevéssé sikerült kritikát (én sajnos bizonyosan nem tartozom e boldog kevesek közé). Mindez természetesen nem független - miként erre CSJ is utal - magától a színháztól sem. A meglehetősen nagy számú semmitmondó, üres rutinra építő előadás nem feltétlenül hozza elő a szunnyadó kreativitást, invenciót a kritikusból, kedvez viszont egyfelől a bevált sablonoknak, másfelől az élcek, sértések táplálta felszínességnek. A színikritika problémái azonban mégsem kenhetők az alkotókra. Miként a publicisztikus igénytelenség, rosszabb esetben a "lelkemet egy poénért"-szemlélet, még rosszabb esetben a dilettantizmus beszivárgása a szakkritikába sem pusztán egyéni felelőtlenség kérdése. Nem kerülhető meg persze annak a szerkesztési elvnek a felelőssége, mely ezeket az írásokat egy szakfolyóiratba emeli, ám ha jórészt azért kerülnek be egy lapba, mert másképpen nem abszolválható a koncepciónak megfelelő mennyiségű kritika (magyarán szólva nincs harminc-negyven kritikus, aki szakmailag legalább elfogadható írást tudna produkálni), az mégsem csak az adott szerkesztő kudarca. Ha a szakfolyóiratoknak lasszóval kell fogniuk a kritikusokat (s nem akarom annyira naivnak tettetni magam, hogy csodálkozzak CSJ e kijelentésén), akkor a szakma jövőjét illetően lehet némi ok aggodalomra.

El kellene gondolkoznunk az okokon. Egy részükön aligha változtathatunk (például ama egzisztenciális körülményeken, melyeknek "köszönhetően" a folyóiratok számára szabadúszóként dolgozó kritikusoknak folyamatos publikálási kényszert kell érezniük, ha a kritikaírást legalább nonprofit vállalkozásként szeretnék végezni). Mint ahogy meglehetősen szkeptikus vagyok a kritikusi szakma gyakorlati pozicionálását illetően is: nem érzem, hogy akár a színházi szakma, akár az újságírói befogadna bennünket. (Ami pedig a kérdés elméleti síkját illeti: szakfolyóiratok esetében tényleg illúziónak érzem a tágabb értelemben vett alkotói és olvasói közeg éles szétválasztását.) Van azonban több minden, amin talán változtathatnánk. Érdemes lenne például legalább magunk között elbeszélgetni a kritikusképzésnek és -kiválasztásnak a jelenleginél tágabb lehetőségeiről, formáiról. Érdemes lenne eszmecserét folytatni (kritikusan) egymás írásairól. Mert CSJ-nek ugyan valószínűleg igaza van abban, hogy a színikritikának nem az a fő baja, hogy az alkotók nem reflektálnak egymás írásaira, ám annak a közegnek, amelyben ez létrejön, gyaníthatóan nem tesz jót. Hiszen többnyire nemcsak írásban nem reflektálunk egymás cikkeire, de szóban sem. Sőt, gyakran tapasztalom, hogy nem is mindig olvassuk el egymás írásait. Beszélhetnénk tehát arról, hogyan változtatható, alakítható ez a közeg, s az esetleges változásnak lehetnek-e általánosabb hatásai, olyanok, melyek a kritikai (kritikusi) sekélyesség divatját is befolyásolhatják. Ha a mostani vita megteremti e párbeszéd folytatásának lehetőségét, már nem lesz hiábavaló - még ha közös nevezőre várhatóan nem is fogunk jutni.