Tavaszi karácsony

Lõrinc Katalin
(Pécsi Nemzeti Színház)
Csajkovszkij: Diótörõ

A pécsieknek egy szavuk sem lehet. Olyan Diótörõt kaptak, mely messzemenõen tiszteletben tartja a legszélesebb nézõréteg elvárásait. Egerházi Attila koreográfiájában és rendezésében megmaradt a mese gerince: karácsony este az azt követõ álommal, valamint Csajkovszkij partitúrája a sorrend felborítása nélkül, bár valamelyest rövidítve. Viszont ironikusan mai az olvasat, s így nem unatkozik a gyereket elkísérõ felnõtt sem.

A Pécsi Balett létszámát (mintegy húsz fő) ismerő néző kíváncsian várja, hogyan oldja meg a koreográfus a csoportjeleneteket: kezdve a karácsonyi vendégseregen, folytatva a hópelyhekkel vagy a Rózsakeringővel.

Nos, az alkotó, aki egyben a darab szövegkönyvét is jegyzi, az ismert Hoffmann-mese nyomán, ügyesen kivágta magát. Először is bezárja a karácsonyest történéseit egy négytagú család lakásának egyetlen szobájába. Az átlagos papa, mama és két gyerek sztereotip módon ünnepel. Bajlódnak a karácsonyfával, civódnak, majd kibékülnek az étkezőasztal körül, ugyanez lejátszódik az ajándékosztás kapcsán. Szűk családi kör, egyetlen vendég a habókos keresztapa. Minden szürke, még a falak is, egyes-egyedül a karácsonyfa égői csillognak elő a hétköznapiságból. Temérdek apró ötlet helyettesíti az eredeti Diótörő első felvonásbeli hagyományos epizódjait. Nem erőltetett például a szülők mobiltelefonos kettőse, az apa pohárköszöntő-szólója, a keresztapa világító végű ceruzájáért folyó versengés a két gyerek közt. Ez a "varázsceruza" lesz végül az az eszköz, mely Marika álmaiba átvezet: mely megrajzolja mindazt a furcsaságot, ami majd ott, az álomvilágban valamilyen formában megjelenik. Ebben az olvasatban remekül ízesül a kortárs karácsony realitása a belőle eredő fantáziavilággal.




Nagy András és Daczó Eszter a kínai táncban - Tóth László felvétele


Az egyik ilyen "rajzolmány" az a szürkésfekete szörny, mely inkább tűnik afrikai bennszülöttnek maszkírozott robotfélének, mint Egérkirálynak. A másik viszont maga a Diótörő figura, az egyetlen "lény", amely nem szürke, hanem hófehér, némi színnel itt-ott feldobva. Ugyanazokkal a tónusokkal, mint amelyek az egyetlen nem szürke tárgyon, a kislány ajándékba kapott új ruháján láthatók. A két színes tárgy tehát a reményt, a titkos vágyakat, a jövő felé vetett sóvárgó tekintetet jelenti az első kép szürkeségében.

Marika elalszik a karácsonyeste végén, ahogyan E. T. A. Hoffmann-nál. Itt is megelevenednek élete valós és képzelt figurái; van még seprűnyélen lovagoló boszorkány is, s olyan fekete árnyak, melyektől a gyerekek félni szoktak. A keresztapa azonban megszünteti varázsceruzájával a rossz álmot: "odarajzolja" a Diótörő baba helyére a Herceget, s az álom szeszélye folytán az álmodó is felnőtt nőnek látja saját magát a karácsonyra kapott ruha felnőttes kiadásában.

A fiatal pár hófehéren gomolygó ködben, önfeledten táncol (szép kettős!), s persze eljut a hópelyhek birodalmába is, mint a nagy balettben. Egerházi nem hagyja magát zavartatni attól, hogy mindössze öt hópehely lány áll rendelkezésére, remek humorral, játékosan csúszkáltatja őket körbe-karikába. Kicsit olyanok, mint Mats Ek hattyúi (s ezzel most veszélyes vizekre eveztünk: Egerházinak már épp elég gondja akadt azzal, hogy Mats Ekhez hasonlították, de hát az ember már ilyen, nehezen bírja ki stiláris besorolás nélkül); szállingózásról nemigen beszélhetünk: ezek a hópamacsok inkább játékosan körülbukdácsolják a színpad közepén álló kedves, bumfordi hóembert. A jelenetnek a varázsló vet véget, aki cirokseprűvel akkurátusan eltakarítja a "havat" a színpadról.

A második felvonásban, az eredeti librettóhoz hasonlóan, langyosabb égtájon folytatódik az álom. A marcipánfélék birodalmának királya és királynéja apu és anyu egy hintaszéken, díszletként pedig ragyogó, színes üvegrudak függnek a szín fölé, mint megannyi cukorrúd. Olyan egymásutánban peregnek le a népek táncai, ahogy az Operaházban megszoktuk: spanyol, keleti, kínai, orosz. Egerházi itt pedánsan ügyelt arra, hogy a Csajkovszkij megszabta sorrendben haladjon, s ez a felvonulás - bár táncos eszközeiben vagányan kortársi -, olyannyira "jól nevelt", hogy még meghajlás is került a számok után, amolyan XIX. századi baletthagyomány szerinti. (Ez akkor lett volna poén, ha a táncosok a hátul hintázó Király és Királyné felé hajoltak volna meg, s nem a nézőtér felé, hiszen addig egyetlen tapsrend sem szakította meg a történet pergését.)

A hagyományosan látványos Rózsakeringőt is humorral tetézi az alkotó: négy helyes kis rózsaszirom-miniszoknyás lány kéri fel a csinos és gáláns udvaroncokat egy valcerra.

Kedves, szívet melengető a "nagy pas de deux", a szerelmesek kettőse: valóban olyan itt a szerelem, amilyen egy gyerek képzeletében.
A pécsi Diótörő a hagyományos ébredési jelenettel sem marad adósunk - az álmából eszmélő Marika azonban nem a Diótörő babát pillantja meg az ágya mellett, hanem a furmányos keresztapát a varázsceruzával.

Gyerekvalóság és gyerekálom: tisztán olvasható, realista sztori született itt, mely - többek közt jó tempójának köszönhetően - gyerek és felnőtt számára egyformán emészthető. Apropó tempó: a Pécsi Szimfonikus Zenekart élőben vezényelte Cser Miklós bravúros gyorsasággal (s mennyivel jobb ez, mint a húzott-nyúzott, gyakran egy-egy táncos kérésére visszafogott tempók!), jólesett ismét élő zenét hallani baletthez!

Andréa T. Haamer eredeti jelmezei követték a táncalkotó utasításait: a valóság szürkében, az álom színesben, főként selyemcukor színekben. Talán a díszlet az, ahol a rendező olyat kért (Árvay Györgytől), ami leginkább fittyet hány a hagyományokra: a karácsonyi szobabelső a puritánnál is sivárabb, az álomképek viszont szinte üresek: az üvegcsöveken kívül semmilyen eszköz nem tájolja be a helyszínt, és persze a sztori ismerete nélkül azok se nagyon segítenek.

Nagyszerűek a szereplők, legalábbis abban a szereposztásban, amelyet látni volt szerencsém. Gyerekszereplő nincs, a kis Marikát és testvérét fiatal művészek - Vörös Henriette és Nagy András - játsszák hitelesen és affektálás nélkül. Kéri Nagy Béla apukaként reveláció: ennyi humorról még sosem tett tanúságot színpadon, talán mert nem nyílt rá alkalma. Felesége Nagy Irisz, a keresztapa pedig Vincze Balázs, mindketten könnyedén és hitelesen hozzák az életkoruknál idősebb figurákat.

Álombeli Marikaként Venekei Marianna ismét bebizonyította, hogy érzékeny, szenvedélyes és virtuóz művész. Partnere, a pécsi iskolában végzett Valkai Csaba Csanád most kóstolgatja az ekkora horderejű szerepeket - ígéretesen.

És nagyszerűek a hópelyhek, a népek táncai (talán kiugrik Czebe Tünde a keleti tánccal) - a papírmaséba burkolt Hóember úgyszintén.
A pécsieknek egy szavuk sem lehet. Legföljebb ahhoz: miért nem játszotta a színház a karácsonyi szünetben naponta ezt a darabot? (Mindössze három előadás volt belőle egész decemberben.)
Bár jó ez húsvétkor is.




Csajkovszkij: Diótörő
(Pécsi Nemzeti Színház)

Szövegkönyv: Egerházi Attila Hoffmann mesenovellája után.
Karmester: Cser Miklós
Díszlet: Árvay György.
Jelmez: Andréa T. Haamer.
Fényterv: Kovács Gerzson Péter.
Koreográfus-rendező: Egerházi Attila.
Szereplők: Kéri Nagy Béla/Lencsés Károly, Nagy Írisz/Dér Dalida, Vörös Henriette/Tóth Larisa, Nagy András/Czár Gergő, Vincze Balázs, Venekei Marianna, Linda Schneiderová, Valkai Csaba Csanád/Pataki Szabolcs, Lencsés Károly, Szalka Krisztián, Hucker Katalin, Spala Korinna, Daczó Eszter, Czebe Tünde, Kócsy Mónika, Szöllőskei Dóra, Palman Kitti, Haller János, Blénesi Zsolt, Zaka Tamás, Gelencsér Péter, Túri Lajos, Gombosi László.