Hajadonnak szamovárt

Csehov: Három nõvér (Bárka Színház)
Tarján Tamás cikke

Kerek négy órája jut a nézõnek arra - egy szünettel -, hogy a fekete, a fehér, a csont- s a krémszín árnyalataiból kikevert, olykor lilával, zölddel megbolondított koloritú díszlet dobozában a tárgyi világhoz hozzáöltözött figurák sorsába pillantson. Olyan az összkép, mint egy - csak köhögést hozó - nagy lélegzetvétel, semmit fel nem oldó, végeérhetetlen sóhaj. A Bárka Színház falait körbefutó festett vászon - ilyen lehet a sötétülõ égbolt, két méterrel a föld alatt - elvileg (s mint kiderül, a remélt szimbolika szerint) a szorongás, a szomorúság, a rádöbbenés, a rettenet közös gyolcsába burkolja a Három nõvér színészeit és a publikumot.

Az önmagán belül is térelválasztó elemek nélküli - világos kellékhalmokból és bútorfoltokból szervezett, épített - Prozorov-ház összenyílik a nézőtérrel; és az egész XX. századdal. A darab (1900-ban íródott, 1901 januárjában mutatták be a Művész Színházban, februárban nyomtatták ki először) víziókba türemkedve, reális szféráját is kissé a szürreálisba emelve magára és magába veszi mindazt, amit a két világháborúval stigmatizált, saeculumnak csak stiláris hamisítással nevezhető időszak - a történelemből a negatív, a katasztrofikus nagytörténet - jelenthetett. Cătălina Buzoianu román vendégrendezőt az érdekelte, miféle jövő volt - lett - az a jobbára pár évtizedesnek elképzelt, "üdvözítő" időtáv, amelynek tevékeny, termékeny munkában, megszépítő emlékezésben, általános boldogságban testet öltő vágyát: a közelítő valóságnak gondolt illúziót Csehov alakjai a nevetségességig sokszor emlegetik.



Ez az alkotói terv önmagában ígéretes, és simul is a magyar színház- és filmbarátok nagyjából 1989-től datálódó tapasztalatához, a Három nővért akár a jelenig "tovább író" feldolgozásokhoz, adaptációkhoz (ha rendezők, filmesek, írók nevét kell sorolni: Ruszt József, Jeles András, Nagy András, Lukáts Andor, Gaál Erzsébet munkái tehetnek tanúságot, de külföldön is sok a példa, hiszen a mű legalább annyira az ismeretlen jövő provokációja, mint amennyire - ez a hagyományosabb értelmezés - a sorsalakításra objektív és szubjektív okokból képtelen szereplők ácsingózása, álmodozása, ködevése, hazudozása). Ahhoz azonban, hogy Buzoianu asszony nagyszabású gondolatai elmélyüljenek, szándékai közelebb kerüljenek a színre vivőkhöz s hozzánk is, legalább egy Pilinszky János formátumú segédrendezőre lett volna szükség. A 2002-2003-as évad végére elkészült előadás egyelőre gúnyt űz - de ama csehovi dráma: a keserű vígjáték híján - a koncepcióból. S a Bárka Színházból is, ahol Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című színművének tavaly tavaszi bemutatója után elhitték, hogy a vendégrendező a nagy román iskolát hozza hajlékukba, holott az a (színészi játékban kétségtelenül erősebb) produkció ugyancsak súrolta a zagyvaság és a bombasztikus, már-már vicces hatásvadászat határait.




Mindazonáltal (ahogy akkor) most sem hiányzik néhány nagyszerű megoldás az általános káoszból. Lázár Kati (Anfisza) mindjárt a legelején csengettyűvel, karmesteri mozdulatokkal vezényli a névnapi asztalterítés ceremóniáját, s e balett révén a mű virágzani kezd, máris líraivá oldódik, megalapozza légiességét és allegorikusságát. Gazsó György mint Kuligin Versinyinnek az előtérben hagyott alezredesi katonakabátját magára vetve, hátrálva dübög be az ünneplők közé: a szajkó nyárspolgár, a gyáva kisértelmiségi éppen annak álcázza magát, aki majd felszarvazója, feleségének csábítója lesz. Lázár Kati a felelős, aggodalmas hűséget, Gazsó a mutogatni való kicsinyességet és ostobaságot egy kontinuus szólamban viszi végig az előadáson, s nem vesznek részt abban az értelmetlen hangoskodásban, harsányságban, amelynek verme hosszabb-rövidebb időre mindenkit elnyel. Az öreg dadán és a latin szólásokba fagyott gimnáziumi tanáron kívül talán csak a Szikszai Rémusz alakította Andrejt nem. A negyedik testvér, a pipogya báty csitultan toporog a kiúttalan labirintusban, melynek kapuján - vak szerelmétől és játékszenvedélyétől hajtva - maga sietett belépni. Mása és Kuligin, Natasa és Andrej: a két rossz, megcsalásos házasság figurakettősei úgy értelmezik egymást, hogy ezzel a magányos Olgáról s a Tuzenbachhal rossz házasságra készülődő Irina szituáltságáról is tudósítanak.



Az elismerésre méltó nüanszok száma nem csekély, ám alkalmiságukkal atomizálják a játékot, azok a jelenetek pedig, amelyekben e miniatürizáló törekvések összefutnának, erőltetettek, és nem engedik, hogy a színpad-, sőt színházképpel az est részesévé, benne élőjévé tett néző önállóan alakítsa magában a látottakat. Az utolsó órában, a negyedik felvonásban például a szerelmét, az ő emberét, a más állomáshelyre kerülő Versinyint elvesztő Mása bejelenti, hogy megőrül. A Csehovnál egy idézettel, egy szóval, egy pohár vízzel letudott, tiszta mikrojelenet, mely ismételten felkelti a középső lánnyal való szolidaritásunkat, sokféleképp lombozódhat a színen. Igen előnytelenül olyan őrülési jelenetté is - ezek a megoldások teszik gyakorta bömbölővé a szordínót is alkalmazni igyekvő, az álomittasságot, a halk révületet is megcélzó rendezést -, melynek során Kuligin egy véletlenül nála levő, irdatlan hosszú sállal úgy kötözi meg hitvesét, mintha kényszerzubbonyba zárná. Szinte előkészítés nélkül kiderül, hogy Olga is Versinyinbe szerelmes, tehát szelíd csillapítás helyett ő is őrül egy keveset. Kuliginnal folytatott hármas hentergésük mindhárom alak részéről más előtörténetet követelne meg.

Az éktelen banalitások garmadája hol lapos képlet, hol kusza titok. A záró felvonás avaresőjét teátrális tradícióként szemlélheti, aki Sztanyiszlavszkijtól, még inkább - s ezúttal pontosabban - Nyemirovics-Dancsenkótól Horvai Istvánig szokta olvasgatni a színházi lexikonokat, kézikönyveket. E szcénát zizegő falevelek mellett szárított rózsaszirommal is megszórják (s ezzel párhuzamban már stílustörés, hogy a kertes jövőről, jövőkertről trillázó Olga kis zöldnövényeket ültet egyik-másik jelenlevő ölébe), majd - bár a levélzet pilinckázása technikai okokból nem igazán szűnik meg - műhózápor is függönyözi a befejezést. Önmagával fut versenyt az úgynevezett színpadi költészet, hogy - ipiapacs - balszerencséjére utol is érje és megsuhintsa magamagát. Spolarics Andrea (Olga) szerepformálását teljesen széttördeli a százféle késztetés, amellyel Buzoianu a legidősebb nővért feltelíti és mozgatja. A színésznő csak azokban a pillanataiban igazolja képességeit, amikor épp nem kell kiabálnia és mesterkélten grimaszolnia. A hangosságban Kovács Vanda Natasája is vétkes - neki az öltözékei is hangoskodóak, ami viszont dicsérete az általában finom mívű munkát végző Velica Panduru tervezőnek -, noha ebben a kárálásban, ricsajozásban akad sziszegés is. Balázs Zoltán mint Tuzenbach - jellemével ellentétben - folyton beleugrál az események sűrejébe, vagyis látszatcselekvések között handabandázik. Tausz Péternek (Fedotyik) és Herczeg Tamásnak (Rode) is rendszerint a mennyezetig van kacaghatnékja, és szíjasságában, ingerültségében hangos a Szoljonijt játszó Kardos Róbert is. Meglehet, ő azért, mert Versinyint rá illene osztani e körben, nem a kopaszra borotváltan is siheder küllemű Lucskay Róbertre: ő olyan katonatisztet produkál, akit már a hadapródiskolából ki kellett volna szuperálni. Az időnként rettenetes ordítozás, a tolakodó eszközhasználat - mondjuk a Cseresznyéskert Ranyevszkaja-szobájából ide átkevert gyermekjátékok "megzenésítése" -, a mindenáron valami lenyűgözőt prezentálniok akaró eredetieskedés közepette Kőmíves Sándor Ferapontjának nincs is módja süketnek lenni, bár talán nem is süket az öreg szolga. Ebben az eldöntetlenségben a színész tán nem is hallja a saját szavát, mondandóira nincs is okunk fülelni. Sinkó László terebélyes talentuma alatt megfér Csebutikin katonaorvos is. Odarakta az árnyékba; ott van. Kevés fontos megszólalására szépen koncentrál, egyébként az üldögélése még Lear királyé.


Az aláhulló levelek és aláhulló színészek kevesebb nehézséget okoznak, mint az előadás "nagy ötletei". Mivel a díszlet - a Cătălina Buzoianu és Romulus Fenes között kipattant viszály folytán - nem a tervezett formában valósult meg, összetevőiről nehéz beszélni. Alapjában vonzó kottaírás harmonikus rajzolata hinti be a sorosan kiképzett, feltöltött teret. A hangjegyek egy része olyasfajta vászonszék, amilyet a filmrendezők használnak, nevüket is felíratva rá. Az egyik székre - mint valami pólóra - belül felvasalva az egy esztendeje elhunyt édesapa színes arcképe látható. Csakhogy ez a kép a még bajuszt viselő, egykor "szerelmes őrnagy"-nak nevezett Versinyin régi fotója. Vajon nem csupán - mint elárulja - Csebutikin volt reménytelenül szerelmes a rég elhalt édesanyába, hanem Versinyin is? Tizenhárom-tizennégy éves korában már úgy kerülgette az asszonyt, hogy e kerülgetésből Olga megfogant? Vagy csak az Irina születési előtti időkben kapcsolódott Prozorovékhoz? Netán - egyre ízetlenebb kérdéseket indukál az ízetlen megoldás - mostani szerelme, Mása az ő gyermeke…? Máshol tépve fel a hevenyészett gondolat borítékját: a katonák egyformák? Ha igen, annyira, hogy a halott apát megidéző látomásban Lucskay-Versinyin legyen az elhunyt (már amennyiben - így láttuk - tényleg ő rejtőzik a komikusan megkötött bankrabló-harisnyaálarc alatt, midőn a saját temetési menete élén díszlép)? (A katonák annyiban egyformák, hogy ha tűzvész támad - mint történetesen a Három nővér harmadik felvonásában - akkor sietve levetik uniformisukat, vagy megnyitnak egy ruharaktárat a hadseregben, hogy a Prozorov lányok lehetőleg katonának öltözve hányjanak fittyet a nagy bajra. Mert ami a megfékezett vörös kakas tövében zajlik, az mindenestül leszakad az egyáltalán nem mellékes külső történésről.)

A vibráló fényekkel ragyázott, zenével alápörkölt, mozgásszínházi imitációkkal megszégyenített víziók is katonák által jutnak kétes csúcsra. Német lágerek és szovjet gulágok őrei végeznek meggyötört rabokkal. Amatőr kivitelű árnyjátékok, a biztonság kedvéért német és orosz nyelvi azonosítással. Szegényes képzelet álmodik rémes nagyot. A jelentést - ez a botrány lesz a XX. század - művészeti kacatként, bóvliként árulják.

A látomásosság legszebb, egyben legsutább elszenvedője a Pálmai Anna nesztelenségére, nyújtózkodó helyváltoztatásaira bízott ifjúanya-fikció. E virtuális létező: a negyedik nővér (nyitányként együtt lejt anyagtalan körtáncot az őt természetesen nem észlelő lányaival: az apa temetése, a tömeggyilkosság megidézése, a múmiaszerű névtelen holtak főleg időmúlást kifejező, pörgő szabadulni akarása is reflektálatlan a darab hősei részéről. Illusztráció bizonyos szöveghelyekhez, vagy kényszermegoldás - vászontekercs-embermaradványok között serénykedő díszletezőkkel). Mit kezdjünk vele? Vele, aki az épp csak be- és kivonultatott halott apával ellentétben el nem hagyná a színt? S mit kezd ő a látottakkal, hallottakkal? Kiáltó a dramaturgi kontroll hiánya. A túlvilági édesanya hol csak átúszik a díszlet egyik sarkából a másikba, hol érintéssel, hol közelléttel, hol hívással galvanizálja a nála sokkal holtabb élőket (lányait is magához inti a hóesés tündöklete mögül és mögé), egyszer komótosan almát eszik, Csebutikin iránt több, Versinyin iránt kevesebb elmosódó érdeklődést villant, Andrej egy rossz szava és nemtelen cselekedete miatt arcul csapja magát, szinkronban fia önpofonjával; néha aggódik, néha nem, néha halványan örül, néha nem. Pálmai Anna dicséretesen ügyes mozgású, átszellemült szellem, arról nem tehet, hogy a rendező pusztán rátalált egy figura- és értelmezésötletre, de az alakot nem következetesen szellemítette át (arcképe neki is székvászonra nyomva).

Az égi szűz földi látogatása során azt tapasztalhatja, hogy lányait alkatilag megfelelő és első látásra össze is illő színésznők játsszák hullámzó színvonalon. Spolarics Andrea hangsiklásaitól eltérő fekvésben Szabó Márta (Mása) unalmas, Varga Gabriella (Irina) mórikálóan hamis hangokat képes kiadni. Mintha mindnyájan borzasztóan figyelnék a rendezőt, innák a szavát, pedig ritkán van mit inni. A véletlen, a csillagállás rendez nemegyszer. Amikor Szabó Másája - Versinyin érkezte után kevéssel - úgy dönt, hogy mégsem megy haza húga névnapjáról, s amikor Varga Irinája, a munkás életről való annyi papolás után, igazán fáradtnak tűnik, a színésznők hoznak olyan emlékezetes részleteket, mint Spolarics is. Inkább külön-külön, mint együtt. Szerepeiket csak éteri mamájuk képes összehangolni, a rendezőnőjük nem. Főleg a tűzvészes harmadik felvonás egyes részinek döcögése nyomasztó.

Kosztolányi Dezső fordításának van ideje bejárni a terepet. A kis elhagyások, korrekciók, beírások révén sokszor ott romlik a szöveg, ahol a játék is inog (kérdéses például, hogy a téglagyári elhelyezkedéséről már "tárgyaló" Tuzenbach egy kisbőröndben feltétlenül hazahoz-e három, látnivalóan bontásból származó téglát…), esetleg zavart kelt. Az Irinának névnapján szamovárt ajándékozó Csebutikint az eredetiben "a rosszallás moraja" csak arra figyelmezteti, hogy "rémes" és "drága" portékával állt elő. A Bárkában a megütközés kérdő mondata ez: "Hajadonnak szamovárt…?" Orosz közmondásgyűjtemény vagy szlengszótár nélkül nem tudom, jelent-e ez áttételes dolgokat. Cătălina Buzoianu Három nővér-rendezésében jelentő és jelentett nemigen lel egymásra. Félő, hogy - ellentétben az 1901-es orosz ősbemutatóval - a kezdeti sikertelenség ősszel sem fordul majd át tomboló sikerbe.



Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
(Bárka Színház)

Fordította: Kosztolányi Dezső.
Díszlet: Romulus Fenes.
Jelmez: Velica Panduru.
Zene: Dorina Crişan Rusu.
Koreográfia: Mălina Andrei.
Rendező: Cătălina Buzoianu.
Szereplők: Spolarics Andrea, Szabó Márta, Varga Gabriella, Szikszai Rémusz, Kovács Vanda, Lucskay Róbert, Balázs Zoltán, Gazsó György, Sinkó László, Kardos Róbert, Lázár Kati, Kőmíves Sándor, Tausz Péter, Herczeg Tamás, Moskovits Krisztina, Nagy Ilona, Pálmai Anna, Horváth Illés, Miklusicsák Alíz, Kiss Réka Judit, Kecskés Mihály, Lengyel Csaba.