Szezoncikk

Koltai Tamás írása
Goldoni: Nyaralás

A jelenleg tapasztalható Goldoni-reneszánsz általában kimerül a szerzõ slágerdarabjainak reprízében, és csak ritkán számol a sosem játszott, esetleg lefordítatlan mûvekkel. Ez alól egyedül A komédiaszínház kivétel, amelyet a bukaresti Bulandra nálunk is látott revelatív elõadása fedezett föl három magyar színpad számára. A Nyaralás-trilógia sem tartozik a gyakori mûsordarabok közé; egy estére összevont változatát annak idején (vagy három évtizede) Lengyel György rendezte a Vígszínházban, Szikora János pedig Gyõrben.

A késői Goldoni-darabok, így a Nyaralás is, líraibbak, atmoszferikusabbak, tűnődőbbek az ismert komédiáknál. Néha kifejezetten nosztalgikus, szomorkás hangulatúak, kevésbé mozgalmasak, és az élet jelenségeit folyamatosan pergő, olykor többszálú cselekmény helyett állóképekben ábrázolják. Ezekben a kis túlzással impresszionistának is nevezhető színművekben kevés a valahonnan valahová eljutó történés, olykor alig mozdul valami, ellenben gazdag a belső viszonyok szövevénye, a szereplők közti kapcsolatok ábrázolása, a szokások, viselkedésmódok, apró életmegnyilvánulások érzékeny, finom, hol költői, hol kritikus-ironikus rajza. A késői Goldoni-komédiákat valaha, a múlt század közepe táján - nálunk egészen a nyolcvanas évek végéig - változatos eszközökkel igyekezett reprodukálni a realista illúziószínház. A XVIII. századi viseleteket és modorosságokat részint korhűen megjelenítő, részint finoman a XX. századi divatokba és magatartásmintákba átjátszó jobb rendezések a lélektani realizmust, az esztéticizmust, a stilizációba való átmenetet, a lírai tónust, a fény-árnyék játékot, a gyöngéd zenei hátteret tekintették mértékadónak, és az általános pasztell árnyalatot a színészi játék vidám színeivel élénkítették föl. Láttunk ilyen Goldoni-előadásokat külföldiektől, és az említett hazaiak is hasonlóak voltak.




A kaposvári Csiky Gergely Színházban a trilógia középső részét játsszák, Török Tamara fordításában, Rusznyák Gábor rendezésében. Tudnivaló - a szerző maga említi -, hogy noha a három mű összefügg, dramaturgiailag önállóak, külön-külön is elő lehet adni őket. A középső darab afféle miliődráma, a nyaralóvendégek nyaralási "helyzetének" kibontása, rutincselekvéseik (étkezés, társalgás, szórakozás), futó találkozásaik, hóbortjaik, flörtjeik, féltékenykedéseik, pletykálkodásaik drámai montázsa. Ha mindenáron a helyzet fókuszát keressük, akkor annak tekinthetjük a két jegyespár haragszomrád viszonyát. Leonardo (Znamenák István) és Giacinta (Gryllus Dorka) nyaralását befelhőzi, hogy Guglielmo (Kocsis Pál) beleszeret Giacintába. Guglielmo menyasszonya, Vittoria (Nyári Szilvia) ráadásul Leonardo húga, így a kialakuló flört - mert kérdés, hogy valódi, mély érzelemről van-e szó vagy csak üdülési föllángolásról - még kínosabb. A centrális konfliktus szélén helyezkedik el Sabina (Márton Eszter), a fiatal férfiakra vadászó gazdag "szingli" (történetesen Giacinta nénikéje) és a pénznek nehezen ellenálló "dzsigoló", Ferdinando (Némedi Árpád), valamint a kamaszosan fickándozó két félig gyerek, Rosina (Balla Eszter) és Tognino (Tóth Richárd). Még "szélebbre", a szolgálók csoportozatában Paolo (Kelemen József) és Brigida (Ébl Helga) megismétli a tervbe vett házasságról való évődést. Mint látható, a tét a szerelem vagy inkább a helyébe föltolakodó "nyári érzelem" (esetleg szimpla üzlet), ami szerelemnek adja ki magát. A végén visszaáll az eredeti "rend"; Giacinta monológban figyelmeztet a nyári flörtök veszélyeire.



Rusznyák a XX. század hatvanas éveibe helyezte át a cselekményt. Túl vagyunk a finom költői stilizációk korszakán, a rendezőket nem érdekli a régi korok modorát a jelenbe áthajlító, artisztikus stíljáték. Nem olyan a színház, nem olyan a világ, minden durvább, direktebb, undokabb, botorság volna számon kérni halott eszményeket. Ha úgy vesszük, a hatvanas évek fölidézése éppúgy stíljáték, mint a XVIII. századé. Még csak félmúlt, ironikus nosztalgia fűzi hozzá, ha nem is közvetlenül a rendezőt, de a fölmenőit s általuk az országlakosság jelentős részét. Különböző televíziókban korabeli filmek, korabeli kvízek, korabeli kívánságműsorok mennek nagy sikerrel. "Rárendezni" a darabot egy akkori balatoni SZOT-szálló vagy vállalati üdülő külsőségeire éppúgy stilisztika, mint rekonstruálni egy kétszázötven éves livornói albergót. Khell Zsolt a közismert rondabarna farostlemezzel kibélelt, sivár hodályt állította a színpadra; megteszi realista díszletnek, de van benne valami az elvont, semleges térből is. Az első részben lehet akár ebédlő vagy társalgó (oldalt tálaló vagy büfé céljára szolgáló nyílások, hátul a szabadba vezető, ponyvával fedett medenceféle, a ponyvára falevél-imitációk hullanak, mennydörgés-stilizáció kelti a vihar hatását). A második részre beszűkül a tér, előrecsúszik a fal, rideg, zárt, börtönszerű hall keletkezik (ide is beesik egyetlen "abszurd" levél), később becsapódnak az ajtók, eltűnnek a szolgálók, a szereplők mintegy baljóslatúan bezáródnak a "nyaralás" időn és téren kívüli világába.

A jelmezek korkövetőek. Ignatovity Krisztina nem torzít az aktuális divaton, az idézetek - egybeszabott fürdőruhák, fürdősapkák, kalapok, ernyők, hulahoppkarikák - önmaguk históriai mivoltában parodisztikusak. A dramaturgiai funkciót betöltő, két, tökéletesen egyforma mariage-ruha (a riválisok, legnagyobb bosszúságukra, ugyanazt a modellt vásárolták meg) az adott időszak legismertebb női szabása: derékban övvel szorosan összehúzott abroncsszoknya. A couleur locale-hoz tartozik a zenekar, korabeli slágerekkel, például a "Buona sera, signoriná"-val és másokkal; a zenészek hol beülnek, hol kiszállnak, a "dzsigoló" Ferdinandót játszó Némedi Árpád maga is a zenekar tagja, néha zenél, néha visszalép a játékba, kihangosított prózai üzeneteket küld, ahogyan az szokás volt akkoriban. A színpad szakadatlan mozgásban van, Rusznyák a találkozások napi rutinjának realisztikusan követhető eseményeit elszabaduló ötletekkel ötvözi. A vendégek úszni vagy vadászni indulnak a megfelelő felszereléssel, harsány "valaki!" kiáltásokkal reklamálják a kiszolgálást (a személyzet értelemszerűen nem "gazdákhoz" kötött szolgálókból áll, mint az eredetiben, hanem az "üdülő" formaruhás pincéreiből), leülnek kártyázni, vagy - a második részben - a búcsúestre (esküvőre?) készülve lagymatagon díszítik a termet. Egy fűnyírógép önállósítja magát, a rajta hagyott nyomból következtetve "átmegy" a személyzet egyik tagján. A pincérek egy jókora ládában bújócskáznak, némi szexszel körítve a játékot, nem lehet tudni, a láda hangszertok-e vagy inkább koporsó, mindenesetre a második részben szürreális módon fölemelkedik, és eltűnik a zsinórpadon. Az első részben inkább csak szertelenségével és stílusérzékenységével ható előadás szünet után gondolatilag is összerendeződik. A nyaralás szabadságát kihasználó (vagy éppen kötelező formalitásától szenvedő) szereplők egyre elveszettebbé válnak, látszik rajtuk a belső bizonytalanság, a kiürülés. A groteszk keserű árnyalatot kap, és kiderül, hogy senki sem tud mit kezdeni önmagával: a kimagyarázkodásokkal egy időben - a puszta érdekkapcsolat fölbomlik, a párok visszarendeződnek - végbemegy a viszonyok elsivárosodása. A hatvanas évek fakó vidámsága - a paradoxont használhatónak érzem - éppúgy a helyére kerül, mint a "kortalan" miliődráma atmoszferikussága. Így az előadás, amely Rusznyák általam látott legjobbja, Goldoninak és a jelennek egyaránt megfelel.




A kaposvári együttes már nem olyan homogén, mint régebben. Ebben az előadásban sem beszélnek azonos nyelven a színészek. Gryllus Dorka és Znamenák István a hétköznapi létezéstechnikából indul ki. Nekik belső életük van, anélkül, hogy pszichologizálnának, vagy elhatározott szándékkal valamilyenek akarnának lenni. Ez a látszólag színtelen vagy pasztellszínű játék titkokat rejt, elárulja, hogy a felszíni kérdésesség, instabilitás alatt több van, netán épp ez a bizonytalanság a karakter lényege. Gryllus a zártság, a kissé ijedt kedélytelenség, Znamenák a nevetségessé válás felé tolja el az alakot; mindkettőjük nagy előnye, hogy nem "alakítanak". Kocsis Pál egyszerűbben fogja föl a széptevő figuráját, kerüli, hogy amorózó legyen, de egyáltalán nem érzi zsenánsnak, hogy Guglielmo mindenki szeme láttára udvarol más menyasszonyának. Nyári Szilvia Vittoriája is több érdeklődést mutat a divat, mint a helyzet kínossága iránt, így párosukra lényegében nem hat a föltűnő kaland. Márton Eszter végképp nem árnyal, ő egyszerűen élesen van jelen, élesen szólal meg, az ő Sabinája az a gazdag nő, akinek érzelmi téren nincs személyisége, csak vásárlóereje. Némedi Árpád Ferdinandóként jópofa "kis muki", aki tisztában van a saját pitiánerségével, de egyetlen pénzes "nyanyánál" sem köti le magát végleg, idejében lelép. (Sőt, posztmodern módon a játékból is kilép, közölve a nézővel, hogy számára, úgy látszik, véget ért a darab - és távozik a zenekari árokba.) Két infantilis gyereket játszik Balla Eszter és Tóth Richárd; mindketten szelesek, utóbbi karakteres is; mindenesetre biztatóbbak, mint amilyen legutóbbi katasztrofális kettősük volt a Noszty fiúban. Egy pikirt nagynéniként Tóth Eleonóra vénkisasszonyos manírok nélkül jellegzetes, egy vígjátéki apaként Tóth Géza kavarodást idéz elő. A szolgálók (pincérek) közül Ébl Helgának és Kelemen Józsefnek van lehetősége a Kaposvár-elkötelezettségnél többre: kidolgozott cikizőkettősre.

A nyaralótulajdonos-üdülővezető Filippo szerepében Gyuricza István simulékony-alázatosan - szolgálatkészen, mégis lenézően - tekereg a vendégek között. "Elkísérhetem? Nem? Nem baj, ha nem", mondja hanyagul az egyik hölgynek, és ebben a linkóci minden mindegy kijelentésben tulajdonképp összesűrűsödik a darab lényege.



Carlo Goldoni: Nyaralás
(Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Fordította: Török Tamara.
Zene: Némedi Árpád-Zságer-Varga Ákos.
Díszlet: Khell Zsolt.
Jelmez: Ignatovity Krisztina m. v.
Rendező: Rusznyák Gábor.
Szereplők: Gyuricza István, Gryllus Dorka, Znamenák István, Nyári Szilvia, Kocsis Pál, Némedi Árpád, Márton Eszter, Tóth Eleonóra, Balla Eszter, Tóth Richárd, Ébl Helga, Kelemen József, Horváth Zita, Szula László, Kovács Zsuzsanna, Tóth Géza, Hornung Gábor, Szentgyörgyi István.