Egy hatvan éves mítosz Prágában

Prága, 2003, július utolsó hétvégéje. A cseh fõvárosban, a kellemes nyári napfényben - nem kifejezett kánikula, inkább olyan városnézõs-sétálgatós - turisták újabb és újabb hullámai hömpölyögnek méltóságteljesen föl s alá s Vencel téren, vagy a ragyogóan tiszta és hívogatóan vendégszeretõ, családias hangulatot árasztó óvárosban, Közép-Európa egyik legszebb, legépebben megmaradt középkori épületegyüttesében. Már az elsõ lépések után is érzékelhetõ azonban, hogy a szokott szívélyes atmoszféra mellett is van valami jólesõ ünnepélyesség, izgatott várakozás a levegõben. 27.-én vasárnap a Letenska Planon ad koncertet a Rolling Stones...

27.-én vasárnap a Letenska Planon ad koncertet a Rolling Stones,immár negyedszer az elmúlt tizenhárom évben, s ráadásul éppen azon a helyen, (szimbolikus tartalommal gazdagítva. az amúgy is jelentős eseményt), ahol 1989-ben egy szabadságot és demokráciát követelő népgyűlés elindította azt a történelemkönyvekbe "bársonyos forradalom" néven bekerülő mozgalmat, melynek eredményeképpen létrejöhetett az új, független és demokratikus állam.



Ráadásul a Rolling Stones, mint az első zenekarok egyike, amely föllépett az immár szabad köztársaságban 1990-ben, szellemisége, dalainak üzenete és az általa megjelenített „másik világ” okán is, kicsit mindig az oly nehezen kivívott szabadság és autonómia megtestesítője volt a csehek számára.
S ez ma sincs másképp, amikor láthatóan egyre szorosabbra fűződnek a szálak a cseh főváros és az angol rockzenekar között: tavaly a Stones tagjai jelentős mértékben hozzájárultak a Hradzsin egész évi díszkivilágításának költségeihez, támogatták a moldvai árvíz károsultjait, idén pedig százezer dollárt adományoztak a Václav Havel és felesége által létrehozott Visel Alapítványnak.



Ez a július végi szombat-vasárnap azonban nem csak a koncert miatt kiemelt jelentőségű. A volt elnök személyes meghívására az együttes frontembere, az élő mítosz és rocklegenda , Mick Jagger, megkerülve Londont, a világ más nagyvárosait és egzotikus tájait, itt ünnepli hatvanadik születésnapját. Két óriási népszerűséget élvező, más-más módon hiteles és emblematikus személyiség barátsága fémjelzi hát ezt a hétvégét, s az ünnep annál igazabb, mert nem puszta formalitás, megszokás, vagy egyszerűen az Európa keleti felén olyan sokáig uralkodó "muszáj" hívta életre, hanem spontán emberi érzelmek, kölcsönös érdeklődés, tisztelet és megbecsülés, s az ebből fakadó bensőséges, örömteli hangulat alól még a közömbös szemlélő is nehezen tudja kivonni magát. A Stones "állomáshelye", a Prága egyik legpatinásabb részén, a Károly-híd tövében lévő exkluzív - és a városképbe harmonikusan illeszkedő - Four Seasons hotel környékén lépten-nyomon feltűnnek a különböző szeretetmegnyilvánulások: a két sarokkal odébb lévő kis cukrászda kirakatában a "Happy Birthday, Mick" felirat, színes, vidám betűkkel, a hotel bejáratánál elhelyezett kis csokrok, apró ajándékok, a közeli C'est La Vie szórakozóhely cégérére felkasírozott vörös nyelv, a Moldván ringatózó állóhajó hangszórójából szünet nélkül áradó, jellegzetes Jagger-nóták, a Károly-hídon sorakozó, szeretetteljesen harcsaszájú portrék. A prágaiakat láthatóan elbűvöli, hogy "Sir Mick" (mert tavaly óta ez a cím is megilleti) őket választotta, számos egyéb "ajánlkozó" mellőzésével, s így most a világ minden tájáról idesereglenek népes családjának tagjai, barátai, tisztelői; a nyilvánosság elől általában rejtőzködő, s az ünnepléshez igazán hozzászokott Jaggert pedig láthatóan elbűvöli ez a feléje áradó, minden irányítottságtól mentes szeretet – talán ezért is választotta Közép-Európa szívét. Amikor nagy ritkán, kordonoktól védve megjelenik a nyilvánosság előtt - mert erre még itt is nehezen rávehető – egyfolytában, zavartan vigyorog, s még edzett, a tömeget profi módon kezelő (és mondjuk ki: olykor manipuláló) személyisége dacára is nehezen palástolja meghatottságát. Valóban van abban valami óhatatlanul megkapó és rokonszenves, hogy egy multimilliomos angol rocksztár, aki a világ bármely felkapott és méregdrága üdülőhelyén ünnepelhetne, egy közép-európai város mellett döntsön. Jaggert történelem és politika iránti érdeklődése valószínűleg fogékonnyá tette mindarra, ami Prágával és Prágában az elmúlt tizenhárom évben (és azt megelőzően) történt, bizonyság erre Havellel való, láthatóan őszinte barátsága is, és természetes, közvetlen viselkedését – szöges ellentétben azzal az elutasító magatartással, amelyet a hosszú évtizedek óta főként elfogyasztott női és állítólagos orgiái iránt érdeklődő sajtó szokott kiváltani belőle – a város a már említett lelkes vendégszeretettel honorálja. Amikor másnap a koncerten a következőket mondja (természetesen csehül): „Csodálatos napokat töltöttem Prágában” – noha mindannyian ismerjük a „ti vagytok a világ legnagyszerűbb közönsége” típusú mondatok valóságértékét – valahogy mégis elhisszük ezeknek a szavaknak az őszinteségét. Előadó és közönség természetes egymásra hangoltságát jelzi a tömegből újra és újra, spontán feltörő „Happy Birthday” - kórus, a vidám bekiabálások és gratulációk, s válaszul a szokásosnál is sűrűbb integetések, kis félmosolyok, fejbólintások és csókdobálások. De ki is ez a minden ellentmondásossága dacára is vitathatatlanul jelentős művésszé ért egykori fenegyerek, akit ennyire ünnepelnek Európa keleti felén (is)?



Ha egy hatvanas évekbeli szupersztár megéri a hatvanadik életévét, az többnyire már önmagában is örömöt és megindultságot kelt, lévén az életerő és az emberi túlélőképesség egyfajta - ha úgy tetszik - "heroikus" bizonysága. Maga a "túlélés" azonban mindig kettős adomány: egyfelől kivált bizonyos tiszteletet és elismerést, másfelől könnyen gyanakvásra adhat okot, azt sugallva, mintha a túlélő kevésbé lenne értékes elhunyt kortársainál, de legalábbis kevésbé bátor, kevésbé revelatív, kevésbé hiteles… Még mindig tartják magukat azok a sztereotípiák, hogy Jagger csupán a pénzért zenél, hogy inkább menedzser, mint művész, ahogy a Stones esetében is szinte kötelező a méltatásokat a következőkkel fűszerezni: „jó, de nem olyan korszakalkotó, mint a Beatles…”. „a Beatles farvizén evezett be a világhír kikötőjébe…” stb. Pedig ha az értékelések nagy része nem a jól bevált fogalmakat és képleteket ismételgetné, hanem az embert és a létrehozott életművet vizsgálná elsősorban, könnyűszerrel kiderülne, hogy egy pusztán a pénzért zenélő valaki, vagy egy állandóan a másik lerágott csontján kérődző együttes nem lehetne olyan egyedülálló hatással a korára, s most már lassan a negyedik generációra, mint Jagger, vagy a Stones. Az, hogy a zenekar – a rockzene történetében gyakorlatilag egyedülállóan - immár negyven éve van az élvonalban, karrierje töretlen, már önmagában is tiszteletreméltó. Ám ezen túl a siker igazi letéteményese egyfelől egy minden átváltozásra hajlamos, mindig megújulásra kész személyiség varázslatos előadóművészete - amely épp azáltal hiteles, hogy úgy tud folyton alkalmazkodni az újabb és újabb áramlatokhoz, igényekhez, hogy mindig önmagából építkezik, önmagát adja, az egyszer már kidolgozott mintát munkálja meg újra és újra, egyre kiforrottabban, lenyűgöző, a szó legjobb értelmében vett profizmussal – másrészt az a vitán felüli zenei tudás, az a minden kastélyon és bankszámlán túli igazi örömzenélés - virtuozitás, játékosság és energia csak rájuk jellemző vegyülete - amely a Stones időtlen mágiájának és elsöprő hatásának egyik titka. Ha valaki az elmúlt évtizedben csak egyszer is részt vett egy Stones-koncerten, meggyőződhetett róla, nem muzeális előadást lát, nem Madame Tussaud utazó panoptikumába csöppent bele, hanem négy ember természetesen megnyilvánuló tehetségének és fáradhatatlan zenei aktivitásának részese, amely négy évtized során sem vesztett frissességéből és erejéből - sőt, mint a jó bor, csak egyre érettebbé, kiforrottabbá vált.




Igen, Jagger és zenekara valóban túlélők. De túlélni - és még inkább kulturális ikonná válni - csak az tud, aki valóban egyetemes értékek reprezentánsa, s akinek jelenléte és munkássága mindig egyfajta minőséget jelent. Sokan a Stones és frontembere szemére hányják, hogy míg a hatvanas években "hivatásos" lázadók voltak, a feltétlen szabadságot, a határok felszámolását hirdették, addig mostanra épp annak a jóléti társadalomnak elsődleges képviselőivé váltak, amelyet korábban szélsőségesen elutasítottak. Csakhogy a Stones tagjai - így Jagger is- elsősorban mindig előadók, művészek voltak, akik pályájuk kezdetén életkoruknak, s az adott társadalmi helyzetnek megfelelően magukra vettek egy bizonyos szerepet, amellyel azonosulni tudtak, az outsiderét, a törvényen kívüliét - de individualizmusuknak, öntörvényűségüknek köszönhetően ez a szerep sohasem vált béklyóvá, művészetük zsarnokává.



Jagger munkásságának talán leginkább időtálló üzenete, egyre újabb nemzedékeket inspiráló öröksége épp az örökös szellemi nyughatatlanság, a - mindig valami újat keresni, mindig valami másik úton elindulni - igénye, a keresés és útonlét állapota, miközben elsősorban saját belső hangjaira figyel, a külvilág reakcióival kevéssé törődve - s ez ma épp olyan érvényes arra, amit csinál, mint harminc évvel ezelőtt. A többi - a szexuális forradalom, a groupie -k, a fekete mágiával való kacérkodás, a nárcisztikus pózok, a narkotikumok istenítése, a polgárpukkasztás - mindez csak kortünet, kifejezőeszköz egy adott időszakban - Jagger valójában akkor vált volna önparódiává, ha még mindig Ő sátáni felsége földi helytartóját alakítaná, most, amikor a legendás hatvanas évek legtöbb irányzatáról amúgy is kiderült, hogy zsákutca, vagy puszta illúzió.



Művészetéből azonban sosem hiányzott az állandó önreflexió, a megújulás képessége, a változtatás szükségességének felismerése, a kellő nagyvonalúság és fantázia - vagyis mindaz, ami egy nagy előadóművész legfőbb ismertetőjegye. Jagger, az ember, lehet kicsinyes, következetlen, rigolyás, gyáva, parolázhat a hiúság vásárának valamennyi bábujával, ha éppen kedve tartja - Jagger, a művész négy évtizede következetesen ugyanazon az úton jár, csak éppen az évek múltán egyre nagyobb öniróniával, távolságtartással viszi színpadra az általa kitalált figurát - talán épp ebben az öniróniában rejlik igazi nagysága. Ha van szerep, amellyel leginkább leírható, összefüggésbe hozható egyszerre sebezhetően empatikus, ugyanakkor hűvösen racionális személyisége, akkor az bizonyára a clown-é, akinek maszkjában tökéletesen megfér egymás mellett egy ezeréves öregember bölcsessége az újszülött naiv rácsodálkozásával. Jagger, még ha szemre talán kevésbé lázadó is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, alkotóművészként mindenképpen megmaradt annak a különös, kívülálló lénynek, aki pontosan átlátja a világ történéseit , s gunyoros-szikár tőmondatokban kommentálja azokat - ha kell, Lucifer őfelsége szemüvegén keresztül, ha kell, egy megfáradt ötvenes családapa bőrébe bújva. S teszi mindezt egyre tökéletesebb mozgáskultúrával, egyre kifinomultabb énektechnikával - az sem elhanyagolható - persze ez is lehet egyszerű hiúsági kérdés- hogy mindig a lehető legigényesebb produkciót nyújtja közönségének. Örökifjúsága azonban, minden "karbantartás" ellenére, talán mégsem elsősorban testi kvalitásaiban rejlik, inkább abban a változatlan, őszinte kíváncsiságban és nyitottságban, amellyel a körülötte lévő világot, a folyton változó jelenségeket, irányzatokat figyeli - de ha befogad belőlük valamit, azt mindig saját egyéniségéhez idomítva, saját képére formálva teszi. Mint ahogy a Stones is rengeteg különböző "trendet" és stílust olvasztott magába az évek során, sajátos szintézist alkotva ezzel - de sohasem követett szolgaian semmiféle divatot.




Áll Jagger a Letna-stadion színpadán (áll? - pörög, rohan, ugrál), előadásában egymás után hangzanak fel a hatvanas évek jól ismert slágerei, furcsa módon mégsem az az érzésünk, mintha muzeális darabokat hallgatnánk a kötelező, nosztalgikus tiszteletadással - nagyon is mai, frappáns, fanyar-érzelmes, lüktető erejű nagyvárosi songok ezek, még Willie Dixon valóban ősöreg gyöngyszeme, a Little Red Rooster is olyan ebben a tolmácsolásban, mint egy tegnap írt, jellegzetesen ezredfordulós, groteszk ballada.



Az énekes kissé gyűrött arcvonásai mutatják a korát, fáradhatatlansága, virtuóz mozgása azonban egy huszonévesnek is becsületére válna. Az eltelt évek során lassan leváltak róla a - nagyrészt mesterségesen ráaggatott, de olykor, főleg kezdetben, önmaga által is bátorított - kategóriák, a Mindenki Lucifere, a Sátán földi helytartója, a kábítószer-apostol, a test biszexuális angyala, a lázadó, a bohóc, a száműzött, a pozőr, az üzletember, a családapa, az amatőr kertész, az arisztokrata, a hosszútávfutó, a környezetvédő, a nőcsábász, a túlélő, a rocknagypapa, az őskövület - és maradt egy alapjában véve megfoghatatlan, varázslatos, magával ragadó személyiség, aki egyedülálló tehetsége révén legújabb kori kultúránk vitathatatlan részévé vált. Már régóta nincs mit bizonyítania.




----Sir Michael Philip Jagger hatvan éves. Boldog születésnapot, Mick. Ismerve kiapadhatatlan energiáidat, mindig újat kereső, nyugtalan szellemedet, lenyűgöző vitalitásodat, bátran megjósolhatjuk: még korántsem vagy az út végén...

Sediánszky Nóra írása