Televíziókritika: A magyar dráma napja; Az emberkeselyûk életébõl

Emberek, tragédiák

A magyar dráma napja

Valamikor régen a dionüsziák szelídülni kezdtek. A színpadon ágáló hősök már nem magát az istent jelképezték, jelentették, élték. Dionüszosz kezéből lassan kicsúszott az irányítás, az előadás egyre inkább Apollón kegyeltje lett. Tragédiának azt nevezzük, amikor e kettős uralomban beáll az egyensúly, és a nézők e két hatalmas úr együttlétében fürdenek.

Ez a fürdőzés persze nem holmi siófoki bokaáztatás, kacarászós pancs. Lényege, hogy a néző megmerítkezik az emberi sors hátborzongató otthontalanságában, és legalább ebben az életmély pillantásban, tisztító felismerésben megpróbál valami apró otthonra lelni. Az igazság érzésében berendezkedni. Ezt a lakhatást nevezzük szépnek. "A dionüszoszi megszállott csodálatos érzelmi-indulati keveréke: az ujjongás gyötört hangokat tép a szívből" - mondja Nietzsche. A lélekszakadékot Dionüszosz nyitja meg, de beszélni csak Apollón tud róla.

A dionüsziák tehát a tragédia születésével betagozódnak az isteni rendbe. (Ennek metaforikus képe: Dionüszosz, a földlakó, mítoszéletének egy kései pillanatában bebocsátást nyer az Olümposzra, és elfoglalja helyét az égi istenek között.) Csakhogy az idő telik, és Apollón egyre bőbeszédűbb. Az apollóni kultúra, az épített rend lassan benövi a mélységet. A tragikus szellem elhalványul, és a színpadra felnyomakodik a néző, az átlagember. A játék már nem az egyénen túli sorsot, nem a nagy erőteret célozza, hanem átadja magát az individualizálódó világnak.

A helyzet tehát nem tragikus. Ennek akár örülhetünk is. A magyar dráma napja Madách miatt lett kitalálva. Napja általában akkor lesz valaminek, ha nincs már hónapja, éve, élete. Napja annak van, aminek képzetét, fogalmát a köztudatban meg kell erősíteni. A sors persze ezen csak kacag. Mert ma az emberek nem olvasnak könyveket, és kortárs drámákkal is csak stúdiószínházakat lehet megtölteni. Az átlagembernek ma nem sorsa van, csak élete. Az átlagember ma nem gondolkodik, csak eszébe jutnak dolgok. Őszi erdőn makk hull a rothadó avarba.

A magyar dráma napján a Duna tévén Jordán Tamást látjuk. Ez önmagában még nem lenne baj. A dokumentumfilmes, kézikamerás film azt mutatja be, hogyan jön-megy az igazgató saját színházában . Többször megfigyelhetjük, hogyan száll be a liftbe. Hogyan köszön embereknek. Ezek a rém érdekes etológiai jelenetek végül abba a meghatott színbe torkollnak, melyben a debreceni polgármester és a színigazgató láthatóan szereti egymást. Bizonyítandó tétel: a jordáni művészetfelfogás teljesen politikamentes. Bizonyítás: egy fideszes ember üldögél békésen a színházi fotelben. Kicsit ideges ugyan, de még mindig életben van. A politikamentességet tehát egy politikus jelenléte igazolja. Érdekes.

A Jordán Tamás jövés-menését bemutató háromnegyed órás film után Az ember tragédiáját láthatjuk. (Nem a Szikora-félét. Kettő-null Jordánnak.) A beregszászi társulat előadása . Mit mondjak? Nincs szerencséje a beregszászi Illyés Gyula Színháznak . A mű Szikora-féle verziója annyira zseniális, annyira paradigmatikus volt, hogy szerintem néhány évtizedre elnémította a művet. Egyszerűen nincs értelme színpadra vinni. (Ahogy nincs értelme Latinovits után verset mondani.) Nézem a tévét, és folyton az jut eszembe, amit a Nemzetiben láttam. Hogy Úristen, ez a jelenet ott mekkorát ütött stb. Már az első percekben elfog a rettegés: mit tudok majd erről a szánalmas előadásról írni? De a helyzet - amúgy átlagemberesen - megoldódik. Elalszom.

(A magyar dráma napja, Duna Tv, szeptember 21., 20.30)


Az emberkeselyűk életéből

A Henry James regényéből készült film a tipikus jamesi téma variációja: Európa olyan hely, ahol az érzelmek tisztását már régen átszőtte, beindázta az érdekek tarackja. Henry James jól látta, hogy az anyagi haszon vágya a romlott Óvilágban társadalomformáló erővé vált, amivel Amerika nyílt, szabad világa akkoriban még szembefeszülhetett. No persze a képlet nem ilyen egyszerű. Mert James, aki Flaubert baráti köréhez tartozott, és sokat élt Európában, érezte, hogy ez a romlott földrész a kultúra, a bölcsesség és az idő otthona.

A galamb szárnyai című regénye az emberkeselyűk életébe nyújt bepillantást. A halálos beteg, gazdag amerikai lány Angliába érkezik, és megszeret két embert. Az egyik egy újságíró, akinek pénzre volna szüksége, hogy feleségül vehesse azt a lányt, akit régóta szeret. A másik éppen ez a lány, akit nagynénje - szintén pénzügyi okokból - hozzá akar kényszeríteni egy gazdag figurához. Az amerikai beteg körül forog a világ: a szerelmesek finom, szinte láthatatlan átmenetekben válnak keselyűvé. Áldozatukat Olaszországba viszik nyaralni, ahol aztán zsurnalisztánk kettesben marad vele.

Mi történik a keselyű lelkében? Mitől ember mégis ez a keselyű? Attól, hogy halálmadarunk komor röptét a szeretet, majd a szerelem feltámadó szele sodorja. A pamfletet ez a film éppen efelé növi ki: a fiú kezdi valóban megszeretni a haldokló lányt. Amikor meghal, és hősünk visszatér Angliába keselyűszerelméhez, katartikus pillanat áll be. A végtelen távolság és a végtelen közelség összezárul. A merénylők ölelkeznek egy szobában. És a számító lélek, aki áldozatától soha nem volt ilyen távol, most, hogy elérte célját, és megkapta levélben a posztumusz csekket, érzi, hogy halottja itt van, végtelen közel. Ezt tudja társa is. Az utolsó mondatot ő mondja ki: "Esküdj meg mindenre, ami szent, hogy nem vagy halálosan szerelmes az emlékébe." Mély hallgatás a válasz. A lány felöltözik, és elmegy. Hősünk egyedül marad semmijével. A terv teljesítve, mindennek vége.

(A galamb szárnyai, m2, szeptember 19., 21.40)


Végh Attila