Cividale: Markóval

...a mosolyok fesztiválján

Egyszerûen mesés! - kiált fel az egyszeri utazó a pár ezer lakosú északolasz kisváros, Cividale del Friuli láttán, amely a maga szerény csodáival rejtõzködik a lankás Udine környéki dombok között. A smaragdzöld színû Natisone folyó partján elterülõ, Julius Caesar alapította Cividale szûk utcácskáit, hangulatos tereit, középkori templomait, kilátóit, kelták, longobárdok történelmi nyomait õrzõ köveit immár tizenkét éve Közép-Európa mûvészeti fesztiválja népesíti be július közepén.

A PREMIER magazin szeptemberi számából.
Mikrokomédiák - a Roberto Benigni
forgatókönyvírójaként ismert
Vincenzo Cerami jelenete: Alkmena
igaz története

Kereskedők és önkéntesek, a kultúra és a gasztronómiai élvezetek szerelmesei, az ezredváltás vándorai a Mittelfestre igyekeznek ilyenkor. Az egész várost, erkélyeket és templombelsőket, kolostorokat és a szabadtéri dóm előtti színpadot betöltő látvány, zene, tánc, próza színeit és ízeit 2003-ban a komédia, a mediterrán és a közép-európai kultúra ismert és elfeledett szerzőinek szatírába, iróniába, humorba, ám mindenekelőtt életörömbe oltott kifejezése jellemezte. A mosolyé volt a főszerep az idén, amely minden társadalmi, politikai, egzisztenciális baj, vihar, ellentmondás, meg nem értés felett győzedelmeskedik - ahogyan a fesztivál művészeti igazgatója, Giorgio Pressburger fogalmazott nyitóbeszédében

Imitt európai zászlókat lobogtatnak, friuli, tiroli, szlovén népviseletbe öltözött rezesbandák, muzsikusok vonulnak fel, amott gólyalábat "növesztett" diákszínjátszók, utcai komédiások szórakoztatják a nagyérdeműt. Pulcinella marionettfigurás kalandjai keverednek a frissen csapolt sör és az omlós pármai sonka ízével. A Santa Maria in Corte-templom csendjét Muszorgszkij dallamai töltik be, Gogol Az esküvő című operájának befejezetlen szövegkönyvére. Angyalok kórusának lágy dallamára "meséli el" a cividalei éjszaka Rossini Alkalom szüli a tolvajt-jának történetét. Petronius élveteg ókori Rómájának korunkbeli hasonmása villan fel színpadi élőképekben a Satyricon operaváltozatában, eléggé sajátos helyszínen. Az átmeneti időjárási viszontagságok, esőzések a helyi tornacsarnok falai közé szorították be ugyanis Bruno Maderna kortárs olasz zeneszerző művét, babérkoszorús statisztákkal, lucullusi lakomával ajándékozva meg ráadásként a hűséges közönséget. 2003-ban a Mittelfest, mondhatni, engedményeket tett a "könnyű" múzsa vonzásának, fajsúlyos szerzőkkel, mint Ionesco, Luciano Berio, Boccaccio, Goldoni, Italo Svevo, Roland Topor vagy éppen Miroslav Krleza. A Mittelfest változatos "étlapján" remekül megfért egymás mellett a legnagyobb horvát író, Krleza Petrica Kerempuh balladáinak népünnepélybe oltott szabadtéri előadása, a Chioggiai csetepaté halászfalu forgataga a Teatro Ristori picinyke színpadán egy veronai társulat előadásában. A San Giovanni-templom elé a természet által varázsolt holdfényes éjszakán a lelkek nagy pszichoanalitikus írójának, Italo Svevónak egy ez idáig csak kísérleti társulatok tolmácsolásában látott színművét, a Maria kalandját melodrámából némafilmes vetítésekkel újraértelmezte a trieszti Nemzeti Színház.



Láthattunk továbbá egy sajátos Svejk-feldolgozást animációs film formájában a cseh Jiri Trnkától. Felfokozott érdeklődés övezte a Mosolyok Európából címmel megrendezett fesztiválon a vígoperákat, a mérhetetlenül gazdag zenei, főként jazzkínálatot. Aldo Tarabella, aki többek között Strehler Faustjának komponistája volt, élvezetes stílusban, megannyi gesztus- és helyzetkomikum-bravúrral írta tovább és rendezte meg Pergolesi Az úrhatnám szolgálóját. Elmerülhettünk a '60-as évek Itáliáját idéző Enzo Janacci útszéli bölcseleteinek, politikai, társadalmi pamfletjeinek világában a milánói komponista-énekes nagyszabású koncertjén. Újraélhettük Gershwin, Miles Davis, az amerikai jazz nagyjainak örökségét a szárd Paolo Fresu és a világhírű, trieszti származású Enrico Rava, valamint kvintettje Dóm téri örömkoncertjén. Roland Toporral az asztal alá nézhettünk azonos, Az asztal alatt című groteszkjében, a lengyel Krysztof Rekowski rendezte előadásban, amely a szürrealizmus provokatív felhangjaival, a pop-art iróniájával meséli el egy francia nő és egy kelet-európai emigráns rendhagyó love storyját. A falióra ütemére skandálták Ionesco replikáit a francia honos román szerző legismertebb színműveiből a montenegrói Nemzeti Színház színészei. Az Itália-szerte hatalmas népszerűségnek örvendő Bustric komikus és társulata Az öröm vonatán utaztatta zenés pantomimshow-jában az öregség apró bűneiben - kényelem, elhízás - "szenvedő" bolognai opera- és gasztronómiafenomént, Giocchino Rossinit. A zenés kabarék világát csempészte a Mittelfest programjába az Olaszországban nagy televíziós népszerűségnek örvendő huszonéves énekesnő-színésznő, Paola Cortellesi, amikor nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Edmondo De Amicis világszerte nagy sikerű ifjúsági regényét, A szívet adaptálja Fabrizio De Rossi zenéjére. Egyöntetű tetszés övezte a Mittelfest záróelőadását Mikrokomédiák címmel. A San Francesco-templom kolostorának udvarán élvezetes stílusban és ritmusban peregtek tizenhat közép-európai drámaíró, köztük az olasz Vincenco Cerami, az osztrák Peter Turrini és magyar részről Görgey Gábor humoros-szatirikus-abszurd jelenetei. Nemrég leköszönt kulturális miniszterünk a horro-risztikus kabaré műfaját választotta, amikor két meg nem nevezett ország diplomatájának magánéleti epizódba torkolló szerződéskötését írta meg. A Kézcsók című jelenet meglepetés-szenzációja, hogy a szerződő felek tolókocsihoz kötötten, alsó végtagjaiktól megcsonkítva hagyják el a tárgyalás helyszínét.

Balettcsodák szintén találkozót adtak egymásnak Cividaléban. A San Francesco-templom bejárata előtti színpadon a tisztelgés szándékával elevenedett meg Petrarca Győzelmek című költői játéka, amelyhez a nemrég elhunyt, nagy olasz komponista, Luciano Berio írt balettzenét harminc évvel ezelőtt, Maurice Béjart felkérésére. A sors szomorú fintora, hogy Berio röviddel a halála előtt elvállalta a Mittelfest zenei igazgatását. Az immár emlékestté váló nyitóelőadás a kortárs balett nagyjait hívta egy színpadra, minden idők legnevesebb és mindmáig aktív olasz prímabalerináját, Carla Fraccit, a minima-lista táncáról híres, brit Lindsay Kemp táncos-koreográfust, a fiatalok közül a román Gheroghe Iancut, a spanyol Xavier Martinezt, az olasz Letizia Giulianit. A narancssárgától a tűzvörösig, az azúrkéktől a hollófeketéig megannyi színben pompáztak Európa hat különböző balett-társulatának táncosai az érzékiség, a szűziesség, a halál, az idő, a hírnév, az örökség témájára. Levegőbe szelt mozdulataik Cividalén innen és túl a test és a lélek szabadságának semmi mással meg nem élhető, nem tolmácsolható győzelmét hirdették.

*

Már a fesztivál vége felé jártunk, amikor lobogó hajjal, tüzes szemekkel, faltörő erővel és hittel megérkezett a Mittelfestre Markó Iván és népes társulata. Amit magukkal hoztak, ők közel kilencvenen, a Rajkó Zenekarral, a Budapesti Ifjúsági Kórussal, tizenkét gyerektáncossal "kibővített" Magyar Fesztivál Balett, az nem volt más, mint az élet és a tánc szerelme a roma kultúra nyelvén. A Romantiada első külföldi vendégszereplése alkalmából néhány rendhagyó órát együtt tölthettünk a Viva Verdi! után két évvel Cividaléba visszatérő magyar balettfenoménnal. Markó Ivánról eddig is tudtuk, hogy mint minden született művész, nem csupán a testével táncol, hanem a lelkével is. Tudhattuk továbbá, hogy minden benne van: a gyerek, az ördög, az angyalok, a boszorkányok, nők és férfiak, ám mindenekfelett Isten. Istennek ajánlott tánc az övé, aki fentről kapott ajándékként osztja meg érzéseit, gondolatait, hitét a közönségével. Cividale szereti Markó Ivánt, Markó Iván pedig viszontszereti Cividalét. Elég volt látni, hallani, érzékelni őt a Romantiada előtti sajtó- és közönségtalálkozón. Amint légies, egyszerre égi és profán gesztusokkal a corridák felfokozott izgalmáról beszélt. Bika és bikaviador, toro és torreádor testi-lelki-érzéki párbeszédéről, küzdelméről, harcáról. García Lorcát idézte, aki a madridi akadémiai székfoglaló beszédében a fájdalmas Spanyolország okkult szellemiségének megmutatásáról beszélt. Hasonló szenvedéllyel, érzelmekkel kívánta Markó Iván és társulata feldolgozni a romák sorsát, fájdalmas múltját és reményteli jövőjét. A jövő Markó Iván képzeletében mindenképpen reményteli, mert mindenkor a jövő nemzedékei írják, a gyerekek. Egy nehéz nap éjszakája, az éjjel fél kettőtől hajnali hatig tartó technikai próba után ültünk le beszélgetni a mesterrel cividalei élményekről, az élet és a tánc szeretetéről, isteni simogatásokról és pofonokról a városka egyik kedvelt vendéglőjének belső teraszán. "La Speranza": a reményhez címzett fogadóban a zamatos brigai bor íze, a szomszéd asztaloktól érkező zsibongás sajátosan olasz, bensőséges hangvételt kölcsönzött Markó Iván meséinek. Néhány órával később a Dóm tér zsúfolásig telt nézőtere előtt megtörtént a csoda. Még a vízilabda-világbajnokság olasz-magyar döntője sem tudta kikezdeni a Romantiada táncrapszódia iránti felfokozott érdeklődést. Közel tízperces vastapssal hívták vissza a színpadra a szereplőket. A Mittelfest közönsége nem felejt: emlékezetükbe vésődött a Viva Verdi! című produkció, amellyel két évvel ezelőtt vendégszerepelt ugyanitt Markó Iván és a Magyar Fesztivál Balett.



Markó Iván számára egész Itália a szépség, a múlt, az életszeretet szimbóluma, mind gasztronómiában, mind öltözködésben vagy éppen az egymással való kontaktusban. Mindenekelőtt a jó értelemben vett gyerekességet, szabadságot kedveli az olaszokban. Cividale plusz báját, otthonosságát pedig a hihetetlen családias nyugalomban, biztonságérzetben látja. A szálak Giorgio Pressburgeren keresztül vezettek Markó Iván és társulata számára Cividaléba. Önfeledt mosollyal idézi fel első találkozásukat 1981-ben, a Bécsi Ünnepi Játékokon, amikor ők ketten egy közös előadást hoztak létre: Giorgio Pressburger rendezte a Markó Iván koreografálta kortárs operát, Friedrich Cerha Netzwerkjének ősbemutatóját. Az akkor született barátság két évtized múltán éledt újjá: Giorgio Pressburger immár a budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatójaként rendelte meg Markó Ivántól és társulatától a Viva Verdi! című táncelőadást. A Romantiadával a harmadik felvonásához érkezett alkotói barátság tükrében Markó Iván szeretetteljes szavakkal méltatta az olaszokat, emlékezett vissza a Nabucco kórusa után ovációban kitörő közönségre. A Viva Verdi!-ben az olaszok legnagyobb operaszerzőjét "vette a testére", ahogy mondja, míg a Romantiadában a Vén cigányt és általa a romaság sorsát. A Rajkó Zenekar Markó Iván szavaival és hitével élve, a legjobb roma együttes Magyarországon. Már régóta a fejében volt egy táncrapszódia terve, szerelem, félelem, útkeresés, hit táncszínházi megjelenítése az expreszszív tánc nyelvén. A döntő szót az az élményt mondatta ki vele a Romantiada megalkotására, amikor először hallotta ezeket a csodálatos roma zenészeket Lisztet, Bartókot, Kodályt játszani. "A torkomat szorította a zenéjük. Feladtam magamnak a leckét azzal, hogy nem akartam tipikus dolgot sem táncban, sem zenében, sem ruhában: rózsás szoknyát, rojtos kendőt, nótákat, csettintéseket, vállvonogatásokat. Egyszerűen újra akartam fogalmazni az egész roma életérzést." Markó Iván nem győzi hangsúlyozni: "Nem vagyok roma, sem népi táncos, folklorista, de ettől még lélekben lehetek az. Nem kell ahhoz cigánynak lenni, hogy valaki szeresse a romákat."

Nehézség, harc, maximalizmus: kulcsszavak Markó Iván szótárában. Faltörő kosnak tartja magát, akinek, miközben átmegy a falon, vérzik a homloka. De átmegy, és ez a lényeg. Erőt, hitet mindehhez fentről kap, Istentől, akitől egyaránt állja a pofonokat és a simogatásokat. Egy a fontos: mindig értse, akarja megérteni, miért kapta őket. Leginkább két területen látszik megingathatatlannak: tánc és hit dolgában. Minden előadás előtt olyan izgalom fogja el, hogy legszívesebben kifutna a világból, de amint elkezdődik a varázslat, minden félelme szertefoszlik és úgy érzi, egy hadsereggel is szembeszállna. Majd újra visszatérünk a Vén cigányra, és általa mindarra, amit a cigányság sorsa felvet. Elsődlegesen a felelősségvállalást önmagunk, a gyerekeink, a tanítványaink iránt. Táncosai, tanítványai, kollégái mesternek szólítják. De vajon Markó Iván kit, kiket tart mesterének? Elsődlegesen az édesanyját, másodikként Maurice Béjart-t és mindenekfelett a Jóistent. A szavak emlékeket idéznek test és lélek kölcsönhatásáról, érzelmekről, élet és tánc szépségeiről, a pillanat múlandóságáról, a magány mosolyáról, ami élet és halál mezsgyéjén mindig megjelenik az arcán. De minden magányon és mosolyon túl van egy csodálatos képessége, amely mindenkor elkíséri: időről időre feltámad. Az a Markó Iván, aki egy csillagfényes, langymeleg cividalei estén feltámadt a Romantiadában, jó időre a Mittelfest közönségének emlékezetébe véste lényét, a belőle áradó hitet.

Szentgyörgyi Rita