POSZT-impresszionisták

Három éve nyárelõn Pécsett randevúzik a színházi szakma. Vagy ahogyan a mindig visszafogott
tollú kritikus fogalmazott az ÉS-ben: a "mûvészeti csõcselék". Magam csak néhány napot töltöttem lenn, de színházban, korzón, teraszon a "csõcselék" alábbi reprezentánsaival sikerült
- többek között - összefutnom: Gothár, Presser, Balikó, Jordán, Igó, Ács, Ascher, Sinkó, Kulka, Törõcsik, Udvaros, Ónodi, Kaszás Gergõ, Béres, Moór, Galambos, Tordai, Zsótér,
Csomós, Vári, Hollósi, Voith, Schubert, Takács Kati, Vajdai. Az ítészek doyenje könnyen csõcselékezett, hiszen ott sem volt a POSZT-on. (Igaz, Dante sem járt a pokolban.)
A Premier a hitelesebb kép érdekében azokat a kollégákat kérte meg szubjektív impresszióik
közreadására, akik tudósítottak is az eseményrõl.

A PREMIER magazin szeptemberi számából.

Élvezetes "hacacáré"
Szűcs Katalin Ágnes



Az első igazán felelőtlen POSZT-élményem volt az idei. Már hogy a saját felelőtlenségemé. Most nem volt kötelességem újranézni minden produkciót, mint tavaly, amikor válogatóként naprakészen kellett helytállnom az általam összeállított versenyprogramért a szakmai vitákon. És az a fajta küldetéstudat sem sarkallt immár, ami az első POSZT idején mint lapszerkesztőt és a Kritikus Céh elnökét még arra késztetett, hogy kellő komolysággal részt vegyek mindenben, amiben lehet, a név kitalálásától a szakmai beszélgetések organizálásáig, a társadalmi zsűri intézményének (előzetesen eredménytelen, később gyümölcsöző) fúrásától az ideális válogatók körének meghatározásáig. (Utóbbi kérdésben az volt népszerűtlen - akkor még kollégáim által sem támogatott - felvetésem lényege, hogy mivel a kritikus az egyetlen lény a színházi szakma tájékán, aki nem potenciális munkavállaló valamely, bármely teátrumban, ekként tehát a legkevésbé támadható azzal, hogy önérdek vezérli, ezért ő, pláne többedmagával, a legalkalmasabb, a leghivatottabb arra, hogy egy évad legizgalmasabb, legjelentősebb stb. bemutatóiból kiválogassa azt a tizenkettőt, amely a színházművészet ünnepének alapját, az ún. versenyprogramot képezheti.) A verseny fogalmától egyébként a szakma joggal ódzkodik, versenyprogram helyett magam is szívesebben használnék valami mást, mondjuk fő- és off-programra tagolva a kínálatot. Aminthogy a szakmai viták, illetve a szakmai beszélgetések fogalmát sem szinonimákként használtam fentebb, nem a szóismétlés elkerülése végett, hanem lényegi megkülönböztetésként. Nem hiszek ugyanis a mindenáron gerjesztett vitákban, a forszírozottan ellentétes nézetek ütköztetésében. A gondolkodásban hiszek, a beszélgetés útján történő gondolatcserében.

Idén sportból vettem részt majd' minden vitán és váltam akaratlanul is mind többször kéretlen prókátorává egy-egy előadásnak, nem feltétlenül azok vitathatatlan értékei miatt, inkább az értetlenségen, a közelítésmódokon felindulva. Egyébként a válogatás egészét tekintve is egyre megengedőbb lettem e viták során. Nem mintha engem nem bőszített volna a közzététel pillanatában Németh Ákos listája (a szakmabéli által mögé tudható, feltételezhető kapcsolódások, összefüggések miatt elsősorban), ám a helyette mit kellett volna kérdésére korántsem éreztem olyan kézenfekvőnek a választ, mint a jól időzített, összehangolt támadások, amelyek nem poszt igyekeztek elvégezni a POSZT megsemmisítését, s ekként ízlésemtől kissé távol állnak. (Aminthogy távol állnak attól Németh Ákos szempontjai is, illetve bizonyos szempontok hiánya a válogatásában - a POSZT vezetőinek produkcióit például magam elvből kihagytam volna, ha azok nem frenetikusan jók.) Igen, a Krétakörnek egy ilyen jellegtelen, gyenge évad végén szerintem is feltétlenül ott kellett volna lennie Pécsett, mert minőség, amit csinálnak, akkor is, amikor kevésbé sikerült a produkció. És abban is biztos vagyok, hogy Pintér Béláék Parasztoperájának is a versenyprogramban lett volna a helye. És odakívánkozott a Vígszínház Legenda a lóról című előadása Garas Dezső főszereplésével, vagy ugyaninnen az Alhangya. Ám a másik oldalról közelítve, akár szereti valaki, akár nem, nem volt méltatlan az egri Valahol Európában, a Katona két előadása, a Top Dogs és Az idióta, a Jelenetek egy kivégzésből a Madách Kamarából (vessen meg ezért bárki, magam nem tartom értékesebbnek a Borisz Godunovot, csak másnak, tehát mindkettő szereplése indokolható lett volna a programban); a Medea indokoltságát senki sem vitatta, de én minőségnek tartom a Rose-t és a szabadkai Nem fáj!-t is; nem tartom továbbá méltatlannak a zalaegerszegi Úri murit és különösen nem a kaposvári Egerek és embereket. Ez tíz előadás a végül tizenötből. Nem olyan rossz arány. Az is kétségtelen viszont, hogy szinte semmit nem akarózott volna még egyszer megnézni Ilan Eldad rendezésein és a Katona produkcióin kívül (a kaposváriakat Pécsett láttam először, és örültem, hogy láthattam, megrendítő, szép előadás).

De az említetteket sem néztem meg újra, helyette végre egyszer belevethettem magam az off-programokba, amelyeket ugyan hacacárénak szokás immár titulálni - egy publicista dühödten elkezdte tavaly az előzetes hangulatkeltést, s egy renyhébb idén folytatta -, de amelyek között például alkalmam volt Presser Gábor szerzői estjét végigélvezni, amelyhez fogható őszintét, póztalant, emberit keveset éltem meg, vagy a zongorapárbajt, ahol szinte tombolt a színpadon a tehetség. Nem hacacárék, nem pótcselekvések ezek, hanem briliáns, a civil közönség számára is lenyűgöző szakmai programok, ha úgy tetszik. Hiszen a színház komplex művészeti ág.

És valljuk be, a fesztiválklubban Gyarmati Istvánt hallgatni, vele dudorászni sanzonokat, kuplékat, musicalslágereket, operetteket, sem volt utolsó élvezet minden éjszaka - kritikus kolléga alig-alig bukkant fel ezeken a szeánszokon.

Felelőtlen, felelősségtelen helyzetemnek volt egy nagyon személyes vonatkozása is. A halállal, a felelősségvállalás belső kényszerének elveszítésével minden más dimenzióba kerül, s ebben az új dimenzióban jó volt, szükséges volt emberek között lenni, felelőtlenül.




--------------------------------------------------------------------------------

Verseny helyett együttlét
Csáki Judit



Az nem lehet, hogy az idei POSZT legerősebb emléke az legyen, hogy rémesen gyönge volt a válogatás. Pedig rémesen gyönge volt a válogatás, bármilyen szép is volt a díjözön.

A meleg, a hőség, a főn, a kánikula - na, ez is erős emlék; a plafon közelében ültünk a parányi pécsi stúdiószínházban, a kisujjamról is csöpögött a veríték; egy részt bírtam csak ki az amúgy egészen jó kaposvári produkcióból, a másodikat másnap este bírtam ki éppen hogy, és ilyen sem volt még: két részletben néztem végig egy előadást.

És olyan sem volt még, hogy fölmentünk a Palatinus Szálloda negyedik emeletére, ahol az óriási teraszról bámultuk Koncz Zsuzsával a pécsi háztetőket, majd leheveredtünk a nyugágyba, és akkora csöndben és békében dumáltunk az élet legfontosabb dolgairól, mintha a világ végén lettünk volna. De hiszen ott voltunk.

Odalenn meg, persze, ünnepelte és ünnepeltette magát a színházi szakma - ez most már nagyjából eldőlni látszik. Mármint az, hogy Pécs nem a művészi verseny helyszíne lesz, hanem a kellemes együttlété; ezt támogatja személyiségével és tevékenységével az igazgató, Jordán Tamás is. (Briós, az "igazgatói eb" nem ezt támogatja, jól nekiugrott egy forró éjszakán a Hollósi-ebnek, nyilván a gazdinak üzenvén.) Ha belegondolunk, egy ilyen évad végi, gőz-kiengedős, happy együttlétnek is van értelme, ráadásul milyen kellemes olykor.

Például amikor leül egy asztalhoz az ember. Én többször is ugyanazt a társaságot választottam; azt, ahol - változatos helyeken, de - változatlan keccsel, kellemmel és bájjal kávézott-csevegett a három, olykor négy grácia: Tordai Teri, Galambos Erzsi, Voith Ági és Moór Marianna. Talpig hófehérben, finom kalapban - ők aztán nem szenvedtek a melegtől, vagy legalábbis nem mondták, nem mutatták, ez nekik meg se kottyan, piha. Tökéletes, épp csak leheletnyi smink, sehol egy gyűrődés - ezt biztos nem a főiskolán tanulták, bár most taníthatnák - ez von haus aus jön. (Ha erről a traccspartiról nincs egy jó kis fotó, én fölmondok a Kárpáti főszerkesztő úrnak, mert ugyan mit lebzselt ott, ha nem ezt fotóztatta?!) Kellett volna oda egy jó kis alkalmazott színműíró: rittyentsen valamit hamarjában a hölgyeknek, hadd lássuk őket színpadon, legalább az off-programban.

Például a Németh Ákos, hiszen úgyis ott volt. Hősleg végigült és végigállt is mindent, pedig kapott hideget-meleget: hol a közönség szavazott nemmel a lábával a szünetben az általa beválogatott előadásra, hol a szakmai vitán mondták a képébe a tutit, nem mindig finoman. Bírta, kibírta.

Bírta, mármint a tempót Gyarmati István is: ott ült a zongoránál minden áldott este, aztán fél éjszaka, átlagban háromig. A színházi népség pedig rendelt, dúdolt és nemigen volt dallamtöredék, amit ne kapott volna föl rögvest, és ha leszámítom a minden áldott este hallható La Mancha lovagját Szakácsi Sándor alakításában, hát akkor is nagy nevek és nagy hangok pattantak a mikrofonhoz és bele, ráadásul néhány estére Darvas Ferenc is odaült Gyarmati mellé, az ablakban Bíró Kriszta meg egy parányit Igó Éva is ott kuporgott és énekelt, és én sajnos nem mindig bírtam éjjel kettőnél tovább.

A kritikusok ilyenkor jobban, sőt, egészen jól tűrt részei a színházi szakmának: vegyülni szoktunk, hisz idő van rengeteg; nem is értem, megint miért nem sikerült összehozni egy röpke traccspartit Takács Katival, amikor lassan évek óta ígérgetjük egymásnak.

"Kis színesnek" ott volt még a könyvhét, és az újságos is többet rendel ilyenkor olyik napi- és hetilapból - politikáról egy szót sem. Kellemes eseménytelenségnek számít még, hogy a találkozó időtartama alatt nem történt változás a Nemzeti élén, és - nyilván évi rendes szabadsága miatt - Verebes István sem "rendelt" naphosszat a teraszokon, de még Sándor Erzsi sem lett rosszul élőben a rádióban éjszaka. Mit mondjak? Jól elvoltunk. Nem kell mindig kaviár.




--------------------------------------------------------------------------------

Ünnep
Koltai Tamás





Már annyiszor írtam a POSZT-ról, hogy félek, nem tudok újat mondani. Régit meg minek? A főszerkesztő szíves unszolásának engedve igyekszem megkeresni azt a nézőpontot, ahonnan minden felhőtlennek látszik, mint a pécsi égbolt a fesztivál tíz napja alatt. Ez a nyaralóprogram. Pécsett nyaral a színházi szakma. Az igazgatóság nagyvonalúan szponzorálja az ott tartózkodást, a szállodát, a jegyeket, biztosítja a kedvezményes étkeztetést. Ez már közelít az antik görög eszményhez, de még nem egészen éri el, mert a görögök napidíjat is fizettek a fesztiválok nézőinek. Reméljük, erre sem kell sokáig várni. Én mint hivatásos néző régóta tudom: a potya ízlik igazán.



Pécsett sokat lehet tanulni a színházról. Az okulás peripatetikus módszerrel folyik, ami magyarra fordítva azt jelenti, sétálva kifejtés. A kurzus résztvevői korzóznak a sétálóutcában, és közben kifejtik a véleményüket színészekről, rendezőkről, darabokról, a válogatásról, az igazgatókról, a pályázatokról és így tovább. Csak arra kell ügyelni, hogy idejében észrevegyék, ha az említettek közül valaki éppen szembejön. Ilyenkor hirtelen le kell venni a hangot, el kell hallgatni, vagy nagy lélekjelenléttel az ellenkezőjére kell fordítani az utolsó mondatot. Például: "Tudtad, hogy X ilyen rossz színész- (itt tűnik föl az illető) -ek között is ilyen kiemelkedőt tud nyújtani?" Üdvözlés, puszi, csatlakozás - és folyik tovább a peripatetikus kurzus. Ha belefáradnak a módszerbe, le lehet ülni egy éttermi asztalhoz. Érdemes őrszemet állítani, aki figyelmeztet, ha a célszemély közeledik.

Mint az előbbiekből is látható, a POSZT arról szól, hogy a színházi szakma szereti magát és egymást. Meg a színházat. Szenvedélyesen érdeklődik a másik ember - hivatalos zsargonban: kolléga - munkája iránt. Megnézi a másik produkcióját, amikor és ahol csak lehet. Őszinte véleményt mond. Értékel. Vitákon vesz részt. Konstruktív javaslatokat tesz. Egységesen foglal állást fontos kérdésekben. Támogatja az új kezdeményezéseket, elsősorban a fiatalokat és különösen az alternatív színházat, amely amúgy is a dédelgetett kedvence. Gondoskodik az értékek elismeréséről, és ennek érdekében eljár a fenntartó szerveknél. A színházi vezetők pályáztatásakor kiáll a legalkalmasabb jelölt mellett, akit az önkormányzat automatikusan kinevez. Tervezetekkel ostromolja az illetékes szerveket a struktúra és a finanszírozás tökéletesítése érdekében.

Noha ennek köszönhetően a színházi hétköznap is csupa ünnep, az önzetlenség, az áldozatvállalás és a szeretet áradatában kell egy pillanat, amikor megállunk, és meghatottan egymásra nézünk. Hiába, ilyenek vagyunk, mondogatjuk szerényen, ahogy illik hozzánk.

Ezt ünnepeljük Pécsen.




--------------------------------------------------------------------------------

Mondom! Tényleg!
Szepesi Krisztina






Meleg. Roppant meleg. Lehet azt mondani, hogy elmondhatatlanul meleg. Ahogy a Király Boulvard-on végigvonszoltam kialvatlan lelkemet minden áldott délelőttön, hogy halva született vágyamat elégítsem ki meglesve a szakma dobbanó kis testét, mely ahelyett, hogy hangtalanul vacogott volna, leginkább kevéssé őszinte szavakkal tette reménytelenül kongóvá a Pécsi Kulturális Központ - egyébként fülledten meleg - faburkolatú termét. Szóval képzeletben már akkortájt a légkondimentes színháztermekbe álmodtam magam, ahol e tényből egyenesen kikövetkeztetve nyilvánvalóan magukhoz képest színvonaluk alatt teljesítenek a velünk, nézőkkel együtt szaunázó színészek. Egyikük értetlenkedve meredt rám kérdőn, vajon a közönség miért is nem kacagott orbitálisat sziporkázó poénjain. Mondtam is neki sürgősen, mielőtt még belebetegedett volna sikertelenségébe, hogy már az is igen nagy szó, ha valaki ébren tud maradni e megkérdőjelezhetetlenül mediterrán hangulatú, Egyenlítő közeli klímájú város kamara- és stúdiószínházában, így nyár beköszöntével, lájtos negyven fokban. Tudniillik, ha az emberi faj bármely típusú példányának nem áll rendelkezésére elegendő elhasználatlan oxigén, úgy hamarosan lelassul szervezetének megszokott kerékvágásban folyó munkája, és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már nem vesz észre semmit, merthogy alszik.



Mondjuk, napközben lehetett ülni a teraszokon, enni, inni és építő jellegű beszélgetéseket is lehetett folytatni, meg csak úgy el is engedhette magát az ember fia, mert hát végül is nyár van vagy mi. Ám egy kellemes vasárnap délután háromkor mélyebb értelmű foglalatossági lehetőségre leltem. Alkalmam nyílt beemelni valami fontosat a színművészeti harmadéves bábszínész osztályának tolmácsolásában. Muszorgszkij és Ravel Egy kiállítás képeit szürreálmodta Ács János deszkára, hogy ne nyafogjak már megint este hatig, nincs mit nézni és csak eszem-iszom naphosszat a kultúrára várva. Persze nem miattam csinálták, de azért jól-esett. Meg a Lír király is nagyon és a Slussz, de úgy az off-program általában. Versenyprogram? Pofonok inkább. Különben jó volt. Tényleg. Akárki akármit mond vagy ír, azért ez a tíz nap így június elején nagyon jól tud esni, fél lábbal kint az évadból, térdig már a nyárban.




--------------------------------------------------------------------------------

Nosztalgia a hőskor után
Bernáth Bea



Nyárelő, a nap simogat. Budapesten még fázósan húzzák össze magukon a dzsekit az emberek, de itt, az ország mediterrán fővárosában, Pécsett panyókára vetkőzött, kisimult arcú helyiek és kultúrára éhes látogatók mosolyognak egymásra. Senki nem rohan sehova, a léptek lelassultak, a lábak mintha csak arra várnának, hogy legyen ok, amiért megállhatnának. És ok van bőven, hiszen a Pécsi Országos Színházi Találkozóra annyi híresség, ismeretlen ismerős gyűlt össze, hogy van miért egy kicsit ácsorogni és bámészkodni.

A legjobb hely a "szemlegeltetésre" a sétálóutca, amelynek kiülős vendéglőiben szinte nem találni szabad asztalt. Itt kvaterkázik az országos hírű rendező, a képernyőről is ismert színikritikus, a neves színész. Bár csak másnap lesz az előadása, de lejött, hogy itt legyen, hogy találkozzon a többiekkel, hogy belefusson olyan kollégákba, akiktől már rég meg szerette volna kérdezni: mi újság?, de csak ezért felhívni olyan kínos lett volna. Valahogy ez mostanában nem "trendi". Itt viszont nem kell magyarázkodni, nem kell betartani a szabályokat, még a színházzal szemközti szállodában sem, ahova akár kedvenc ebeikkel érkezhetnek a meghívottak.

Leszáll az este, az éttermek kiürülnek és elkezdődnek az évad legjobb darab-jait felvonultató találkozó előadásai. Akár a hőskorban, a nagy színház, a kamaraterem és a POSZT többi helyszíne is dugig van. Sőt, a legtöbb előadóterem környéke is hemzseg azoktól, akik nem jutottak be, de még nem adták fel a reményt. De a kinn rekedtek sem idegeskednek, majd megnézzük ősszel, mondják és igyekeznek átérni egy másik előadásra. Este tíz után ismét telt ház az éttermekben és folyik a világ- és színházmegváltás hajnalig.

Mindez három éve történt, a POSZT fennállásának első évében.

Nyárelői kánikula, tűz a nap. Hiába, a felmelegedés idén, a harmadik találkozón elérte Pécset is. De úgy tűnik, nem a szívekben. A sétálóutcán sietős léptek, mindenki rohan valahova. A környék szállodái félig üresek, csakúgy, mint a búfelejtők. A nappal dacolók nem túl népes tábora arról beszélget az asztaloknál, hogy a versenyből ez vagy az az előadás miért maradt ki, ki és hogyan manipulálta a válogatást. Kevés szó esik arról, hogy mi újság a másikkal, inkább csak olyan hogy vagy?-ok hangzanak el, amire úgy igazán senki nem várja a választ. Egy sietős fröccs, aztán az ismert művész már el is tűnt: "Tudod, este előadásom van, aztán éjjel még Pestre kell mennem, holnap szinkron, holnapután forgatás, úgyhogy pihennem kell". Egyedül a még mindig szívesen látott kutyusok dagonyáznak ráérősen a színház előtti díszkútban.

Sokan, akik este játszanak, csak az előadás előtt tíz perccel esnek be, és köd előttük, köd utánuk, ahogy lehull a függöny. Nem kell már küzdeni a bejutásért sem, a darabok háromnegyed ház előtt mennek. Az előadások után az enyhet adó esti hűs azért még összetereli a posztjukon maradt POSZT-osokat. Öszszesküvés-elméletek gyártása helyett a bárban együtt fújják a slágert a közkedvelt zongoristával: "Miért hagytuk, hogy így legyen?"




--------------------------------------------------------------------------------

A nagy elődök átka?
Zappe László



Ha az impressziókról szól a kérdés, akkor aligha beszélhetek másról, mint a melegről. Bármily unalmas is, az idei POSZT-ot az elviselhetetlen hőség szabta meg. Ez volt benne a legemlékezetesebb. Talán a nagy elődök küldték ránk. Az mindenesetre gyanús, hogy éppen a kezdést követő napon, június 6-án hallottam a rádióban Gobbi Hildát, akit kilencvenedik születésnapja alkalmából idéztek meg a túlvilágról (meg egy régi hangszalagról), s egyebek közt egy történetet beszélt el, arra intendő, hogy milyen fontosak a színjátszás külső körülményei. Básti Lajosról mesélt, aki egykor a Nemzetiben egy felvonáson át fuldoklott a melegtől a Bánk bán közben, majd a szünetben lerohant a pincébe és kivont karddal kergette meg a fűtőt.

Mi nem tudhattuk, kit kellene megkergetni, meg aztán kard se nagyon akadt a kezünk ügyébe. Legföljebb eltűnődtünk olykor, vajon EU-konform-e ez a mostani időjárás, és ha már így alakul a klíma, akkor a légkondicionáló berendezések szinte teljes hiánya. Mindenesetre a fesztivál végére már a melegnél csak a melegre való panaszkodást untam jobban, de ettől sem lett hűvösebb.

A hőség azért még külön is bosszantott, mert az egyetlen helyre, ahol kellemesen hűvös volt, a nagyszínházba éppen nem nagyon jártam, mivel ami ott ment, azt jórészt korábban már láttam. Különben is a POSZT-on nem a versenyprogram a legérdekesebb, hanem a Nyílt Fórum, meg a fiatalok, az egyetemisták föllépései. Ezekre pedig amúgy is, normális időjárásban is nehezen kibírható, levegőtlen helyiségekben kerül sor. Némely felolvasó-színházi előadásból még tavalyról is leginkább az ablakkal való reménytelen küzdelemre emlékszem. Ha csukva volt, fuldokoltunk, ha kinyitották, erőteljes vendéglőzaj nyomta el a szöveget. Most ez legalább szóba se jöhetett. A kora délutáni órákban kintről csak még nagyobb hőség áradt volna be. Mikó Csaba darabjának (Apa avagy egy gyilkosság anatómiája) második részét viszont este az Anna utcában már kereszthuzatban nézhettük. Ilyet se értem még meg színházban. A legszebb azonban mégis az volt, amikor az egyetemisták által elő-adott, Zsótér Sándor rendezte Lear-variációban (Lír király - Fedél alatt alcímmel) szegény Tamás fázott. A fiatalember gyönyörűen megtanulta feladatát, remekül, abszolút hitelesen reszketett, vacogott, csak éppen patakokban folyt róla az izzadság.

Mindazonáltal igaza volt a fesztiváligazgatónak. A helyi televízióban naponta jelentkező POSZT-műsorban ugyanis azt találta mondani, hogy a meleg nem győzött le minket, csak megtizedelte a sorainkat. Bár olykor még ezt se lehetett elmondani. Éppen az említett Lear-előadáson legalább másfélszer annyian voltunk, mint ahány főre a termet kitalálták. Az idei forróra sikerült találkozó legmaradandóbb emléke mégiscsak az, hogy ahol valami érdekes ígérkezik, onnan a nézőt semmi el nem riasztja. Talán még a nagy elődök átka sem.