Bornovellák

Erdélyi boranekdoták

Kolozsvári Grandpierre Emil

A bor eredete

A bort Noé találta ki unalmában. Hat állat vérét keverte össze. A hat állat az oroszlán, a tigris, a medve, a disznó, a majom és a galamb volt. Ez a hatféle vér mutatkozik meg a részegek hatféle természetében. Van, ki büszke, mint az oroszlán, kegyetlen, mint a tigris, düledezik, mint a medve, disznó módjára sárban hentereg, majomhoz hasonlóan bujálkodik, vagy olyan szelíd, mint a galamb.

Bornovellák

Erdélyi boranekdoták

Kolozsvári Grandpierre Emil



A bor eredete

A bort Noé találta ki unalmában. Hat állat vérét keverte össze. A hat állat az oroszlán, a tigris, a medve, a disznó, a majom és a galamb volt. Ez a hatféle vér mutatkozik meg a részegek hatféle természetében. Van, ki büszke, mint az oroszlán, kegyetlen, mint a tigris, düledezik, mint a medve, disznó módjára sárban hentereg, majomhoz hasonlóan bujálkodik, vagy olyan szelíd, mint a galamb.

Borko

Szigeti József enyedi professzor egyik tanulóját küldte szekéren borért. Egy földesúr adományozta a bort a tudós professzornak, amiért a fiát a tudományba bevezette. A deák felült a professzor szekerére, elhajtott az uradalomba, fölrakta a hordót a szekérre, s mindjárt illogatni kezdte.

Mikor Enyed határába érkeztek, már tetemes híja volt a bornak. Gondolta a deák, hogy ebből baj lesz, mert a bort nemcsak ő szerette, hanem a gazdája is. Vesztegetésképpen megkínálta a kocsist a professzor borából, majd szólt neki, hogy gyűjtsön két kalapra való kavicsot. Maga is gyűjtött. Aztán a deák meg a kocsis leült a hordó mellé, s tömni kezdték kaviccsal. Addig tömték, mígnem a bor feljött, a hordó ismét megtelt.

Odahaza Enyeden Szigeti Józsefnek első dolga volt, hogy a bort megízlelje. Azt mindjárt látta, hogy a bort a deákja nem nádolta meg vízzel. Ennek utána békés nyugalommal illogatta a bort ebédhez, vacsorához, amíg el nem fogyott. Mikor a hordó kiürült, a professzor kiverette a seprőjét s látta, hogy módfelett sok a kavics benne. Magához hívatta a deákot s megkérdezte szigorúan:

Ehhez mit szól kegyelmed?

Eddig csak hírét hallottam a borkonek válaszolta a deák , most legalább tudom, hogy csakugyan van.


Mikor igyak, mikor ne?

Hamvas Béla



Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember, komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgy hegyit ivott, és közben újságot olvasott. Ha nem szavahiheto ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni, éspedig ciniát vagy napraforgót, és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy Keats et. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni.

Van még néhány ilyen kirívó eset. Ünnepi vacsorán, amikor a fiatal félkövér libához szekszárdit ittak, az egyik úr a főispánt köszöntötte fel. Sajnos, ez ma a hihető dolgok közé tartozik. Az egyik faluban azt mesélték, hogy a jegyző kolbászos lecsóhoz pannonhalmit ivott. Ha ez igaz, akkor a jegyző gyengeelméjű volt vagy ateista. Nekem az a gyanúm, hogy az utóbbi...

Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan. De viszont itt is, ott is minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot. Van henyélő bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall például kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni. Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni. Ha szobában vagy, előbb mindig teríts asztalodra kendőt. A barbár viaszosvászonról iszik, a szerencsétlen, de nem azért, mert nincs neki kendője, hanem azért, mert nincs szíve az iváshoz. Minden esetben előbb egyél, legalább néhány szem diót, mogyorót vagy mandulát. Erre az olajos magra a bor íze kibontakozik. Késő ősszel asztalodon legyen mindig gesztenye, akár főve, akár sülve, akár valamilyen süteményben, és a még csípős újbort erre igyad. A krizanténumról meg ne feledkezz! Lehet sárga, világoslila vagy fehér, mindegy, de ott legyen. Gesztenye, krizanténum és újbor jegyezd meg jól!

A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan.

Egyébként a pedantériát nem szívelem. Ez a borral és a szerelemmel nem összeegyeztethető. Aki a bort és a nőt szereti, az bohém. A rend emberei absztraktak, gondterheltek. Nagy aprólékossággal mindig rakosgatnak, attól való eszeveszett félelmükben, hogy valamit nem fognak megtalálni. Mi az ördögnek ez a rémület? Bolondság a spájzban a zacskókat sorba állítani, mint a könyveket; bolondság mindenből katalógust csinálni. Nem szívelhetem a pedánst, aki a poharat mindig ugyanarra a helyre teszi vissza, és a csirkecombot nem veszi a kezébe. Rigolyás bolond, igen, akár férfi az illető, akár nő. A legjobban szeretné csókját is szép sorba rakni, hogy meg lehessen számolni, mennyi volt. Szép sorba, hosszúság szerint, tüze szerint, édessége szerint, azokat is skatulyákba rakná, cédulákat írna fel rá, hogy mikor történt, dátum és hely, és az egészet egy nagy könyvbe bevezetné. Az ivásnál és az igazi szerelemnél ezek a mániákus rendesek és higiénikusok elbírhatatlanok.

Példa rá a bor. A bor az egyenes vonalat nem szereti. Ezért, aki már jócskán ivott, örvénylő mozdulatokat tesz, és ha megindul, szép parabolákban és hiperbolákban jár. Azt mondják, egyensúlyát elvesztette és tántorog. Nem hiszem. A bor ezeket a lengő balanszokat kedveli. Figyeld csak meg a boros ember járását. Valóságos tánc ez, amit csinál. És figyeld csak meg, milyen az, aki pálinkától részeg. A boros folyton kering; a pálinkás ki kitör, aztán összecsuklik, amíg fejbe sújtva leroskad. Az egyik parabolás örvénylő tánc, a másik a szögletes és szaggatott mozgás. Egész népeknél megfigyelhető. A bor és pálinkanépek különbsége ez, amely mozgásban, gondolkozásban, érzésben és egész életmódban megnyilatkozik. Ez a múzsai és a barbár népek közt levő különbség.


Régi szüretek

Krúdy Gyula



Aranygerezdes dombok; füstös présházak és piros nadrágos cigányok üdvözöltek bennünket ott messzi a Nyírben. A sárga homokból csak karcos fakad, és a hegyaljai bort szívesebben iszom, mint a síkvidék vinkóját, de a lelkem a napfényes októberi délben mégis odaszáll a lankás halmok közé, ahol kerek képű, dalos nyírségi lányok a hitvány szőlőt szedik és a présház körül messziről hozott vízzel üres, dohos hordókat öblögetnek.

A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt, redingőtős lakosa az esztendő ünnepeit nem is ismeri annyira, mint a csöndes faluk vagy a regényesen elhagyatott tanyák lakója. A tavasz odakünn a falvak között ünnepi ruháját húsvétkor felveszi. Minden nagyon jó szagú, a friss, nedves országúton parasztszekerek előtt vígan ügetnek a lovacskák, és a tornyokban harangoznak. Aki húsvét reggelén a mezőkön jár és leül régi fatörzsre a vízmosás szélén, előtte a nagy mező, a tavasz hírnökeivel: bizonnyal megérzi az élet jóságát.

Nyári aratáskor jó a mezőn aludni az asztag alatt, és a mezőségek csendjéből, ha egyedül jársz a mély árok fenekén, madarakra leskelődve, sörétes puskáddal, a kasza pengését olyannak hallod, mint valami melódiát. Fehér galambok röpülnek az ég kékjében pünkösd reggelén, és a vizek a hidak alatt nyárias szőkeséggel, langyos lustasággal fodroznak. A fehér szín váltakozik az aranyszőkével a nagy tágas mezőkön; az erdő felől jövő fuvalomra, ha megmozdulnak a búzatáblák, vérpiros pipacs tekint onnan ki. Majd egyszerre csend lesz a mezőn, a seregély lármázik a gyümölcsöskertekben és a tarlókon elmerengve bandukol a nyúlvadász. A távoli halmok este és reggel kék párázatokba burkolóznak, s mielőtt megerednek a hosszú őszi esők, amelyek idején Dickenst jó olvasni az ablak mellett nagyapó karosszékében, a hegyen már elhangzott az utolsó szüreti dal is. Az első hó nemsokára a földre lehull, és a híd alatt apró jégtálcákat látni üvegdarabokra törni a hídlábakon. Piros arcú parasztok hozzák szőrük alatt a szőzdohányt, és a cserépkályhában pattogva lobognak a nagy hasábok. Fehér lesz odakünn a világ, és a hidegből, fagyból, zúzmarából, mint egy kedves, jó öreg ember jön elő Karácsony apó. Ropog a dió a gyermekszobában, az öregek pedig az idei bort isszák a jól meghízott pulyka mellé... Az esztendő szép ünnepein felenged a legzordonabb lélek is... Most, midon képzeletben rozsdás pisztolyok durrogását hallom, és a szilvafák alól friss gulyás illata kanyarog a levegőben, a szüretet érzem, a szüretnek hódolok s róla emlékezem, míg a pesti fogadóban az édes mustot kanálszámra iszogatom...

Fajtánk az ünnepélyek kedvelője. A régi világban sokat mulattak apáink ez idő tájt, a bortermő országrészekben a cigányok mindig muzsikáltak. Most az őszi magvető jár komoran és lehajtott fővel a barna szántásokon, és ázsiai alkatú koponyájában pesti mesterlegények szónoklataira gondol. Van e még szüret e szomorú királyságban, ahol már az se okoz örömet, ha a föld dúsan fizet aratáskor, mert nem az aratóknak fizet. Ha van szüret az nagyon csendes szüret lehet. Lengyel kereskedők veszik meg a mustot, és idegen országokba viszik földünk zamatját. A svájci fogadókban mérik ki Hegyalja aranycseppjeit, és a világjáró magyar csodálkozva issza Hátsó Indiában a tabla d’hote nál Badacsony borát. Borunkat, lányainkat, mint afféle kis nemzet, elvisszük messzire, a tengeren túlra, idehaza nem tartunk semmit.

Az oszi ünnep nálunk a múlté. A szüret valami szép, kedves és hangulatos gyermekkori emlékké változott, mint a karácsonyfa, amit a kis Jézus hozott a zúzmarás téli éjből. A hegyek pedig még ontják a bort, de már nem dalolnak a hegyoldalban. A rákosi szántóvetővel felsóhajtunk: "... Itt hajdan szebb élet volt!"

Öreg emberek mesélik, hogy a forradalom után, a bús években politikai jelentősége volt a szüreteknek. Zsandár járt az országúton és a nógrádi csendileákban Krúdy Kálmán főzte a forradalmat. Víg, könnyűvérű lengyel nemesek siettek a magyar urak vigasztalására, és ezek nélkül a lengyelek nélkül még szüretelni sem lehetett. Szüretkor, mikor az ország egyik szélétol a másikig szólt a muzsika, a lengyeleket kölcsönadogatták az urak. Olyik Nógrád megyei lovag téli szállására csak késő decemberben vetődött haza a messzi Bácskából. Az országrészt, amely közben van, mindenütt leszüretelte. Tréfái, pompás elmésségei és dalai mindenütt segítettek megerősíteni a lengyel magyar barátságot, de ha politikára terelődött a beszéd, a lengyelt kiküldték a szobából. Az ötvenes évekbeli szüreteken hallgatagon koccintottak a szüretelők a tavalyi borból, és bús gondolataik a tengerentúlra szálltak. Míg az asszonyok, leányok ropták a táncot a présház körül, odabenn olyan dolgokról beszélgettek a vendégek, ami akármelyiküknek a fejébe kerülhetett volna. S nagy keletjük volt a drótostótoknak, akik az országutat járták. A drótostótban minden jóravaló magyar ember bujdosó honfit sejtett, és a nagyapám hajdanában hetekig hordozott egy szegény Árva megyei drótost szüretről szüretre. A drótost az asztalfőre ültették, s könyörögve kérték, beszélne, szólna, mit üzennek kívülről. A drótos hallgatott, amit arra magyaráztak, hogy megtiltották neki a beszédet.

Régi szüretek, régi szép szüretek! Kérdezzétek meg az öreg embereket, ők tudnának beszélni az őszi ünnepről. A királyság tele volt dallal, vidámsággal, vígsággal. A szegény cigány a falu végén hiába látja az idő hajlását az aranypirosságú ősz felé. A gyomra korog az éhségtol, vonója leszakadozott. Nem érdemes piros nadrágot lopnia, hisz úgysincs kinek muzsikálni. A dombok felől már közelednek a hosszú, szomorú őszi esők, a szőlőhegyekben pedig a cigány tudta nélkül szedik le a szőlőt. Hordó is van elég mostanában, és nem ásnak gödröket a bornak, hová lebocsássák a bort hordó hiányában. A szegény ember kis kasban viszi haza a szőlőt, és nem állítják meg a hegyben a víg szüretelők, hogy szőlővel, borral, pecsenyével megajándékozzák. Elmúlt a jó élet. Az ősz az ő nagy ünnepével csupán a költők és álmodók lelkében él. Pán elhagyta a királyságot.


Az újbor elé...

Márai Sándor



Hegyalja, október 2.

Egy éjszakai esőről ír Zola, a Földben, egy esőről, ami rettenetesen forró és száraz nyáréjszaka után boldog és termékenyítő dühvel szakad rá a francia szőlőkre s gőzölni és érni és illatozni kezd hővös érintése nyomán a földben erjedő mámor ez a néhány oldal Zola egész művében az a pillanat, mikor a prózaíró költő volt, s e néhány sor nehéz illata száll föl a domb oldalán, ahonnan ellátni Tokaj és Patak felé. (Ismerik ezt a becézést, amikor a vidéki ember familiárisan Pataknak szólítja a maga városát s elhagyja mellőle a vezetéknevet, a Sárost?...)

Vastagon, zölden áll a domboldalba a szőlő. Kapott esőt, megérett, az éjszaka egy kis dér csípte meg, most megrepedt. Még két, még egy hét így, száraz, kevéssé hővös idő s a Hegyaljának olyan termése lesz, amilyen nem volt tíz esztendeje.

Akivel beszélek, valami áhítatos, elfogódott reménykedés és rettegés a szemekben. Már így is lesz, már nem romolhat egészen el, az a szörnyű pusztulás, ami tavaly s harmadéve szántott végig a hegyaljai szőlőn, mikor üresen maradtak a pincék, egy hold drága, arannyal és verejtékkel öntözött hegyaljai föld nem izzadt ki négy öt hektót se, ez a veszedelem már elmúlt. Ami most ígérkezik, az a nagy esztendő, a lutri, mikor a szőlő esztendők kínlódását kamatos kamattal fizeti vissza. Ez az esztendő a főnyeremény. Esztendőkre vissza s esztendőkre előre, ez az esztendő fedez majd mindent. Csak most, csak két, csak egy hét száraz idő még, hogy ne rohadjon...

A kincs nehezen fekszik a hegyek oldalán. Megérett, tele van illattal, nehéz borfajták előízével. A hűvös, napos délutánban melegen illatos az egész táj, az érett szőlőben erjedő újbor előíze ez, a világnak s a magyar glóbusznak ez a csodálatos kincseskamrája színültig megrakottan várja a szüretet. Mert ilyen a bor, ez a bor, hát hol van még ez a csodálatos bor, micsoda titkos ereje a földnek és napnak, micsoda összejátszása a természet s az emberi munka feltételeinek, hogy ezen a kis, pár kilométeres pontján a nagy földnek terem csak meg ez az ünnepélyes, ez a méltóságos, ez a sehol nem termő hegyaljai bor?

Megyek a csősz után a szagos szőlőben, kerek hasa van már a sok potyaszőlőtől ennek a csoszfiúnak, maszatos a szája, igazítja a nyúlfogó hurkot, megyek utána a szagos szőlőben, s eszembe jutnak borfajták, amiket ittam, őszinte szívvel mondhatom, végigittam a fél világot, ittam cankót, ami az olajfák hegyén termett és fanyar skót és fekete dalmát és nehézkes rajnai s szentimentális görög és buja olasz borokat s hosszú éjszakákat tanácskoztam a magyar homok borával, de ezt a kiérett, ezt a méltóságteljes, önnön illatával és súlyával utolsó cseppig eltelt hegyaljai bort, ezt nem ismerik sehol másfelé a világon.

*

Úgy áll az üres pincében ez a bor, mint az arany. A sziklába vágott, kriptaszerű pincékben, egy egy mellékágban áll és érik húsz, harminc esztendeje, itt ötven liter, ott száz liter aszú. Nincs neve, nincs ára, nem kerül forgalomba. Érik a sziklaüregben, mint az arany. A lopóban nehezen kúszik fel, sűrű, mint a méz. Nem innivaló ez. A gyertyafényben sötéten üt át a poháron. Ez talán a legnemesebb bor a világon.

Gyertya mellett ülünk, a föld alatt, ünnepélyesen esik el az ember torkán ez a bor (miért veszedelmesebb a bor pincében, mint napvilágon?) jobbra és balra a föld alatt kincseskamrák, odvaikban nehéz, folyékony arannyal. Itt a közelben Ferenc József pincéje, most kincstári. Van valami magyar királynak való ebben a borban. Ferenc József értett hozzá, neki pincéztek itt száz holdon aszút és szamorodnit, udvari ebédeken is a legnehezebb idevaló bort itta s nagyon jól bírta ezt a bort, amit neki kapáltak, neki gálicoztak, neki szedtek, neki tapostak, neki pincéztek.

Na, az idén talán mégis eljönnek a lengyelek.

*

Most egy pár évig nem nagyon jöttek. Nem is volt miért, meg panaszkodtak, hogy megnehezítik az idejövetelt, az itt tartózkodást, a hatóságok nem voltak előzékenyek. Aztán a lengyel piac lezárult. Ma is nehéz piacot találni ennek a hegyaljai bornak. 70, 75 fillérért adnák az idei termést már sokan, hordóval együtt. S ez az idei bor úgy ígérkezik, olyan magasnak, erősnek, nemesnek, mint évek ta nem.

Csak ezt a hetet még, ha ezt szárazon kivárják, ezt az egy hetet. Nézik az eget, hideglelősen. A hideg égen áll a telehold, ez a szép, finom októberi idő a szőlőnek, egy kis dér meg is csípheti, csak eső ne legyen, azt nézik.

A csősz megy a holdfényben fel a hegyre, puska a vállán, a kuvaszok vonítanak. Nézem a teliholdtól megsütött dombot, mennyi mámor alszik még benne, mennyi narkotikum, spleenek és tragédiák és komplexumok, freudi keservek narkotikuma tényleg, ezen a szép földön miért iszik az ember?

Valami oka lesz, különben nem adná a föld ilyen teljes erejével és illatával ezt a tragikus gyógyszert. Valami oka lesz, hogy ezt a két hétdecis szamorodnit ilyen nagyon gondosan viszem a pincébol haza a hónom alatt, ebben a szőlőszagos, szép, dús, megérett őszi magyar éjszakában.