Kicsit mozi, kicsit színház...

Kovári Orsolya


Picasso. Mi jut ma eszünkbe róla? Egy kép? Egy szobor? Az egész korabeli képzõmûvészeti világot fenekestül felforgató õstehetség, aki gyermekkorában elõbb rajzolt, mint beszélt? A riasztóan különös, magának szinte bármit megengedõ zseni?

Kicsit mozi, kicsit színház...

Kovári Orsolya


Picasso. Mi jut ma eszünkbe róla? Egy kép? Egy szobor? Az egész korabeli képzőművészeti világot fenekestül felforgató őstehetség, aki gyermekkorában előbb rajzolt, mint beszélt? A riasztóan különös, magának szinte bármit megengedő zseni?



Rendezoi instrukciók Méhes Lászlótól - Fotó: Gordon Eszter


"Ő a minden-tudásból fordult viszsza az alapokhoz. A semmi kész-tudáshoz! Az üres ťkészségŤ elvetéséhez. Egy korszak ízlését változtatta meg. Világot döntött romba, világot rakott újjá a szépről való képzeletünkben. Bálvány lett. Vakító, akit csak imádni vagy átkozni lehetett." - írja Illyés Gyula a XX. század művészetének legnagyobb formabontójáról.

Gyakran látjuk műveit albumokban, ritkábban kiállításokon, sokat olvasunk regényes életérol, utazásairól. Néha feltűnik alakja a mozivásznon vagy a televízió képernyőjén, de azt hiszem, elenyészően kevesen láttuk az utókor által már-már mitologikussá formált művészt a "világot jelentő deszkákon". Itt a lehetőség, hogy pótoljuk lemaradásunkat. Merész vállalkozásra szánta el magát ugyanis a Pesti Színház társulata. Színpadra állítja Tage Danielsson és Hans Alfredson svéd szerzőpáros Picasso kalandjai című, 1978-ban bemutatott filmjét, amelyben egyrészt a múlt század történelme köszön vissza - méghozzá egészen szokatlan és ötletes megjelenítésben -, másrészt feltűnnek a művész életének legendás figurái. A jó barát Apollinaire, Picasso műveinek egyik első gyűjtője, Gertrude Stein és barátnője, Alice B.Toklas, az orosz balett híres táncosnője, Olga Koklova és persze a család... Pusztán ízelítőt adva az "illusztris" felvonulókból.

A téma hálás, a feladat annál bonyolultabb. Az olvasópróba filmvetítéssel kezdődött, utána néhány percig szokatlanul csöndes volt a társulat, de Méhes László és Horgas Ádám rendezői kezei között a lehetőségekhez képest zökkenőmentesen haladt előre a próbafolyamat. Kreativitásban, dinamizmusban, lelkesedésben és humorérzékben továbbra is jeleskedett a Gyalog galoppban és a Legenda a lóról című darabban már összeszokott csapat: Gyuriska János, Igó Éva, Hajdu István, Kútvölgyi Erzsébet, Kolovratnik Krisztián, Fesztbaum Béla és az Atlantis Színház tagjai.

Az október 17-én színre kerülő előadásról az alkotókkal beszélgettem.

- Hogyan jutott eszetekbe az ötlet?

Méhes László: Miután a Picasso kalandjait alapfilmnek tekintem, már régen gondolkoztam azon, hogy meg kellene csinálni színpadon, és ezzel párhuzamosan Marton Lászlónak is eszébe jutott. Valahogy benne volt a levegőben.

- Azzal a gondolattal kezdtétek az olvasópróbát, hogy olyan előadást akartok létrehozni, amely méltó a filmhez. A film viszont olyan trükkökben bővelkedik, amelyeket nehéz - helyenként lehetetlen - elképzelni színpadi megjelenítésben. Mely momentumokra helyezitek a hangsúlyt?

Horgas Ádám: A filmhez képest van egy nagyon lényeges változtatás a színpadi adaptációban, ami tulajdonképpen a filmbeli narráció megkerülésének dramaturgiai megoldása. A film jellegzetes momentuma a Picasso-gyár, amikor művészete ipari szintre süllyed, elveszíti körvonalait. Ezt a részt átírtuk, aktualizáltuk. Mi az ma, ami elveszi a művészetek lényegét és iparrá süllyeszti őket? Arra a megegyezésre jutottunk, hogy ez az elektronikus média. Ezért keretjáték gyanánt rendezünk egy nagyszabású médiabulit, egy Picasso-show-t.

- Ha jól tudom, a narrátor szerepének megoldásában is lényeges változás történik.

H. Á.: Így van, ezt a feladatot Igó Éva veszi át, és ő játssza Ingrid Guggenheimet is, aki isteníti, de nem érti Picasso művészetét és egyszerűen üzletet csinál belole. Ez a filmhez képest is hiteles megoldás.

- Egy John Berger nevű angol regényíró Picasso sikere és kudarca című könyvében megpróbálja "leleplezni" a művész személyét körüllengő mítoszt. Úgy véli, festészete helyett gazdagsága, szeretői, őrültségei tette a művészettörténet leghíresebb-hírhedtebb figurájává…

M. L.: Nem értek egyet ezzel. Picasso frenetikus, elképesztő, magával ragadó, az egész addigi művészeti világot felforgató zseni volt. Dalí mellett ő az első"médiasztárrá" avanzsált tehetség. Egy megkérdőjelezhetetlen ős-zseni, aki a saját tehetségével hitelesített valami olyan, művészeten kívüli létezést, aminek a művészethez semmi köze, és ami - éppen általa - mintául szolgált.

- Miben akartok eltérni a filmtől?

M. L.: Amit a vásznon látunk, az improvizáció végeredménye. Nem sok értelmét látnám annak, hogy ezt lemásoljuk. Akkor lennék igazán elégedett, ha mi is bejárnánk a saját improvizatív útjainkat. Azt szeretnénk, hogy a nézők a Picasso kalandjai című filmből készült színpadi adaptációt lássák, amely tele van az alkotók saját gondolataival.

- Hogyan boldogultok a nyelvezettel?

H. Á.: A film rengetegszer használja a némafilm stílusát: a burleszket, a pantomimot. Ebből a szempontból szinte kiált a mű színpadi feldolgozásáért, hiszen ezeknek az eszközöknek végeláthatatlan lehetőségeket tartogató terepe a színház. A halandzsanyelvet a mozgások, gesztusok teszik érthetővé.

- Említetted, alapműnek tekinted a filmet.

M. L.: Minél többször megnéztem, annál pontosabban és erősebben éreztem, hogy ez nem egyszerű, eszeveszett, abszurd játék - amin fantasztikusan lehet szórakozni -, a bohóctréfák mögött komoly tartalom van. Minden jelenet egy-egy gondolatsor végeredménye, nem puszta komédiázás. A film elején azt írják: "Semmi köze a valósághoz". Ez egy tréfa. Úgy gondolom, hogy a film véres valóság Picassóról. Nem is valóság! Igazság.



Picasso szerepében - Gyuriska János.

- Mi jut eszedbe elsőként a szerepről?

- Különös, de elsősorban nem is a film. Picasso. Sokkal érdekesebb és titokzatosabb művész, alkotó, gondolkodó volt annál, mint amit eddig tudtam vagy tudni véltem róla, vagy ami közismert. Most leginkább ez foglalkoztat. Már maga a film is fantasztikus műalkotás, sajátos jelrendszerrel, nyelvezettel, képi világgal. (Egyébként ebből a szempontból is izgalmas színpadra vinni.) Kódolták, majd ezt vissza kellett fejteni a kódtörőknek. Mi most egy ilyen többszintű kódban vagyunk benne. Picasso személye megteremtette Picasso művészetét. Ez a Picasso által teremtett művészet ihletett egy, a Picasso gondolata és nyelve nyomán létrejött filmet. Most - mindezeken átszűrődve - lesz ebből egy másik művészeti forma, egy színházi előadás.

- Te milyen Picassót akarsz a közönség elé állítani? Milyen ember lesz? Milyen művész?

- A filmben apa és fia személyisége együttesen, mintegy összeforrva adja ki Picasso egyéniségét. Olyan, mintha Pablo ketté lenne osztva: részint egy tudatos, a zűrzavaros világban otthonosan mozgó, a pénzre roppant ügyesen fókuszáló apára - aki szintén Picasso attribútuma -, részint a teljesen szabad, öntörvényű zsenire, akinek kevés két dimenzió egy térben, aki egészen másképp látja a világot és ezt a képet meg is meri festeni (lásd Az avignoni kisasszonyokat). Ezt a kettősséget nagyon nehéz a színpadról érzékeltetni.


A címszerepben: Gyuriska János


- A filmben Picassót alakító Gösta Ekman játéka mennyire hat rád? Megpróbálsz-e elhatárolódni tőle, és egy merőben új figurát teremteni?

- A filmben tökéletesen el van találva az a színészi stílus, ami ehhez a műfajhoz illik. Ezt a színpadon nemcsak nekem, mindenkinek figyelembe kell venni.

- Mennyire áll közel hozzád Picasso?

- Számomra Picasso személye és művészete legalább olyan furcsa, mint Beckett: Godot-ra várva című darabja. Valami magasabb szintre emelkedett, mint az korábban felmerülhetett volna. Mint amikor először kijelentették, hogy a tér görbül, vagy hogy az idő egyben tér is, vagy valami teljesen más. Itt van Einstein és Picasso, két ember, két zseni, akik teljesen másképp kezdték el látni a világot.
Hogy ez számunkra mennyire fogható fel? Nem tudom. Éppen ezért annyira izgalmas.
Most nézegetem a képeit. Képzőművészeti érzékenységem (a zeneivel szöges ellentétben) soha nem volt annyira fejlett, hogy eljuthattam volna hozzá. Eleve színtévesztő vagyok, így a vizua-litás nem az erősségem. Ehhez képest most Picasso világába kell valahogy belelátnom. Abba, amit ő látott, vagy annak egy részébe.

- Miért szereted játszani?

- Mert egy este során vagyok fiatal, késobb megfáradt felnőtt, végül öregember.