Lugas idõtlen

Parti Nagy Lajos


Rétessárga fények, zöld árnyékok moccannak, ha moccan valami egyáltalán. A légynél, darázsnál csak a szódásüveg cirpelése hangosabb, meg a pohár koppanása a viaszkosvásznon. Ezek persze összetartozó neszek, mintha hosszú, halk kendõ lebegne földközelben álmos neszekbõl, idõtlenségbõl.

Lugas időtlen

Parti Nagy Lajos


Rétessárga fények, zöld árnyékok moccannak, ha moccan valami egyáltalán. A légynél, darázsnál csak a szódásüveg cirpelése hangosabb, meg a pohár koppanása a viaszkosvásznon. Ezek persze összetartozó neszek, mintha hosszú, halk kendő lebegne földközelben álmos neszekből, időtlenségből.

A kevés beszéd is ilyesmi, halk és kortalan, el lehet közepette bólintani, majd fölriadni, mint Csipke Józsika, arra, hogy hálisten minden ugyanúgy van, a pincér szeplős keze a hangedlivel, Szürke törzsőrmester szájsarkában a gyufa, cipője orrán a napfolt, vagy Özvegy Jakab orrnyergén a bánat A betűje.

S percre ugyanúgy áll bor és pohár, még a gyöngy is elindul benne néha, ugyanúgy sárgállik a murva, ugyanúgy állnak a platánok, legföljebb eltelt közben öt perc, egy óra, egy hét vagy kettő, netán harminc év, ki tudja és ki bánja? Álom ilyenkor ritkán esik, ha igen, olyan, mint a szappanbuborék, szívbemarkoló és súlytalan. Tegyem a helyszínt bárhová az időben, Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros, vagy a térképen akármerre, a vasárnap délutánok Szozopoltól Warnemündéig egyformák, csak lugas legyen elég és nyári napsütés.



- Mert tulajdonképpen ennek a két dolognak való a lugas, a napnak és az olaszrizlingnek - mondja az asztalról fölnézve Vakara asztalos. - És hogy melyik van melyikből, hogy a napból az olaszrizling vagy fordítva, azon bizony máig vitázik a tudomány.

- Hát a szódavíz mibol van, Józsikám? Holdfényből? - kérdezi Szürke törzsormester, és csukott szájjal büffent egy angyaltollnyit.

- A szódavíz az nem vitatéma, az karbonsav és hákettoó. Ez, kérem alássan, annyiból érdekes, hogy az úristen abszolút tévedhetetlenül megérezte, mi kell a spriccerhez. - Vakara asztalos nem veszteget erre több szót, s csak hosszú, méla csönd után teszi hozzá, hogy marhául unatkozhatott az öregúr azon a hetedik napon, ezért kísérletezte ki a lugast meg a spriccert.

- Meg énszerintem még a sört - mondja Özvegy Jakab, tűnődve mondja, bizonytalanul, de az asztalos csak legyint, hogy az más, az nem teremtés kérdése, az vaskos, kétlábföldi népeknek való, németnek cumbejspíl, ahhoz komoly ipar kell, nem napsütés, meg lélek.

- A sör az, kérem alássan, német dolog, a bor meg magyar, és kvantum.

- Kivéve a rajnai rizling - mondja kis késéssel Szürke törzsőrmester, kit a Hortobágyról szereltek le nehéz időkben, de nincs válasz, mert Vakara asztalos megint elbólint éppen, ilyenformán elolvad a szájában a haragos cáfolat, s kibuggyan a szájsarokban aprócska habként. Csönd van, majd a pöttynyi szisszenés, a szóda, amivel a törzsőrmester megfuttatja a maga borát, pont elég az asztalosnak, hogy fölocsúdjon.

- Ezzel persze nem mondok semmi rosszat se német nációra, se másra, a magyar ember nem azért iszik bort, mert magyar, hanem mert a bor jó.

- A nem magyar is így van vele, a szovjetorosz vagy kubai is. - Szürke törzsormester hajszál híján mesélni kezd, de túl meleg van, s túl közel még az otthoni ebéd, pláne rántott csirke, ezt viszont, látjuk majd, miért, inkább szemérmesen eltitkolja.

- Úgy is van, a bor az jó - bólogat Özvegy Jakab. - Hogy a fenébe ne volna jó elfröccsözgetni egy vasárnap, úgyhogy eléggé príma találmánya az emberi fajnak a lugas is, meg a fröccs is. Mindenesetre jobb, mint az elektrosokk vagy a tojásgránát. Van pár ilyen jó találmány, példának okáért a rántott csirke uborkasalátával...

- ...Hát... Csak persze olyat itt nem tudnak - mondja óvatosan Szürke törzsőrmester, és odaszól a söntésajtóban ácsorgó pincérnek. - Olyat tik nem tudtok, mi?

- Persze, hogy nem. Eltörte a kezit a szakács. Futballozott. - A pincér úgy álldogál a söntésajtóban, mint egy rövid ujjú pingvin a jégnyalókákon, fekete harmonikanadrág, szűk, fehér ing, szőrös has-rombuszok kitüremkedve két gomb között.

- Az elébb megint fröccsöt mondtál, kérlek alássan, noha az nem fröccs - szögezi le az asztalos. - A malter az, meglehet, fröccs, a vér az fröccs, meg a fröccsöntés is fröccs, de a szódával felrepített fehérbor az spriccer.

- Ki így mondja, ki úgy - feleli a Szürke törzsőrmester, és hogy ez szerinte egyáltalán nem kardinális dolog, egyébként ha már itt tartunk, a spriccer az igenis németes.

- Mér, a fröccs az magyaros? - vág vissza Vakara, ezen gondolkodnak egy darabig, mint a sakkozók, bámulják a kockás viaszkosvásznat, de nem jutnak semmire.
Hallgatnak, légpárnán csúszik az idő, mint a piramisok kőtömbjei hajdan.

- Ha magyaros, ha nem, fontos, hogy jólesik - szól bele Özvegy Jakab, szakmája szerint kőműves, aki mesélhetne itten malterről, meg a fia révén műanyagról, bizonyos értelemben vérről is, hogy igenis, spriccel, az a szegény test az utolsó napokban ugatva spriccel, és azt már nem lehet, azt csak az ablakban, háttal az ágynak lehet kibírni, de nem mesél semmit.

Az az igazság, hogy legfőképpen az a cemende rántott csirke jár a fejében. Szégyen, de tulajdonképpen egyedül a rántott csirke, meg az uborkasaláta, magára az asszonyra úgy kell erőlködnie, hogy gondoljon. Márpedig erőlködni túl meleg van.

- Azt vendégloi szakács nem létezik, hogy tud - szólal meg, és határozott nemet int a fejével. - Azt csak privát asszony tud. Egy édes anya, maximum egy feleség. Más nem. Eltalálni a forszát a panír alatt. S eleve a panír, külön tudomány, persze, kell bele kicsi darált dió... - itt elhallgat, nem mondja, hogy Salvus és Hóvirág-sajt, azt sem, hogy özvegyembernek jobb is már, ha gyomorbajos. Minek mondja? Mindenki tud mindent. A beszéddel foként csak a legyeket hajtják.

De a panír misztériumán azért eltűnődnek egy darabig, nézik a poharukat, pedig nincs mit nézni rajta, húsz éve isznak belőle vagy száz, átlagpohár, átlátszó, talpa van, oldala, és annyi van belőle ezen a földön, mint emberből, ha nem több, csak az ember törékenyebb, átlátszóbb, és némely kezek nyomát nem lehet leöblíteni az oldaláról.

Bár ez talán nem baj, nyomtalanul eltávozni se jó.

Bizonyos relációban, ahogy Vakara asztalos mondja, minden mindig ugyanaz, s ezt vasárnap délután tapasztalhatni meg a legjobban. Végtére jó, hogy ugyanaz. Nem igaz, gondolja Özvegy Jakab, de jó. Mert van, ami nem igaz, mégis jó elgondolni. Azt, hogy például jövő vasárnap rántott csirke lesz, uborkasalátával. Ez nem is elgondolás, hanem látomás inkább, előrebiccen a feje, és színesben, szivárványosan látja a vasárnapi asztalt, még az asszony kezét is látja, bizony isten meg is fogná, de Szürke törzsőrmester újból megfuttatja a borát, s erre fölriad.

Nem humortalan ember, mégis nehezen viseli a szomorú viccelődést, hogy "özvegy lett az Özvegy", s ha lenne bátorsága, hát megmondaná minden ismerősnek, hogy az ő nevét úgy ejtsék eztán: Özvegi. Persze nem mond semmit, csak savanyúan néz, mint a szódabikarbóna.

Még hogy rántott csirke! Kétszeres illúzió, mert ha volna is, aki rántott csirkét készít, hiába volna, hisz akkora fekélye van, mint a Kreml tornyán a csillag. Ezt se ő találta ki, hanem a Szürke törzsőrmester. Nem tudni, mikor, fél órája vagy hat éve, de vasárnap, az biztos, hogy vasárnap, és az is biztos, hogy a pincér erre a söntésajtóban megjegyezte, hogy a csillag máma megint tilos. Azt is mondhatta volna, szép időnk van, az volt a lényeg, hogy mondjon valamit, hogy mutassa, ő is itt van, s embertárs, ha pincér is.

- Akkor a gyomrod is tilos, Jakab - mondja Szürke törzsőrmester vagy mondta, ki tudja, egy ilyen lassú, spricceres vasárnap délutánban öszszesűrűsödik, megül az idő, mint a lugasban a meleg. Attól, például, hogy a csillag tilos, attól lehetnénk az első, de éppúgy a második kommün után is, s ez, illetve az, rengeteg mindent más fénybe és más sötétbe állítana, viszont semmit nem változtatna Özvegy Jakabné fájdalmas halálán, Özvegy Jakab gyomorbaján, a spricceren, a platánokon, vagy azon, hogy minden nyári pincér hajszálra mint a pingvinek.