Májenzim

Sándor Erzsi


Ez így nem lesz jó, Kiccsillag - emelte fel Bivaly a tekintetét a tányér paprikás krumpliból egyenesen Lilire, aki egyéb foiskolá-sokkal együtt szerzõdött a városi Színházhoz, és éppen negyedik napja szokta a fõvárostól távoli, klubi létet. Tudta õ, nagyon is jól, azt, mi nem lesz a jó, mert éppen hasztalan igyekezettel próbálta megértetni a Fõrendezõjével, hogy nem kér konyakot és viszkit sem. Azonkívül még bort és sört sem. Egyáltalán: alkoholt nem kér. - Na, ez a duma, ez nem lesz jó, Kiccsillag! - vette át Lilit Bivaly a Fõrendezõtõl, aki így egyéb hadra fogható fõiskolás után nézett. Gondolta nagylelkûen: hoszszú még az évad, Lilit törje be más. Bivaly meg éppen alkalmas személynek látszott. Hosszú színházi évadok torlódtak mögötte, amíg nyolcadik békétlenbõl (csoportos szereplõ, karkötelezettséggel) elõre küzdötte magát színész eggyé, amúgy megfellebbezhetetlen színészi tekintéllyé. Bár az évek alatt fölszedett vagy negyven kilót, bivalysága töretlen maradt. Lili láthatta, milyen volt Bivaly csikó éveiben, mert a fõrendezõi folyosón sorakozó fényképek közül az egyiken õ tornyosult. Magasan, szikáran, inasan valami szovjet darabban, csíkos matróztrikóban. Egyenesen orá nyílott a liftajtó. Lili éppen csak kétszer járt a Fõrendezõnél, de a liftbol kiszállva mind a kétszer elidõzött Bivaly matróztrikóból kiduzzadó izmain. Ám ahogy Bivaly fölmerült a paprikás krumpliból és hóna alá kapta Lilit, a lány meglepve állapította meg, hogy az elnehezedett élszínész õriz valamit még a matróztrikós egykori önmagából. A Lili vállára boruló kar, bár súlyos volt, nem tunt puhának, ahogy elõször feltételezte. A karizma! - gondolta Lili, de mondani nem merte, mivel Bivaly egyesítette magában mindazon tulajdonságokat, amelyek miatt fovárosi értelmiségi anyák elátkozzák azt a pillanatot, amelyben védtelen kislányuk színészpályára lép. Bivaly nagyhangú volt, nagyevõ, nagyivó és büdös.

Májenzim

Sándor Erzsi


Ez így nem lesz jó, Kiccsillag - emelte fel Bivaly a tekintetét a tányér paprikás krumpliból egyenesen Lilire, aki egyéb foiskolá-sokkal együtt szerződött a városi Színházhoz, és éppen negyedik napja szokta a fővárostól távoli, klubi létet. Tudta ő, nagyon is jól, azt, mi nem lesz a jó, mert éppen hasztalan igyekezettel próbálta megértetni a Főrendezőjével, hogy nem kér konyakot és viszkit sem. Azonkívül még bort és sört sem. Egyáltalán: alkoholt nem kér. - Na, ez a duma, ez nem lesz jó, Kiccsillag! - vette át Lilit Bivaly a Főrendezőtől, aki így egyéb hadra fogható főiskolás után nézett. Gondolta nagylelkűen: hoszszú még az évad, Lilit törje be más. Bivaly meg éppen alkalmas személynek látszott. Hosszú színházi évadok torlódtak mögötte, amíg nyolcadik békétlenből (csoportos szereplő, karkötelezettséggel) előre küzdötte magát színész eggyé, amúgy megfellebbezhetetlen színészi tekintéllyé. Bár az évek alatt fölszedett vagy negyven kilót, bivalysága töretlen maradt. Lili láthatta, milyen volt Bivaly csikó éveiben, mert a főrendezői folyosón sorakozó fényképek közül az egyiken ő tornyosult. Magasan, szikáran, inasan valami szovjet darabban, csíkos matróztrikóban. Egyenesen orá nyílott a liftajtó. Lili éppen csak kétszer járt a Főrendezőnél, de a liftbol kiszállva mind a kétszer elidőzött Bivaly matróztrikóból kiduzzadó izmain. Ám ahogy Bivaly fölmerült a paprikás krumpliból és hóna alá kapta Lilit, a lány meglepve állapította meg, hogy az elnehezedett élszínész őriz valamit még a matróztrikós egykori önmagából. A Lili vállára boruló kar, bár súlyos volt, nem tunt puhának, ahogy először feltételezte. A karizma! - gondolta Lili, de mondani nem merte, mivel Bivaly egyesítette magában mindazon tulajdonságokat, amelyek miatt fovárosi értelmiségi anyák elátkozzák azt a pillanatot, amelyben védtelen kislányuk színészpályára lép. Bivaly nagyhangú volt, nagyevő, nagyivó és büdös.

- Kiccsilag - kezdte üvöltve a kiképzést -, a színész iszik és pont. A színésznő meg szépen beledugja a nyelvecskéjét a Főrendezője által kínált borospohárkába. Nem mondom, hogy berúg, mint az állat, de hát az is megesik. Egymás közt vagyunk, nem olyan nagy dolog az ilyesmi. De ha meglátlak előadás előtt inni, hát olyat bemosok, hogy sírva futsz anyádig. Értve?

- Értve, persze - bólogatott Lili -, csak hát az a baj, hogy utálom az alkoholt és rosszul leszek tole.
Bivaly úgy nézett rá, mint egy búvárhalra a puszta közepén, és tovább ordított. - Mert te miből gondolod azt, hogy én szeretem. Ez munka, bazmeg, méghozzá kemény. Lejövök a színpadról, hát valahol le kell zúznom magam. Különben úgy megyek haza, mint egy terminátor.

Lili látta már Bivalynét a színházban és arra gondolt, hogy néha bizony Bivaly józanul ér haza. De már bőgött is a főszínész a pult felé: - Na adjatok kicsikéim a codlingernek valami jó kis likort. Granmanyiét vagy kismanyiét, mit bánom én. Hadd tudja meg egy életre, hogy drágán is be lehet rúgni.

- Tudod, Bivaly az van, hogy nekem ilyen, hogy is mondjam, szóval betegségem van. Fejlődési zavarom vagy mi - kezdte Lili az utolsó pillanatra tartogatott óhéber mesét, amelyről eleddig úgy hitte, kifejezetten ilyen esetekre alkalmazható. Harmadéves volt, amikor kitalálta egy filmbemutató után, ahol mindenkivel koccintania kellett és a film rendezője, valamint a producer előre közölte vele, hogy az antialkoholista dumát felejtse el, ha még egyszer vásznon is akarja látni magát, nem csak lepedőn. Így hát Lili egész este öntözgette a konyakokat a külföldi tulajdonú szálloda halljának süppedős szőnyegére és csak akkor múlt el a lelkiismeret-furdalása, amikor az egyik filmes alapítvány kurátora belehányt a vízipálmába. Lilinek hazafelé a taxiban jutott az eszébe, hogy inkább beteg lesz, mint antialkoholista. Azt talán jobban megbocsátják. Szerinte hihető mesét kalapált össze, bár most határozottan tartott attól, hogy az intellektuálisra hangolt duma kisiklik Bivaly jól muködő ösztönein. De Bivaly a betegség szótól hátratántorodott, mint minden valamirevaló természeti nép.

- Szóval az van - suttogta bizalmasan Lili -, hogy a májamból hiányzik egy enzim, amely az alkoholt lebontaná. Ha iszom, besárgulok, elájulok, mentőt kell hívni, infúziót kötnek rám, minimum három nap kórház.

- Állj az egész! - üvöltött bele Bivaly a pultos fiú fülébe, aki időközben megérkezett a kismanyiéval. - Ennek itt májenzime van. Bazeg, ilyen mázlit. Egy kortytól eszméletlen lesz. Micsoda spórolás! Saját nikotinbázisod nincs? Vagy ondósejted?

Lilivel forgott a színészklub és úgy tűnt neki, tényleg a mentő viszi el. Bivaly gurgulázva röhögött, és miután undorodva a többi után küldte a Lilinek rendelt kismanyiét, a középkorú színészek életbölcsességét summázta egyetlen mondatban, bajuszát belemártva Lili fülébe: félig berúgni kidobott pénz és minden megkezdett numera egésznek számít, tanuld meg.

- Ne szarj be, Kiccsillag, mától a védelmem alatt állsz - szögezte le Bivaly. Nyomatékul a pult fölé tornyosult, és kerek-perec megtiltotta, hogy Lilinek bármikor, bármilyen alkoholt szolgáljanak ki, még konyakos meggyet sem. Aki pedig ezen fennakad, annak azt üzeni, hogy májenzim és kinyalhatják. Ha akarják, ezt írásba is adhatja, nem most, majd holnap, mert most aligha találná el a megfelelő külalakot. Hogy valakinek ekkora mázlija legyen - dörmögte, megállás nélkül, amíg magára kanyarította az átmeneti kabátját. Aztán súlyos karjával ránehezedett Lili vállára és állával a lány mobilja felé bökött: - Hívhatod a taxit, Kiccsillag.

Mire kiértek a színházból, már várta őket a kocsi. Lilit az a hálával telt bizonyosság kerítette hatalmába, hogy a középkorú színészek bölcsességének második pontját, a minden megkezdett numerára vonatkozót, ezen az éjszakán biztosan egésznek fogja számítani. - A színészházba, nem a művész úrhoz - adta ki az utasítást a sofőrnek. Bivaly pedig lehúzott ablaknál bőgte bele a kisvárosi éjszakába, egyenesen Paul Ankától: You are my e-henzim...