Most a Máhr Ági...

Csáki Judit


Mondhatnám, hogy valamiféle ünnepi alkalomra írom ezt a cikket. Például arra, hogy Máhr Ágnes éppen huszonöt éve van a Miskolci Nemzeti Színháznál. Manapság ugyanis, amikor huszonöt évig ugyanazon a pályán lenni már önmagában is nagy dolog és köszöntõt érdemel, ez a röghöz, illetve házhoz, illetve színházhoz kötöttség fehér holló. De hát mit lehet tenni: Máhr Ági csak huszonnégy éve van Miskolcon.

Most a Máhr Ági...

Csáki Judit


Mondhatnám, hogy valamiféle ünnepi alkalomra írom ezt a cikket. Például arra, hogy Máhr Ágnes éppen huszonöt éve van a Miskolci Nemzeti Színháznál. Manapság ugyanis, amikor huszonöt évig ugyanazon a pályán lenni már önmagában is nagy dolog és köszöntőt érdemel, ez a röghöz, illetve házhoz, illetve színházhoz kötöttség fehér holló. De hát mit lehet tenni: Máhr Ági csak huszonnégy éve van Miskolcon.



Vagy írhatnék arra is, hogy kerek születésnapja van - de nincsen neki kerek születésnapja, meg különben is magánügy. Az sem látszik megfelelő ürügynek vagy indoknak, hogy egy szép, hosszú pályafutás csúcspontjait summázom, mert nem summázom, még ha láttam is ebben-abban. Mert hát láttam ebben-abban.

Most legutóbb például Zsámbékon láttam, az úgynevezett régi rakétabázison. (Vagy: Régi Rakétabázis?) Pulcinella közlegény volt az előadás címe, és bár jó messzire elrugaszkodott a kiindulópontnak és vezérfonálnak használt Büchner-drámától (-töredéktol), a Woyzecktol, mégiscsak arról szólt. Simon Balázs rendező és Kovács Kristóf író ugyan egész cirkuszt és vurstlit kerekített Woyzeck és Marie szomorú-szenvedélyes története köré, de nem nyomta el azt, sőt: ráerősített a kisemberségre, a kisember kiszolgáltatottságára, ami - milyen érdekes! - egészen frissen aktuálisnak hat mostanában, amikor a szintén hiperaktuális hivatali és egyéb packázásoknak ilyen kövér szezonja van.

Szóval a kisember. Közel az állati léthez, de nem az "elaljasul" értelmében, hanem a földhözragadtságéban: kis öröm, kis bánat, kis hétköznapok, kis szerelmek, kis halál. És nemcsak Woyzeck és Marie kisember, hanem Simon Balázs természettol körülölelt játékterében mindenki az; a peckes kapitány, a hetyke tamburmajor, a katonák - ez utóbbiak kisembersége a kiszolgáltatottság és az ösztönuralom tekintetében a majmokéra emlékeztet nagyon. És hát kisember a szomszédasszony, a Margó. Na, ot, ezt a Margretből lett Margót játszotta Máhr Ági.

Margret Büchner alig több mint húszoldalas drámasűrítményében egyetlenegyszer bukkan csak föl, mindjárt az elején, a második képben. Ez a röpke dialógus, ez hiánytalanul benne van Kovács Kristófék változatában is: a gyermekét ringató Marie és Margret nézik a masírozó katonákat, Marie-nak csillog a szeme, és Margret ezt szóvá teszi, amúgy feddőleg. Mire Marie visszavág: hátha Margret is ki tudná még "glancoltatni" a tekintetét úgy, hogy valaki odahederítsen... Mire Margret méregbe jön, és rövidkeerkölcsprédikációt tart a megesett lánynak. Ennyi.

Ehhez képest Margó, azaz Máhr Ági le nem jön a színpadról a jó hoszszú előadás alatt. Ott sertepertél Marie körül, dajkálja a gyereket, vagy a kocsmában lebzsel, támasztja a magas kocsmaasztalt. Vagy - akárcsak mi - nézi a vurstliban Noé mester mutatványosait, kiszól, illetve beszól, nekünk, a közönségnek, vagy nekik, a játszóknak; hát ez nehéz és kényes ügy.

A színpadi létezés egy igen különleges formáját igényli, mert ha nem ilyen, akkor kínos: természetesnek kell lennie, miközben mesterséges, vagyis hát mesterségbeli. Ezért mondom: nehéz és kényes. Máhr jól csinálja - amikor én láttam a produk-ciót, egy baba pottyant le a színpadon lévő színpadról; Máhr nógatta egy ideig a valódi nézőket, adnák már vissza a játszóknak, de végül nem tették, hát megtette ő maga, beszélt, motyogott közben, belül maradt a figurán, szoktuk mondani erre, pedig hát nem egészen, hiszen a figura, a Margó maradt belül a Máhr Ágin. A szabadság egyik formája ez, a színészi szabadságé, igaz, mint mindennek, ennek is nagy ára van: a sűrű élettapasztalat, méghozzá nyilván nem csupán a tejszínhabból merítve, de erről alább.

Máhr Ágin jellegzetes darab, az a bizonyos otthonka-féleség van; tudják, a zsebes fajta. (Kárpáti Eniko, a jelmeztervező bizonyára tudja, hol az a lerakat, ahol ilyesmit még árulnak.) És miként a réges-régi nagymamáknak, földközeli öregasszo-nyoknak, akiknek mindenféle létszükségleti cikk bújt meg az otthonka-zsebben, neki is ott rejtőzik egy rongybaba, amivel - mintha csodát művelne - rögvest le lehet nyugtatni az ordító gyereket. Pedig sem nem nagymama, sem nem anya - Máhr Ági egy gyerektelen, magányos asszonyt játszik, aki szeretetsóváran, ugrásra készen, közben persze zsörtölodve és zsémbelve, nevelgeti, gondozza Marie gyerekét. És mégis előhívja emlékezetünk mélyrétegeiből a feltétlen szeretetet.

Pedig kotnyeles. Kiállhatatlan. Zsarnokoskodik a szinte gyereklány Marie fölött. Közönséges. Viszont gyerme-kien kíváncsi. Irigy is. Ösztönei megtiportak, de egészségesek. És ami a játék szempontjából csöppet sem mindegy: ő életben marad a végén, tehát mégsem lesz árva Woyzeck és Marie gyermeke...

Szövege alig több, mint amennyit Büchner írt neki - néhány mondattal, legföljebb. A lénye beszédes, sőt, bőbeszédű. Magányt sugároz leginkább, és azt a bizonyos sűrű élettapasztalatot, mint már említettem. Annak tudását, hogy hogyan létezünk akkor, ha taposott már rajtunk két lábbal a sors, vagy ha szomszédunkkal teszi ugyanezt, és mi vagyunk a nézők.

Azt hiszem, Máhr Ági kivárta. Hogy pontosan mit, nem tudnám megmondani. Hogy milyen áron, azt sem. De most megvan. Megvanni látszik.