Torony, tó

Kárpáti Tamás
alapító fõszerkesztõ


Íme, újabb adalék a "Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz" mottóval fémjelzett össznépi társasjátékhoz. Nincs olyan világjáró hazánkfia, akinek ne lenne legalább egy jó története a magyar anyával büszkélkedõ nepáli serpáról, az oslói lokálban erõs zalai akcentussal cifrán káromkodó, fekete bõru táncosnõrõl, vagy a tokiói teaház perfekt magyar gésájáról.

Torony, tó

Kárpáti Tamás
alapító főszerkesztő



Íme, újabb adalék a "Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz" mottóval fémjelzett össznépi társasjátékhoz. Nincs olyan világjáró hazánkfia, akinek ne lenne legalább egy jó története a magyar anyával büszkélkedő nepáli serpáról, az oslói lokálban erős zalai akcentussal cifrán káromkodó, fekete bőru táncosnőről, vagy a tokiói teaház perfekt magyar gésájáról.

Kellér Dezső - akinek pompás karikatúráját több remek művészével együtt Darvas Iván rajzolta meg e lapszámunkban - első párizsi útját követően azt mondta egy konferanszában, hogy ötvenévenként egyszer mindig el szokott menni Párizsba. Nos, én Torontóval vagyok így. Ismerkedvén a várossal, az Ontario-tó partján sétálgatva éppen rácsodálkoztam a nemrég még a világ legmagasabb építményének számító CN Towerra, amikor a különleges panorámától egy plakát vonta el figyelmemet: az egyik tóparti színházban Molnár Ferencet játszanak, a Játék a kastélyban-t Marton László rendezi. És ekkor összeállt a kép: Ontario, Toronto, értsd-ejtsd: oltárijó, torony, tó. Nem kell etimológiából doktorálni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, bizony eleink nyílvesszei idáig is elértek.

A Woodhouse fordította Molnár-opusnak egyébként nagy sikere volt, és még valami megragadott azon az estén. Igaz, ehhez nem kell több ezer kilómétert repülni, hasonló élményekért elegendő volt leruccannom Nyíregyházára, a Vidor Fesztiválra. Sok - színpadon és nézőtéren egyaránt - unott, fásult pesti produkciót követően jó volt látni, érezni mind Kanadában, mind a Nyírségben, hogy a játszók és a műélvezők lelke - is! - "ünneplőbe öltözött".

Ha a Premier előző számába felkér a főszerkesztő legszebb nyári emlékem megírására, némi elfogultsággal az is Torontóhoz kapcsolódott volna. Utazásunk valódi célja ugyanis az volt, hogy egy általa elnyert ösztöndíjnak köszönhetően Andris fiamat elkísérjük új iskolájába, a 174 éves Upper Canada College-ba, ahol két év múlva - reményeink szerint - sikeres érettségit tesz majd. Öröm és büszkeség, aggódás és gyanakvás kavargott bennünk, főképp az ÉS aktuális glosszáját olvasván: az otthoni egyetemi gólyatáborba érkező újoncokat részegen ordibáló felsősök guggoltatták órákig, így készítvén fel őket a majdani beavatási szertartásokra. Az érkezőket itt is a kapuban várták az "öregek" - fehér, sárga és fekete bőrű fiatalemberek UCC-emblémás ingekben, nyakkendőkben, akár egy Benetton-reklámon -, majd széles mosolyok közepette furcsa versenyfutás kezdődött köztük az újonc kofferjaiért, hogy szó szerint átsegítsék a jövevényt az első nehézségeken. Úgy látszik, az a néhány száz év nem csak az angol gyepnek tesz jót. Elnézést kérek a kedves olvasótól, ha ez a privát élmény még Szüreti fényben - hogy elorozzam a lapunkban debütáló Konrád György írásának címét - is előtolakszik.

Hazaérkezvén Hitlerbe botlottam, ezúttal egy kanadai(!) film formájában. A plakát szlogenje: politika+művészet = hatalom. Ha igaz a tétel, akkor: hatalom - politika = művészet. Nem kéne kipróbálni?