Nem könnyû mûfaj a komédia

Egressy Zoltán jó néhány évvel ezelõtt a Portugál címû darabjával hívta fel magára a figyelmet, melyet a Kamrában mutattak be, de azóta átvitték a Katona József Színházba. Nyolc bemutatója is van ebben az évadban. Közülük az egyik a Veszett éden, amelyet kedden láthatunk elõször az Új Thália Stúdióban.

"Amikor a 4x100-at rendeztem, azt gondoltam, na, most legalább nem fog összeveszni a rendezô és az író. Ehhez képest a saját rendezésemben is változtatnom kellett a saját darabomon" - fotó: Pélyi Nóra


Nyolc bemutató lesz ebben az évadban a darabjaiból. Nem emlékszem arra, hogy kortárs magyar íróval ez előfordult mostanában. Ebből következhet az is, hogy ennyire jókat ír, de az is, olyan népszerű, a jelenlegi színházi struktúrába könnyen beilleszthető darabok kerülnek ki a keze közül, amelyeket szívesen mutatnak be a teátrumok...
Egyik variáció se baj. Részint véletlen, hogy most ez így jött össze, hiszen a nyolc premierből hármat a 4x100 című új darabomból tartanak.

Miközben a magyar drámaírók többségének elment a kedve a darabírástól, önnek mitől mehet a szekér?
Ha kész egy darab, Magyarországon nem az történik, hogy fölkerül valamilyen listára, és válogatnak a színházak. A mai napig nem tudom, mi a teendő, ha megírtam valamit. Különböző módon kerültek a darabjaim színházakhoz. Más magyar drámaírók műveit is játszogatják, azért már nem annyira szörnyű a helyzet, mint pár évvel ezelőtt.

Érez irigységet?
Nem biztos, hogy minden magyar drámaíró nagyon örül, hogy nekem ennyi bemutatóm van, s neki nincs. Örkényt megkérdezték egyszer, hogy mi a különbség a próza- és a drámaírás között. Valami olyasmit válaszolt, hogy azt a fokú irigységet, amit a színház közelében észlelt, soha nem tapasztalta sehol máshol. De én nem hiszem, hogy az a néhány létező magyar drámaíró egymás versenytársa. Ugyanis néhány élő magyar drámaíróról beszélhetünk, még akkor is, ha tudtommal kétszáznál is több darabot adtak be a Nemzeti Színház drámapályázatára. Ezért nem gondolom, hogy ezt a néhány drámaírót ne bírná el a magyar színházi élet.

De azért azt ön is mondta már, hogy Magyarországon a siker gyanús.
Ez évtizedekkel korábban is így volt.

Így önre is mondhatják, hogy kommersz, túl populáris, eladta a lelkét az ördögnek.
Igen fontos, hogy melyik színházban adják elő a darabjaimat. Nyilván belekerülhet az ember az olcsóság látszatába. Engem például körülbelül háromnaponta hívogatnak, hogy írjak különböző szappanoperákat, vagy tévéműsorokban működjek közre. Ezt nem vállalom.

Ez mindenképpen mutatja, hogy a műveinek van populáris rétegük.
Azt hiszem, van humoruk a darabjaimnak, ami könnyen félreérthető. Ez olyanfajta humor, amit ha viccként jelenítenek meg - amit nagyon utálok -, akkor tényleg túl könnyűvé, tartalmatlanná válik az előadás. A darabjaimban megvan az a veszélyforrás, hogy el lehet vicceskedni a jeleneteket, figurákat. Most is volt alkalmam látni ilyen előadást Kassán. Ez nagyon aranyos produkció, de bizonyos jelenetben olyan kis "viccecske”. Ez szörnyen idegesített.

De éppen ön beszélt róla, hogy még a Kamrában is - bár igencsak hálás az előadásért - könnyedebben játszották a Portugált, mint ahogy elképzelte.
Nem mondtam, hogy könnyedebben, hanem azt, hogy a Portugálnak van olyan vonulata, amely a Kamrában kicsit elsikkadt.

Úgy tudom, Lukáts Andor, a rendező, megkérte, írjon hozzá boldogabb végkifejletet.
Komikus lett a vége. Az biztos, hogy a Kamrában a darab több rétegéből a komikus a hangsúlyos, de ettől ez még kitűnő produkció, amit nagyon-nagyon szeretek, ami a kétszázadik előadás felé tart.

És még át is vitték a nagyszínpadra.
Ha arra utal, hogy azért népszerű a darab, az előadás, mert humoros részek vannak benne, akkor ez részemről tökéletesen vállalható, hiszen például Csehov, Shakespeare is tele van humorral. Ez önmagában nem baj. Baj akkor van, amikor a darabnak kizárólag ezt a részét domborítják ki.

Kisvárdán, a határon túli színházak fesztiválján, szatmárnémetiek előadásában láthattuk a Portugált, ami zsúfolt nézőtér előtt jókora sikert aratott. Másnap a fesztiválújságban megjelent egy írás arról, hogy ez semmi más nem volt, mint vicckavalkád, és úgy vacak a produkció, ahogy van. Majd következő nap az újság szerkesztője írt a maga által szerkesztett lapba egy ellencikket, amiben köszönte az estét. Ez jól mutatja a kettősséget, az írásainak és ezek előadásainak fogadtatásával kapcsolatban.
Azért azt ne felejtsük el, hogy ebben az esetben is egy előadásról beszélünk. A drámaírónak mindig meglesz az a kiszolgáltatottsága, hogy viszonylag kevesen olvassák el az eredeti darabot. A közönség az előadás után ítéli meg a darabot is. Mondjuk úgy finoman, hogy én azért tudok felelősséget vállalni, amit leírok. És engem tényleg rettenetesen idegesít, ha csak felszínes, könynyed, szórakoztató előadás születik.

De azért szereti, ha sokat nevetnek a darabjain.
Azt a színházat szeretem, amiben a nézők halálra nevetik magukat, de súlyos csendek is vannak. A tragikomédiának ez a lényege. A Thália Színházban például most lesz a Vesztett éden című darabom bemutatója, ami nem is hasonlít az eddigiekre, háromszereplős, semmiféle nevetni való nem lesz benne. Azokat a darabjaimat játsszák inkább, amelyekben több a komikum. A Sóska, sült krumplit, a Portugált játsszák ezer helyen. De vannak más darabjaim is.

Van a fiókban is?
A Reviczky című első darabomat nem mutatták be még sehol. Utólag örülök, hogy így történt, mert egy-két éve beleolvasgattam és átírtam az egészet. Most már esetleg bemutathatnák.

A darabjaiban általában adott egy viszonylag zárt helyszín, egy embercsoport, amelynek tagjai elkezdik marni egymást...
Ez így leegyszerűsítve igaz, valóban ez az alapképlet. A Reviczky egészen más, sokhelyszínes, sokszereplős, bizonyos értelemben lineáris szerkesztésű történet, amit biztos nehéz színpadon bemutatni. Ezt a darabomat szeretem talán a legjobban, de azt hiszem, hogy más íróknál is előfordul, hogy a nézők, a színházak nem azt a művüket kedvelik a legjobban, amit ők.

De a műveinek többsége színháztechnikai szempontból nem nehéz, akár egy díszletben és kevés vagy nem túl nagy létszámú szereplőgárdával játszhatók.
Ez nem szempont, amikor írok. Most, hogy rendeztem is a 4x100-at, érzékeltem, igazán nem mindegy, egy helyszín van vagy nyolc. A színház technikai dolog is, és bár nem ez az elsődleges szempont, muszáj erre is gondolni írás közben.

Valószínűleg azért is szeretik önt játszani, mert sok úgynevezett ziccer szerepet ír.
Azért nem mindenki mondja ezt. Alapvetően a színészekről kell szólnia a színháznak. Ahhoz pedig, hogy a színészek szeressék, amit csinálnak, jól kell érezzék magukat a szerepükben.

A Portugált ötvenszer is végignézte a Kamrában, és más darabjainak előadását is, ha alkalma van rá, többször megnézi. Milyen tapasztalatokat szűr le abból, hogy mondjuk sokkal "belemenősebben”, keményebben, "véresebben” játszották a Kék, kék, kéket a kolozsvári főiskolások, mint a Bárka művészei?
A kolozsvári főiskolások Kék, kék, kék előadásán halálosan meghatódtam. Nemcsak amiatt, hogy mennyit dolgoztak, és milyen jól megcsinálták a cirkuszi számokat, mert ez a bravúr része a produkciónak, hanem amiatt is, hogy éreztem, ez náluk tényleg vérre megy. Az ő társaságuk egymást nagyon szerető csapat volt, a teljes szétesés küszöbén. Egy részük kapott szerződést, míg másoknak úgy nézett ki, hogy abba kell hagyniuk a színészetet. Az élethelyzetük rímelt a darabra. Volt egy-két megható pillanat, igen nagy élmény az életemben, az egyik feltétlenül a kolozsváriak Kék, kék, kék előadása volt. De igen jó élmény volt a Kolibri Színházban a Csimpi szülinapja című gyerekdarabom bemutatója, hihetetlen volt, hogy a kisgyerekek hogyan reagáltak. És hát persze a Portugál premierje a Kamrában is ilyen élmény volt, ahogy most az első rendezésem is a Merlinben. A kolozsvári előadásban egyáltalán nem a felszínes részét fogták meg a darabnak, igazi sorsok voltak a színpadon, s ezt nagyon jó volt látni. Ahogy jó volt látni a pécsi Harmadik Színházban a Sóska, sült krumpli előadását is, Vincze János rendezésében véresen komolyan játszották a komédiát. A rendezőn hihetetlenül sok múlik. Amikor a 4x100-at rendeztem, azt gondoltam, na most legalább nem fog összeveszni a rendező és az író. Ehhez képest a saját rendezésemben is változtatnom kellett a saját darabomon. Voltak mondatok, amelyek nem működtek, helyzetek, amelyekhez még dialógusokat kellett írni, és olyan szituációk is, amelyeket máshogy oldottam meg rendezőként, mint ahogy íróként elképzeltem. Azt azonban gyűlölöm, amikor más rendezők beleírogatnak a szövegembe, az még belefér, hogy kihúznak belőle. Attól lesznek az előadások bizonyos esetekben még bohózatibbak, hogy itt-ott még beleraknak egy-egy félmondat viccesnek szánt poént. Kár dúsítani ezeket a darabokat, hiszen például a Sóska, sült krumpli, a Kék, kék, kék, a 4x100 egy az egyben a mai Magyarországról szól. A 4x100-ban ráadásul négyen vannak a váltóban, ahogy a parlamentben négy párt van. A darabjaim arról szólnak, miért nem lehet valami felé együtt menni, miért kell halálra ölni egymást.

Beszélt arról, nagyon utálja, hogy azok a híradók főszereplői, akik.
Ezt mindenki utálja, csak ők nem.

De akkor miért a jelenlegi politikusok lettek a sztárok?
Mert nálunk teljes értékválság van.

Miközben normális országokban a politika unalmas, nálunk a reggeli hírműsoroktól kezdve a híradókig, az újságokig miért politikusok szerepelnek leginkább, miért nem azok, akik valójában csinálnak valamit? Tehát miért nem egy-egy terület szakembere beszél inkább, miért a területet felügyelő politikus?
Mert nem normális ez az ország. Nem normális, hogy egy színház-igazgatói pályázat is színtiszta politika. Nálunk a politika mindent átsző, és elképesztő, milyen eszmék terjednek szabadon. Már az is borzasztó, hogy a bíróság primitívnek nevez két embert, arra pedig fel sem kapja senki a fejét, hogy azt nyilatkozták, ütötték-verték őket a rendőrségen. Erről senki nem beszél. Milyen ország ez? Milyen a politikai hangvétel? Néha azt érzem, hogy ami itt feljön bizonyos oldalon, nem is a 30-as, hanem a 40-es évek hangvétele. Ha színdarabot írok, abban nyilván benne van ez az érzés, és én ezt komédia formájában tudom megírni. Meggyőződésem, hogy komoly dolgokról lehet így beszélni. A komédia nem könnyű műfaj.

Vágyakozott arra, hogy drámaírásból megélhessen. Mostanra ez összejött?
Ha mindenütt rendesen fizetnék a jogdíjakat, akkor ebben a pillanatban meg tudnék élni ebből, de nehéz erre építeni, ez lehet, hogy átmeneti állapot. De pénzért nem lehet drámát írni, ez nem az a műfaj. Mint ahogy egy előadás is akkor jó, ha szerelemből születik. Számomra az a fontos, hogy szeretetből készüljön egy produkció. A 4x100 előadásában szereplő hat színész közül három már játszott más darabjaimban. Amikor felhívtam őket, akkor mind Pelsőczy Réka, mind Kató Emőke, mind Pogány Judit látatlanban azt mondták, hogy ők jönnek. Bozó Andrea és Kiss Eszter is rögtön örömmel jött. Attól azonban féltem, hogy Sinkó László mit szól majd a felkéréshez. Kimentem hozzá Budakalászra, odaadtam neki a darabot. Jöttem hazafelé, s máris csörgött a mobilom. Sinkó csak annyit kiabált bele, elolvastam, igen. Tehát hat olyan színésszel kezdhettem dolgozni, akik szerették, amit csinálunk. Ez a színház alapja, arra vágyom, hogy ilyen szeretetben szülessenek meg a darabjaim előadásai.

Bóta Gábor

Forrás: Observer