Annak kell lenni

Beszélgetés Schell Judittal

Az interjút készítette: Stuber Andrea




Nem minden szép színésznõrõl mondható el, ami Schell Juditról; hogy reggel is szép - teszem a megállapítást egy teraszon az ébredezõ Andrássy úton. Pedig - mint kiderül - még csak nem is kipihent, hiszen hajnali szinkronizálásból érkezik.

A Színház című lap 2003 novemberi számábólBeszélgetés Schell Judittal

Az interjút készítette: Stuber Andrea




Nem minden szép színésznőről mondható el, ami Schell Juditról; hogy reggel is szép - teszem a megállapítást egy teraszon az ébredező Andrássy úton. Pedig - mint kiderül - még csak nem is kipihent, hiszen hajnali szinkronizálásból érkezik.

- Szinkronizálni jó?

- Általában fárasztó, kiszívja az agyat. A stúdióban harminc fok meleg, a vásznon meg valami sületlenség, amiből néha mi magunk, magyar hangok sem tudjuk összerakni, hogy miről is szól. De ha véletlenül kifogok valami jó kis muvészfilmet, az nagyon fel tud dobni. Olyankor az ember úgy érzi, hogy alkotómunka részesévé válik.



- Vágjunk bele az elejébe. Hogyan lesz valakiből tamburmajor?

- Előléptetés útján. Kinevezi a tánctanárnő. Sokáig álltam a második sorban, aztán amikor elment az előző tamburmajor, én foglalhattam el a helyét. Akkor már jó néhány éve versenytáncos voltam, s úgy gondoltam, hogy az életem a táncról fog szólni. Azt ugyan tudtam, hogy a versenytáncból Magyarországon nem lehet megélni, a tánctanításhoz meg nincs elég türelmem, de mégis a táncot éreztem a kifejezési formámnak. Majorette-nek lenni önmagában véve is nagyszerű buli. Felléptünk a debreceni virágkarneválon, fesztiválokra és külföldi turnékra jártunk, sokfelé megfordultunk. A gimnáziumi évekbol leginkább az maradt meg bennem, hogy folyton hiányoztam a suliból. Akadt olyan tanárom, aki azt sem tudta, ki vagyok. Iskolámról, a debreceni Ady Endre Gimnáziumról egyébként elmondható, hogy valóságos bázisa a színházi szakemberképzésnek. Számos színész került ki a drámatagozatról, ahová én is jártam. Állítólag majdnem kétszázan vagyunk a pályán volt adysok. Nálam a tánc hamar összefonódott a színházzal, ugyanis elsős gimnazista koromban Kerényi Miklós Gábor rendező beválogatott a Csokonai Színház Godspell-előadásába egy szerepre. Történetesen Csoma Judit helyére kerültem, mivel ő kilépett a produkcióból. Hálával gondoltam rá emiatt, mert nagyon szerettem játszani azt az előadást. Érdekes módon azóta is találkozott néhány ponton a pályánk: ugyanakkor kaptuk meg a Színikritikusok díját, 1997-ben, ő A vágy villamosáért, én Szonyáért, azután 2000-ben együtt vettük át a Jászai Mari-díjat is, most meg egyszerre szerződtünk a Nemzeti Színházhoz.

- Maradjunk még a kezdeteknél. A főiskola simán ment?

- Úgy tudom, Kapás Dezső erőszakoskodott, hogy vegyenek föl. Horvai Istvánnak nem nagyon tetszettem, de adott nekem egy tanévnyi lehetőséget. Eleinte rémes volt, befelé forduló, elanyátlanodott vidéki lány voltam. A Kapás-órákon valamelyest ki tudtam nyílni, de a Horvai-órákon szinte görcsbe merevedtem. Aztán jött egy Madách-fesztivál, amelyen a Tragédia első színét játszottuk, nekem Éva szerepe jutott benne. Anger Zsolt osztálytársam azt találta ki, hogy legyen a paradicsom egy disznóól, s mi moslékban, mocsokban hempergozzünk, ami olyan felszabadítóan hatott rám, hogy ez a munka főiskolai éveim fordulópontja lett.

- Egy ilyen nett nő pont a disznóólban engedett fel?!

- Így volt. Ott végre feloldódtam, és önfeledten játszottam. Az elso év végén hét embert kirostáltak, én bent maradtam. A második év végén meghalt Kapás Dezső. Addigra Horvai tanár úr is megkedvelt. Évekkel később álmodtam egyszer Kapással, nagyon erős álom volt. Barlangban ültem idegen emberek között, egyetlen ismerőst láttam, Kapást egy szikla tetején. Odamentem hozzá, és elpanaszoltam: tanár úr, senki nem akarja, hogy színésznő legyek, akadályokat gördítenek elém, mit csináljak- Márpedig annak kell lenni, színésznőnek - mondta. Végig kell menni mindenen, nem szabad abbahagyni.

- Kicsit mégis abbahagyta, a tanulást legalábbis, s harmadév végén gyereket szült.

- Rendesek voltak a főiskolán, nem kellett évet halasztanom. Májusig bejártam, harmadév végén csináltak nekem egy különvizsgát Csehovból, hogy az is meglegyen, azután megérkezett a kisfiam, s a negyedik év második félévére tértem vissza a Vas utcába. Az persze hátrányt jelentett, hogy kimaradtam a vizsga-előadásokból, nem láttak a színigazgatók, esélyem sem volt szerződésre. Horvai próbált meg „elsütni” engem, először persze a Vígszínházban, de Marton László is rég látott, várt volna egy évet, hogy megnézhesse, mi lett belőlem. Bálint András viszont ráállt, hogy felvegyen a Radnóti Színházba. Rögtön próbálni is kezdtem, A varázsfuvolában Papagénát - Gárdos Péter rendezte. Nem volt nagy sikerű előadás, nem volt nagy sikerű az alakítás sem, de utána mindjárt Lujza következett Barta Lajos Szerelem címu művében, Valló Péter rendezésében. Zseniális próbaidoszak volt, isteni darab, isteni kollégák, hihetetlenül hamar összecsiszolódtunk. Egyetlen rossz emlékem ezzel kapcsolatban, hogy rövidebb ideig szerepelt műsoron, mint ameddig szívesen játszottuk volna.

- Ellentétben a szintén Valló rendezte, sokéves szériát megért Anconai szerelmesekkel és Ványa bácsival. Szonya szerepe könnyen ment?

- Nagyon jó volt próbálni, de akadt egy-két monológom, amirol Valló még a főpróbahéten is azt kérdezte: Hát ezekkel mi lesz- Nem születtek meg, nem találtam magamban a helyüket. Próbálni sem tudtam még, szerepívről fogalmam sem volt, ezt nem tanuljuk meg a főiskolán, vagy azért, mert nem mondják, vagy nem figyelünk oda rá, mindenesetre később, a főszerepekkel jön csak el, hogy az ember elkezdi beosztani az erejét. Szonyában az volt a jó, hogy teljesen magától értetodő volt, szinte meg sem kellett dolgozni érte, csak úgy kijött minden mondat és gesztus. Hét évig játszottuk az előadást, mi kilencen, akik valahogy mind egyformán működtünk. Ha bármelyikünkkel történt valami az életben - és mindig van valaki, akivel történik -, behozta, és azzal adott valami újat az előadásnak. Zajlottak szerelmek, válások, és a jeleneteinken ezek mindig változtattak kicsit, miközben mégis ugyanazok maradtak. A jól lebetonozott előadást az újítások sosem zilálják szét, inkább színesítik és erősítik. A Ványa bácsitól minden este kaptunk valami mást, miközben a nézők esetleg ugyanazt látták. Ezt szeretném újra átélni minél többször. Ez az álmom. Szerepálom helyett előadásálom. Erre vágytam akkor is, amikor a Ványa bácsi után újra Csehov következett, a Sirály, ismét Vallóval.

- De az nem lett olyan.

- Nem. Az utolsó felvonás miatt osztotta rám Nyinát Valló. Erősen bízott a darab végében, hogy azt jól meg tudom csinálni. Az elejét meg majd rám rendezgeti valahogy, mert biztos nem leszek egykönnyen az a pöttyös ruhás naiva, akinek a színpadon mutatkozni kell. Meg is szenvedtem az elso három felvonással, de a negyedikre is nagyon nehéz ám visszaérkezni! Egyszer sikerült. Egy próbán megvolt Nyina Zarecsnaja. Utána sajnos nem ültünk le Vallóval megbeszélni, nem mondta el, hogy mikor mit csináltam (nekem fogalmam sem volt róla), nem tudtam rögzíteni, és elszállt. Voltak késobb jobb pillanatok meg jobb esték, de a figura soha többé nem lett meg. Nem is szerettem játszani, rágörcsöltem Nyinára hamar.

- Mielőtt felemlítenék egy másik kudarcot, közbevetek egy sikert: a Mirandolinát. Már csak azért is, mert bennem Schell Judit alapvetően Mirandolinaként él. A diadalmas, teljhatalmú nő. Akiben mindig van valami csipkefinom szomorúság is. Ez a pikantériája.



- Diadalmas nő- Ez csak a látszat. Bár az igaz, hogy már gyerekkoromban is középpontban szerettem lenni, és ez így is maradt. Mirandolinát nagyon jó volt játszani. Melós szerep, három órán át háztartást vezetni! Szerettem az előadás világát, a húszas éveket, a jelmezeket, a vízhullámot a hajamban. A közönséget egyébként megosztotta a produkció. Sokaknak tetszett ez a magabiztos nő, mások hidegrázást kaptak tőle.

- A Patkányok előadásának mi volt a baja?

- Már maga a darab is olyan, hogy csak a kicsit mazochista közönséget vonzza. A nézők valahogy nem szeretik, ha a színházban földbe döngölik őket. Szomorúan jönnek be, nem szívesen mennek szomorúan haza. A Patkányok nyomasztó volt, hosszú, megtördelt, alig követhető főcselekménnyel. Mindig nagyon nehezen indítottam az előadást, és csak az utolsó felvonásra sikerült Szervét Tiborral felsegítenünk egymást arra a szintre, ahol aztán be kellett fejezni a játékot. Strapás előadás volt. Engem leginkább a rendezőileg és/vagy színészileg megoldatlan helyzetek viselnek meg, ezek miatt mindig mélységesen szégyellem magam, de ezt is túl kell élni valahogy a színpadon. Ebbol a szempontból talán A kripli a legnyugodalmasabb estém. Persze Gothár Péterrel nem könnyű, mert belemenős rendező, rászáll a színészre, ha azt tartja célravezetőnek. Rettegünk tőle, ezt tudja is, bírja is - ő meg ebből táplálkozik. De a premier napján este hét előtt öt perccel összehívta az embereket a színpadra, és azt mondta, semmi nem számít, az a lényeg, hogy a szívünk megszólaljon, és szeressük egymást. Ez annyira jó volt egy borzalmas főpróbahét után, amikor minden éjjel háromig dolgoztunk! Olyan sokat gyakoroltatta velünk a játékot, hogy akkora biztonsággal mentem be a színpadra, mint talán még soha. Ez volt az első olyan premierem, amikor pontosan tudtam, mi a dolgom.

- Beleszámítva az Erdőt is, amelyet szintén Gothár rendezett?

- Az Erdő más volt. Sokan voltunk benne, sokfajta színészek. Esetleges volt, hogy mikor hogyan sikerül. Az előadásnak nem volt olyan erős koncepciója és formája, mint A kriplinek. Én az Erdőben nagyon eldurvultam, rengeteget röhögtünk Szervét Tibivel, többet, mint kellett volna. Viszont abban dolgoztam először Csomós Marival. Egy közös jelenetünk volt csak, akkor is előre kellett néznem, ő meg cikázott mögöttem féltékenyen. Élveztem a helyzetet. Nagyon kedves volt velem. Most aztán A kripliben imádunk együtt játszani, röhögni meg sírni, meg rémüldözni, hogy ott csillog-e valahol a nézőtéren a Gothár szemüvege.

- Többször beugrott a Radnóti Színház különböző előadásaiba, s már a kezdet kezdetén is átvett főszerepeket a Háztűznézőben és a Hajmeresztőben. Nem hiányzott a próbaidőszak?

- Á, én nem nagyon szeretek próbálni. A rendelkező próbák még hagyján, akkor nem kell nyújtani semmit. Hanem utána kicsit húzódozom a munkától. Eléggé lusta vagyok, és nem szeretek béna lenni. Csak úgy porén, alaptalanul nem szívesen nyilvánulok meg. Inkább várok, szívom magamba, amit a rendező mond, amit én gondolok, fülelek befelé, mit súg a szerep. Aztán amikor bejönnek a fények, van egy kis díszlet, egy kis jelmez, akkor már belőlem is fakad valami. Olyankor meg mindjárt játszani szeretném a szerepet. Én sose vágyom arra, hogy bárcsak próbálhatnánk még néhány hetet a premierig. Essünk túl rajta! Nem jön rám a frász a bemutatótól, inkább várom. Mindig felvillanyoz az első közönség. A beugrás meg kifejezetten vonz, mert rendkívüli koncentrációt igényel, igazi kihívás. Ha egy beugrásnál helyt tudsz állni, akkor utána jól megveregetheted a válladat. Különben a mások beugrását is szeretem, mert feldobja az előadást.

- Hogyan reagál a váratlan színpadi helyzetekre?

- Röhögéssel sajnos. Vészhelyzetet képes vagyok megoldani, eszemnél maradok, de muszáj röhögnöm. Amikor például a Három nővérben leszakadt a mennyezet, ki kellett mennem a színpadról. Lesz, ami lesz, kimegyek, én nem maradok ott röhögve - mondtam magamnak. Őszintén bámultam és becsültem a bent maradtakat - Kulkát, Szervétet, Rudolfot, Gubás Gabit -, akik megtartották az előadást.

- Akkor hogyan reagált, amikor megtudta, hogy nem Mását, hanem Olgát játssza ebben a Három nővérben?

- Nemigen jutottam levegőhöz. Hirtelen gombóc nott a torkomban, alig tudtam megszólalni. Mására számítottam, el is terjedt egy ilyen szereposztás, aztán végül egyetlen nővér sem stimmelt benne. Megkérdeztem persze a rendező Verebes Istvánt, hogy miért én játszom Olgát, és nem örültem a válasznak, miszerint a legmegbízhatóbb színésznő erre a szerepre kell. Úgy éreztem, ez már az én elkönyvelésem jele: a Schell majd megoldja. A színházam vezetői számára elhanyagolható tényező volt, hogy a pályám, az épülésem, a fejlődésem szempontjából Mását kellett volna eljátszanom. No de ezen hamar túlléptem, az ember nem megy bele rosszkedvuen egy jó szerepbe, márpedig Olga kétségkívül remek szerep. Eldöntöttem magamban, hogy Olga ugyanúgy szerelmes Versinyinbe, mint Mása, csak ez nem perfektuálódik.

- Már bocsánat, de ha felidézem ennek a Három nővérnek a pontos előképét, Verebes nyíregyházi rendezését, akkor aszerint Olgának nem Versinyinhez, hanem Csebutikinhoz kell kötődnie.

- Olga itt is Csebutikin szeretője, ezt abszolváltuk Bálint Andrással, de az én Olgám azért Versinyinbe volt szerelmes. Verebesnek konkrét elgondolása volt a hősök múltbéli kapcsolatairól, de ez nem nagyon világosodott meg az előadásban. Talán mert mi, játszók nem öntöttünk elég hitet ezekbe az elképzelésekbe. Más vonatkozásokat tartottunk volna fontosnak, másra lettünk volna kíváncsiak. Én sokat szenvedtem ebben az előadásban, mindazonáltal a közönség szerette.

- Mása elmaradása szerepet játszott abban, hogy nyolc év után megvált a Radnóti Színháztól?

- Ez nem volt szerződésbontó tényező. Azért jöttem el, mert mostanra elfáradt a kapcsolat. Itt nőttem fel a Radnóti Színházban, nagyszerű társakkal nagyszerű szerepeket játszottam, de ennyi év alatt a viszonyunkba túl sok evidencia került, eluralta a megszokás. Engem sem sok minden inspirált már, és én sem mozgattam már meg a színházvezetok fantáziáját. Ilyenkor mozdulni kell. Még nem volt szó a Nemzetirol, amikor elhatároztam, hogy elmegyek a Nagymező utcából. Marton László, aki korábban is invitált a Vígszínházba, megnézett a Három nővérben, és ismét megkeresett. Talán úgy látta, most lehetek olyan bizonytalan színészi állapotban, hogy újra hívjon.

- Nem, szerintem úgy látta, hogy igazán itt az ideje leszerződtetni a Vígszínház új Ruttkai Éváját.

- Jé! Tényleg ilyesmit mondott. Most elszerződtem volna hozzá, ha nem jön a Nemzeti ajánlata. De Jordán Tamás hívása jobban csábított. Ez egy új színház, új társulat. Máris szeretek oda bemenni. Jó a hangulat, remélem, itt sem kell majd könyökölni. A Radnótiban egészséges rivalizálás folyt a fiatal színésznők között. Az egy kicsi színház, ott nem is igen lehetett fúrni a másikat, egyszerűen nincs tér, helyiség rá. Vagy az öltözoben vagy a büfében ültünk egymás mellett, így képtelenség valakit hátba támadni vagy a háta mögött beszélni! Bizakodom, hogy szellemében ilyen lesz ez a társulat is. Az első munkám a Holnap reggel főszerepe a stúdiószínházban, a második a Györgyike, drága gyermekben Anna. Eszembe jut olykor Marton László, aki egy kicsit aggódik értem, mert véleménye szerint én nem nemzeti színházi, hanem vígszínházi színésznő vagyok. Tudom, hogy a Vígben szerettek volna engem, de nekem most talán éppen arra van szükségem, hogy ne szeressenek rögtön, mert akkor esetleg két perc alatt ellustulok. Kelljen bizonyítanom, kiküzdenem a helyemet, legyek meggyötörve kicsit.