Bõ lé

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Tarján Tamás




Már a lépcsõházban, az elõtérben megkezdõdik a játék: a ricsajozó hemzsegés árusok zsivajával, mutatványosok számaival forgat bele egy tipikusan dél-európai település terecskéjének vásári sokadalmába. A közremuködõ fiatalok derekasan, ám a megragadó milio felkeltése nélkül próbálják elénk varázsolni Boszniát (leghitelesebben a meleg, felvizezett limonádé játssza a szerepét). Csányi János a két família írmagját kioltó családi viszálykodás tragédiáját az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt álló balkáni területre képzelte el, 1914-es datálással, a "boldog békeidõk" végórájára. Bosnyák muzulmán Capuletekkel, bosnyák pravoszláv Montague-kkal, magyar kormányzóval. Sok színmû - köztük e darab - újrakonkretizálása, szociologizáló újrahistorizálása megtörtént már hasonló módon. Csányi János azonban majdhogynem csupán a kulisszákra és a jelmezekre hagyta az ötlet éltetését, egy-két alkalommal az átigazított szöveggel is besegítve. Teóriájának egésze átgondolatlan, zavaros. Tomboló külsõségeivel, gyakori hangoskodásával disszonáns és hatásvadász is. A koncepció kérdések sorát veti fel. Önmagában is problematikus, hogy a Rómeó és Júliát a tér népsége adja elõ, a saját és mások okulására, szórakoztatására (mindenki játszó személy? Az elõadató hatalmasságok maguk is közremuködnek? A "színésszé" átváltozás elnyelheti-e véglegesen a civil egyéneket? stb.), de ez a kisebb gond. A textus és a szituálás között nincs elegendõ átjárás, sõt: ami van, az is inkább árt. A helybéliek nyelvét nem beszélõ - tolmácsra szoruló - itt is Hercegnek nevezett magyar kormányzó miként mondhatja magát a Montague-k rokonának? Mivel indokolható, hogy a muzulmánok és a pravoszlávok legfõbb bizalmasa egyként a franciskánus Lorinc barát? Ha már Bosznia és Hercegovina földjérol való kulturális szakértõt foglalkoztattak Ljubica Ostojic személyében, miért nem jelenik meg sokkal pregnánsabban két (illetve több) kultúra, vallás eltérõ szokásrendje és a gyulölködésig rivalizáló tradíciója?

A Színház című lap 2003 novemberi számábólShakespeare: Rómeó és Júlia

Tarján Tamás




Már a lépcsőházban, az előtérben megkezdődik a játék: a ricsajozó hemzsegés árusok zsivajával, mutatványosok számaival forgat bele egy tipikusan dél-európai település terecskéjének vásári sokadalmába. A közremuködő fiatalok derekasan, ám a megragadó milio felkeltése nélkül próbálják elénk varázsolni Boszniát (leghitelesebben a meleg, felvizezett limonádé játssza a szerepét). Csányi János a két família írmagját kioltó családi viszálykodás tragédiáját az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt álló balkáni területre képzelte el, 1914-es datálással, a "boldog békeidők" végórájára. Bosnyák muzulmán Capuletekkel, bosnyák pravoszláv Montague-kkal, magyar kormányzóval. Sok színmű - köztük e darab - újrakonkretizálása, szociologizáló újrahistorizálása megtörtént már hasonló módon. Csányi János azonban majdhogynem csupán a kulisszákra és a jelmezekre hagyta az ötlet éltetését, egy-két alkalommal az átigazított szöveggel is besegítve. Teóriájának egésze átgondolatlan, zavaros. Tomboló külsőségeivel, gyakori hangoskodásával disszonáns és hatásvadász is. A koncepció kérdések sorát veti fel. Önmagában is problematikus, hogy a Rómeó és Júliát a tér népsége adja elő, a saját és mások okulására, szórakoztatására (mindenki játszó személy? Az előadató hatalmasságok maguk is közremuködnek? A "színésszé" átváltozás elnyelheti-e véglegesen a civil egyéneket? stb.), de ez a kisebb gond. A textus és a szituálás között nincs elegendő átjárás, sőt: ami van, az is inkább árt. A helybéliek nyelvét nem beszélő - tolmácsra szoruló - itt is Hercegnek nevezett magyar kormányzó miként mondhatja magát a Montague-k rokonának? Mivel indokolható, hogy a muzulmánok és a pravoszlávok legfőbb bizalmasa egyként a franciskánus Lorinc barát? Ha már Bosznia és Hercegovina földjérol való kulturális szakértőt foglalkoztattak Ljubica Ostojic személyében, miért nem jelenik meg sokkal pregnánsabban két (illetve több) kultúra, vallás eltérő szokásrendje és a gyulölködésig rivalizáló tradíciója?



E hosszan folytatható töprengéseken is túllendülnénk, ha a Bárka Színház előadása szinte teljes kivitelében nem hatna fakó, talmi portékaként. A rendező ostoba gegekkel igyekszik célba jutni. Egy példa: a Dajka a piacról jövet kajtat Rómeó után. A zöldségek és a tojás mellett kemény tojásból is bevásárolt, hogy a hirtelen támadó csetepaté során toccsanhasson sárgája-fehérje, s falatozni is lehessen. Röpke távozása után szolgája, Péter egy keleti szőnyegen húzza be a holtfáradt asszonyt - nyilván akadt egy szőnyeg menet közben erre a célra ?, és szerencsére a törékeny Júlia is épp arra jár egy dézsa vízzel, így dadusa rögvest lábat is áztathat. Csányi koholt, hamis és tévesztett elemekből dolgozik. A legrettenetesebb temetői jelenetek alatt cigányzenésszel muzsikáltat, majd dilettáns módon belopja a sírkövek közé az egész bandát. A tricikliszékéhez kötött öreg Capuletet a bál után, éjnek évadján házuktól elfele kerekezteti, s máskor is illogikus járásokon át söpri ki a láb alatt levő figurákat. Nem törődik azzal, hogy az egyébként árnyszerűségével ikonikus Komíves Sándor miként lehet egyszer vén muzulmán, másszor agg zsidó (patikárius), ugyanabban a rokkantjárműben, egyugyanazon szenvedésmaszk-arccal? Hely és kedv híján itt sem folytatjuk a lehangoló következetlenségeket és melléfogásokat.

A díszletet is Csányi követte el, Bozóki Mara társaságában. Fölösleges, haszontalan építmények, kellékek, plusz "a nagy kopár fa". Ezek között a legfontosabb színek nem pereghetnek le (Lőrinc barátnak nincs laka, a Capulet-ház diszfunkcionális, a térre nyilvánvalóan kút vagy szökokút kellene a kis medence helyett, melynek vizét éppen úgy agyonhasználják, mint egyéb térképzőket és eszközöket stb.). A tér belső tereinek egymásba, egymás alá csúsztatása megteremthetne valamiféle szürrealizmust, elvontabb és költoibb látást. Ehhez a híres mostari hidat formázó, középen szétszakított, rozsdálló fémlépcsőzet szépen asszisztál is, az ifjú szerelmesek ide felvitt nászi jelenete az üdébb képek egyike: Varga Gabriella és Balázs Zoltán a félig gyermeki félmeztelen test tanácstalanságával és még fel nem fogott örömével libeg a világ felett.

Igaztalan lenne Csányitól és színészeitől minden érdemet megtagadni. Gyönyöru a Mercutio és Tybalt halála utáni, a magasba emelt tetemeket is egymásnak futtató éji tánc - csak teljesen idegen a produkció nyelvezetétol. A megtalált orvosságos üvegcse ezúttal felfedi a Dajka elott - nem az igazságot (a tetszhalált), hanem Júlia - a Párisszal való gyors frigyet akaró egész Capulet-ház által kiváltott - végzetes boldogtalanságát; és határtalan szerelmét. Az új fordítás metruma is hajlékony, rímei enyhén groteszkek, viszont Csányi friss magyarításából hiányzik a mai íz. Egy-két fordulattól eltekintve ódonan dagályosak a jambusok; a szikamor (vagy szikamór) is áll a helyén, holott magyarul már szikomorfa lehetne, a verslábnak édesmindegy. Az a szomorú a Rómeó és Júlia ezen estéjén, hogy Csányi János, akárcsak a nyilván megkülönböztetésül Rómeónak írt név ékezeteivel, betoldott a mű megjelenítésébe egy csomó sallangot, hancúrt, fennhangot, mellékigyekvést, miegyebet. Bizonyára egyfelől az első világháború, másfelől a közelmúltbeli délszláv háború asszociációival kívánta feldúsítani az ősi (tulajdonképp meg sem okolt) viszálymodell jelentéseit - s ehelyett bő lére eresztett egy nehézkes, lármás mesét, mely négy órán keresztül az amfiteátrumszerűen kiképzett nézőtér támlátlan deszkapadjára kényszeríti az általában jelentéstelen cselekvésekbe belefáradó érdeklődőt.



A Bárka rendre roppant egyenetlenül teljesítő - remek összmunkára és egyéni kiugrásokra is képes, de szeszélyes - csapata szerény közepes formát mutat. A Capulet házaspárt alakító két vendégmuvész, Ráckevei Anna és Ujlaki Dénes a lehető legáltalánosabb (rutinos - nem dicsérhető és nem bírálható) közelítésben fogalmaz, és semmit nem tud, talán nem is akar kezdeni "a bosnyák szállal": elhúzódnak e lokális, nem kellően értelmezett tónus elől. Váratlanul szűk a regisztere Kovács Lajos Lorinc barátjának. A fekete és a vörös uralma alá hajtott tarka öltözékek körében neki nemigen juthatott egyéb Kárpáti Enikőtől, mint a konvencionális barna - s a színész is az, ami nagyon nem szeret lenni: konvencionális. Akár egy antropomorf medve. Tétova, akadozó is néha (az is kétséges, kulacsában víz vagy szesz kotyog-e). Nem csoda: ki tudja, milyen megfontolásból reggelente egy csapat fiatalt kell, vállukon a falból kibontott irdatlan kövekkel, testedzésre buzdítania (ezekből a rosszul épített effektusokból ered a bő lé). Spolarics Andrea vétései súlyosabbak. Dajkaként ismét előveszi mind sűrűbben mutatkozó modorosságait, szerkesztés nélkül csapong a hanghordozás, mimika, mozgás szélsőségei között. Talán a spontaneitás látszatát óhajtaná kelteni. Szikszai Rémusz, mint egy vészvillogó, állandó jelenlétet parancsol Tybaltra. Kardos Róbert katonai uniformisban járkáló Hercegének mogorva, tehetetlenkedő világundorát főleg azzal kell magyaráznunk, hogy ő előre tudja, mint fog végződni az első nagy háború. (Éppen ezek az "előzetes tudások" nem szervesülnek - mint szimbólumok és konklúziók - Csányi rendezésébe.) Elismerés illeti a militáns-nevetséges küllemű gépezetek alkotóit, Pataki Zoltánt és Majoros Gyulát. Félő, hogy ezek az emberszabású, fenyegető masinák beszédesebben vannak jelen - ottlétüket pedig a kerekesszék kivételével, csak a nyitányra korlátozva ?, mint az emberi szereplők. Beleértve Varga Gabriella és Balázs Zoltán párosát is. Utóbbi egyáltalán nem talált fogást a figurán. Nyargal és kecmereg, susog és szónokol (olykor mikroportba is, akkora a környezeti ártalom). Előbbi érettebb, karakteresebb teljesítményt nyújt, bár Csányi több időt veszteget a háznépre - és mindösszesen a "nép"-re -, mint Júliára. Eredeti szemre valló élő kettős szobor formálódhatna a halottnak hitt leány és a haldokló fiú duójának koreográfiájából. Miután Rómeó egy vízóra aknájára emlékeztető kis verméből kiemelte a nyilván állva eltemetett Júliát, ölelkező táncba kezd vele, mindjárt haló a mindjárt megéledővel. Ez is a nász egyik szertartása: ahogy egymás ölében, erre-arra dőlve, ellankadva és megmozdulva egyek a sorban. Sok ismétlés nyomán válhat e hajladozó, fáziscsúsztató egymásért küzdés igazán szépségessé. Látni való, hogy Júliát abba a valószínűtlenül hatalmas fehér lepelbe csavarva adták át a sírnak, amely szerelmi beavatásuk lepedője volt a hídmagas groteszk mennyországában. Ez a jel, jelkép - élet és halál együttlátása - él és hat. Nem hagyja magát agyonbeszélni, kifosztani a feleslegesség színpadi szószátyárságától.



Shakespeare: Rómeó és Júlia
(Bárka Színház)


Fordította: Csányi János

Koreográfus: Seregi László

Díszlet: Csányi János és Bozóki Mara m. v.

Jelmeztervező: Kárpáti Enikő m. v.

Gépezetek: Pataki Zoltán és Majoros Gyula m. v.

Mozgás: Uray Péter m. v.

Zene: Faragó Béla

Irodalmi munkatárs: Lengyel Anna m. v.

Kulturális szakérto: Ljubica Ostojic

Asszisztens: Hajós Eszter

Rendezte: Csányi János

Szereplők: Balázs Zolátn, Varga Gabriella, Ollé Erik, Ujlaki Dénes m. v., Ráckevei Anna m. v., Spolarics Andrea, Kovács Lajos, Végh Zsolt m. v., Szikszai Rémusz, Kardos Róbert, Gados Béla, Kiss Katalin, Lucskay Róbert, Kőmíves Sándor m. v., Tausz Péter