Az alapkérdésekig, és tovább...

Mérget lehet venni rá, hogy ha Koltai Tamás megereszt egy kolumnás írást a Népszabadságban - és határozott idõközönként ezt rendre megteszi (vagy az ÉS-ben, a heti kritikapenzumán túl) -, akkor abban a Nemzeti Színház terítékre kerül. Mindegy, hogy milyen összefüggésben, de biztosan.

Forrás: Observer

Isteni szerencse, hogy az Orbán-kormány szerződésszegő, a legitim pályázat eredményét semmibe vevő akarnoksága következtében nem az Erzsébet téren épült föl a nemzettudat e szimbóluma, különben miről írna soros kirohanásában a szaklap főszerkesztője. Koltai utal cikkében (Színház és nem színház, december 13.) határozott névelővel "a" szakfolyóiratra, gondolom, az általa szerkesztett orgánumra célozva, mint e tárgyban az egyetlen létezőre. Mi több, az írás tónusából úgy tűnik, hovatovább egyetlen autentikus kritikus működik a pályán, Koltai Tamás, aki jó úton - Sztálin elvtárs nyomdokain - halad afelé, hogy megnevezze azt az öt művet, amelynek elég lett volna megszületnie.

Nem sértett dühvel olvasva ezeket a direktívákat (a Hogyan játsszunk színházat? című október 31-én megjelenteket is), számos ellentmondás, végiggondolatlanság fedezhető föl bennük, amelyeken jótékonyan segíti át a szerzőt, és gondolom, a tájékozatlanabb olvasót is az önzetlennek tetsző hevület. (Hogy legutóbbi írásának csak a legnyilvánvalóbb ellentmondását jelezzem: egy független színházi szakembert idéz egyetértőleg a kis játszóhelyekről, mondván, "ott történik a kultúra, a többi az már szórakoztatás", míg előtte az évad kiemelkedő produkcióiként két opera-előadást említ (egyik sem stúdió-), a kaposvári Csak egy szög című Mohácsi-rendezést, Zsótér vígszínházi Krétakörét, de a Gyulai Várszínház Titus Andronicusa, vagy A szarvassá változott fiú, s a Roberto Zucco az Új Színházban sem kifejezetten stúdió-előadások. Nem volna ennek különösebb jelentősége, ha nem vezetne végzetesen leegyszerűsítő általánosításokhoz.)

Indulatos félmondatokkal torpan meg Koltai ott, ahol a lényeg következnék, s tér ki valami tetszetős fordulattal a konklúziók elől.

Amikor 1997 őszén harcos zászlóvivőként élére állt az Erzsébet téri Nemzetire való gyűjtésnek, föl sem vetődött benne a kérdés, ami pedig akkor is kérdés volt, hogy valóban egy külön erre a célra létrehozott, Nemzetinek nevezett színháznak kell-e betöltenie "a minőségi etalon ("az ország első színháza") szerepkörét". Ez a kérdés tehát már akkor is megkerültetett, amikor még két választással odébb voltunk Magyarországon, és éppen Bálint Andrásban tiszteltük a Nemzeti igazgatói posztjának várományosát. Nem végtelenül idejétmúlt volt már akkor is ez az etalon szerepkör az adott körülmények között? Ne áltassuk magunkat és egymást, a Nemzeti Színház kérdése e hazában mindig színtiszta politika volt. A reformkorban a progresszió törekvéseihez kapcsolódó, utóbb - választások előtt elhelyezett alapkővel, majd a következő választások előtt tartott megnyitóval, immár más helyen, másik kormányzó párt által celebrálva - színtiszta pragmatizmus. Ennek belátása nem mond ellent annak, hogy az Erzsébet téren valóban esély látszott egy korszerű, ha úgy tetszik "kortárs" színház létrehozására. (Abban nem vagyok biztos, hogy minőségi etalon létrehozásának szándékával lehet bármit csinálni, meggyőződésem viszont, hogy senki nem úgy fog hozzá mondjuk a színházcsináláshoz, hogy "lássuk Uramisten, mire megyünk ketten", fuseráljuk el, amit lehet. Arról nem beszélve, hogy ha már mindenáron minőségi etalon kell, akkor ott a Katona, mondhatni, ebben az értelemben úgy húsz éve van Nemzeti Színházunk.)

A Nemzeti Színház mai funkciójának tisztázása a politikai sietség miatt elmaradt 1997-ben, aztán pedig már hiábavalóvá vált, hiszen más síkra terelődött az egész probléma. És eme eredendő tisztázatlanság következtében más síkon leledzik ma is. Ha Koltai Tamás következetesen gondolkodna, nem kérne számon Jordán Tamáson minőséget meg etalon szerepkört, hanem egyetértene korábbi önmagával, és elismerné, hogy a főigazgató helyesen teszi, amikor megpróbálja hasznosítani, rendeltetésszerűen használni az épületet, amelynek alkalmassága művészi produktumok létrehozására Koltai szerint - és ebben egyetértünk - legalábbis erősen vitatható. Ezzel ez a téma akár le is kerülhetne a napirendről (bár egy hivatkozás erejéig még magam is kénytelen leszek visszatérni rá), megengedve, hogy ha mégis valami érdekes dolog történik az épület üzemeltetése során, akkor annak lehet örülni, nem feledve természetesen a magyar színházművészetet ért veszteséget az Erzsébet téri gödörrel. Amíg azonban ilyen kényszeres reakciók működnek, valóban ellehetetlenül a kritika, hitelét veszti a jogos bírálat is. És nem azért, amire Koltai hivatkozik, hogy tudniillik ha „egy szakmainak nevezett folyóiratban (") amatőr fecsegés" jelenik meg „színibírálat címén, azt a látszatot kelti, hogy színház, újság, cikkírás, ez az egész, ahogy van, komolytalan, civil dolog, nem kell érteni hozzá....

Szaklap és szaklap között - amennyiben létezik egyáltalán több ilyen, a Koltai Tamás által szerkesztetten kívül is - az olvasó és a színházi szakma reményeim szerint különbséget tud tenni. S ha mégsem, akkor mi a teendő? Végig sem merem gondolni, hová vezet Koltai dilemmája, de nem hiszem, hogy mondjuk az ő ÉS-beli kritikáját, vagy akár az általa szerkesztett szaklap elemzéseit egy másutt megjelent mégoly dilettáns cikk hitelteleníti. A kritikaírás elég magánzó jellegű műfaj ahhoz, hogy mindenki - avagy minden lap, amely szükségét érzi - megteremtse és megőrizze a maga respektjét. A kritikusok által teremtett közeg ezt legfeljebb annyiban nehezíti, hogy ha például kategorikus kinyilatkoztatások jelennek meg havonta-kéthavonta a legolvasottabb napilapban az egyik legtekintélyesebb ítész tollából arról, mely színházak illetve előadások, rendezők az etalonok, s mindez nem pusztán esztétikai értékítéletként, de mindjárt kultúrpolitikai alapvetésként, akkor ez bizony nehéz helyzetbe hozza a mindenekelőtt művészi szempontokat érvényesíteni próbáló kollégát, mert véleményét óhatatlanul ugyancsak kultúrpolitikai kontextusba erőlteti.

Nem vitatva Schilling Árpád vagy Vidnyánszky Attila rendezői, színházteremtő működésének jelentőségét, halvány esztétikai fenntartásokat is nehéz jelezni a Sirájjal vagy a Roberto Zuccóval kapcsolatban azután, hogy dörgedelmében Koltai a Népszabadság október 31-i számában szembeállította mintegy a fedél nélküli Schillingéket (Krétakör Színház) és Vidnyánszkyékat (Beregszászon azért van tető, legfeljebb lyukas, talán nem is képletesen szólva) a struktúrán belüli - tehát államilag automatikusan támogatott - érdemtelenekkel. Szinte elkerülhetetlen ugyanis, hogy a fenntartások állásfoglalásként értelmeztessenek ebben a kétpólusúra egyszerűsített képletben. (Csak halkan jegyzem meg, hogy Beregszász momentán Ukrajnához tartozik...) Nem az a baj, hogy a támogatások gyakran igazságtalan és méltánytalan elosztása ellen szót emel, hanem hogy méltatlanul vagdalkozva általánosít, s ami a legfőbb, hogy soha nem jut el a feltárt anomáliák nyomán az alapkérdésekig.

A struktúra lebontásáról beszél, de még egyszer nem vázolta fel, mi lenne a romok helyén. (N. B. tévesen példálódzik az október 31-i cikkben azzal, hogy harminc évvel ezelőtt - Zsámbékinak, Székelynek, Aschernak, Rusztnak, Babarczynak, Paálnak kellett partizán módon áttörniük a struktúra falát.- Az említett rendezők, színházteremtők, az elmúlt harminc év színházművészetének meghatározó egyéniségei nem törték át a struktúra falát, hanem az adott keretek között képesek voltak érvényesíteni művészi törekvéseiket, megteremteni a maguk öntörvényű művészi arcát.)

Az az érzésem, hogy amikor Koltai a struktúráról beszél, kizárólag a budapesti színházakra gondol, egészen másként vetődik fel ugyanis a mit és hogyan játszani kérdése egy vidéki város egyetlen színházában, mint a főváros sokadik teátrumában, de a finanszírozás módjáé is. Nem mentség ez semmire, a színvonaltalanságra pláne nem, de azt azért látni kell, hogy amikor a kis játszóhelyek neveztetnek ki a kultúra letéteményeseivé, akkor kvázi az összes vidéki teátrum leíratik. (Legalábbis a nagyszínpada.)

Egy-egy megjegyzés erejéig mindig súrolja Koltai az alapproblémát, ám még soha nem időzött el annál. Most is írja, hogy "a nagy-színházak igazgatói (") a pályázatokat kiszámíthatatlanul eldöntő gazdasági, kulturális és politikai tényezők között egyensúlyoznak”, ám ennek ellenére minduntalan a jó uralkodóban látszik bízni. Struktúráról beszél, és nem hajlandó struktúrában gondolkodni. Nem veszi észre, milyen ingatag egy olyan - értékcentrikus finanszírozási (kuratóriumi) rendszer - ennek kialakítását javasolja -, amely "egy-két hatalmi ember (politikus, közgazdász, hivatalnok)" éppen meglévő jóindulatán múlik, "aki most hajlandó közösen közrejárni a színház érdekében; ilyen se volt még". És vajon meddig lesz? A legközelebbi kormányváltásig? Nem jogállam, ahol az éppen hatalmon lévők, "egy-két felvilágosult politikus" jóindulatától függ egy szakma sorsa, jövője.

A Nemzeti Színház építéstörténete során ékesen bebizonyosodott, mennyi időre jelent biztosítékot egy felvilágosult politika. Négy évre. Magam nem tudtam maradéktalanul elítélni a színházi szakma Koltai által oly sokat ostorozott opportunizmusát Nemzeti-ügyben (jóllehet ellenállás párti voltam), jogosítványok nélkül ugyanis a színházi szakma végtelenül kiszolgáltatott. Jogosítványokon bizonyos önrendelkezési jogokat értek, a beleszólás jogát a szakmát érintő döntésekbe. A Nemzeti Színház felépítése ilyen (lehetett volna), s a struktúrán belüliek és kívüliek finanszírozása vagy az igazgatói kinevezések is ilyenek. Efféle jogosítványok pedig csak törvényileg biztosíthatók. A törvények persze kormányváltások alkalmával tudvalévőleg módosíthatók, de más jogalapú a harc létező jogi háttérrel, mint anélkül.

Sopánkodni lehet ugyan a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával látottakon, a magyar színházművészet állapotára vonatkozó következtetéseket levonni azonban aligha. Merthogy ilyen nem létezik. Amíg a szakmai érdekek nem érvényesülhetnek például az igazgatói kinevezésekben - és pillanatnyilag nem érvényesülhetnek, hiszen a fenntartó önkormányzat vagy összehív szakmai kuratóriumot, vagy nem, vagy figyelembe veszi annak ajánlásait, vagy nem, az intézmények kht.-vá alakításával pedig még a demokratizmus látszatának fenntartása is elkerülhető, hiszen még pályázatot sem muszáj kiírni -; amíg politikusok, provinciális hatalmi harcok döntik el, hogy mely pályázó határozza meg egy-egy színház arculatát és művészek sorsát évekre, addig legfeljebb helyi színházművészetekről beszélhetünk, úgymint szegedi színházművészet, miskolci, soproni, debreceni színházművészet stb., de egyetemes magyar színházművészetről aligha.

Az egyetemesség felé pedig természetesen nem a politikai centralizáción, hanem a szakmai önrendelkezés jogának biztosításán keresztül vezet az út.


Szűcs Katalin Ágnes
kritikus

NSZ - 2003. december 22.

Forrás: Observer