 |
Az elõadás alatt aránylag sokáig tûnõdtem két dolgon: az egyik, hogy vajon az elmebaj meddig orvosi ügy, és mitõl válhat esztétikai problémává, a másik pedig, hogy miért nem hívják a rendõrséget. Sam Shepard Hazug képzelet címmel az Új Színház Stúdiójában Upor László fordításában játszott darabjában egy férfi péppé verte a feleségét, sõt meg is van gyõzõdve róla, hogy az asszony meghalt.
NSZ - 2004. január 5. -Szerzõ: Zappe László
Forrás: Observer
 |
A fiatalemberről rövidesen az is kiderül, hogy nemcsak kórosan féltékeny, de amúgy is komplett őrült. Ezért aztán nehezen tudom eldönteni, vajon iszonyú története emberileg-esztétikailag is érdekel-e. Másfelől az, hogy egy gyilkossághoz esetleg a rendőrségnek is lehetne valami köze, az egyedül a vélt gyilkos öcscsében merül föl, amit bátyja aránylag érthető módon elutasít. De hogy az áldozat, a feleség apja, anyja s főképp bosszúvágytól lihegő fivére, továbbá az aszszonyt kezelő orvosok, nővérek stb. még csak nem is gondolnak a dolgok elintézésének törvényes, hatósági útjára, az azért nehezen fölfogható.
Már amennyiben a darab arról szól, amiről beszél. De természetesen nem (nem csak) arról szól. Az erőszakos-véres történetnek szimbolikus értelme van. Mint minden történetnek egyébként, csak hát a régi történetek - már a jók persze - egy az egyben is megállták a helyüket. Az újabbak - és Shepardé még nincs két évtizedes - viszont sokszor éppen abban a mozzanatukban hordozzák jelképes lényegüket, amiben kizökkennek a realitásokból. Shepard története az amerikai, a vadnyugati álomról szól. Arról a szabadságfölfogásról, amelynek szatirikus szélsősége, hogy az elmebaj és a gyilkosság is magánügy. Egy civilizáció előtti világ jelenik itt meg, lényege szerint archaikusabb, mint a régi görög drámáké.
A Sopsits Árpád rendezte előadásnak a fő nehézsége, hogy átvezesse a magyar nézőt ebbe a szélsőségesen ábrázolt vadnyugati környezetbe, problematikába. Ez már a szórólapon megkezdődik, ahol Rómeó és Júliára hivatkoznak - lényegileg alaptalanul. A két család itt is utálja egymást, de ez csak színezi, nem okozza a tragédiát. Másfelől a pesti nézőt aligha vinné közelebb a problémák megértéséhez, ha egy dél-kaliforniai és egy Monta-na erdeiben élő család kulturális-civilizatorikus különbségeiről olvashatna értekezést. Az előadás során pedig a szenvedélyek tombolásában sokáig vagy az irónia, vagy a költészet kevesebb, mint amennyi ahhoz kellene, hogy a néző ne érezze képtelennek azt, amit lát. A játék kicsit később emelkedik el a naturális valóságtól, mint azt a darab igényelné. Csak az utolsó jelenetekben, igaz, akkor egyértelműen a humor, a groteszk kerekedik felül. Túl sokáig kell azonban Jake-et dühöngő őrültnek látnunk, mielőtt fölismerhetnénk, mire is megy ki a játék. Igaz, az amerikai zászló szabályos összehajtogatása és a vele járó gyermeteg sikerérzés a két család életének romjain, nagy poén, de nincs eléggé előkészítve. Horgas Péter díszlete, amely egyetlen tér két sarkában elhelyezett ágyakkal jelzi az egymástól messze eső helyszíneket, alkalmas lenne a végig elemeltebb ábrázolásra, Federits Zsófia ruhái legalábbis nem akadályoznák az alakok kettős, egyszerre komoly és humoros megfogalmazását. A játék azonban túl sokáig igyekszik igazi tragédiának láttatni a szélsőséges szenvedélyek tombolását. Huszár Zsolt precízen ábrázolja az időnként bekattanó, dühöngő fiatalember klinikai esetét, Györgyi Anna bravúrosan cserél maszkokat remekel hülyére vert és amúgy csak köznapian ostoba asszonyként. Bánsági Ildikó egyaránt tud közömbös és hisztérikus anya lenni, Pálfi Kata átélten jeleníti meg egy alapjában normális lény megrázkódtatásait, aki veszettek közé keveredett, Géczi Zoltán e. h. ugyanezt teszi a dolgokat naiv módon eligazítani akaró kisebb testvér szerepében. Almási Sándor a dühöngő fivér (Tybalt? - ha már eszünkbe juttatták a Rómeó és Júliát) szerepében mintha szándéktalanul tetszene karikaturisztikusnak. Király Levente alkatánál fogva eleve sok kedves humort lop a faragatlan farmer szerepébe, aki így olyankor is a keresetlen, egyszerű igazság kimondójának látszik, amikor erre a szöveg szerint nemigen lenne oka. Nagy Mari pompás portrét fest egy méltán elnyomott asszonyról. Színesen ábrázolja a semmilyenséget, jelentősen a jelentéktelenséget.
NSZ - 2004. január 5. -Szerző: Zappe László
Forrás: Observer
 |
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szinhaz.hu/api/trackback/id/tr4011848233
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.