Füst ellen

- A Boldogtalanok Marosvásárhelyen -

Füst Milán boldogtalanjai elsõsorban lelkileg, szellemileg vannak ketrecbe zárva, nem csak anyagilag épültek le. A társadalom perifériájára kerültek, de szövevényes kapcsolatok alakulnak ki közöttük. A múltból kísértõ élõk és holtak sem véletlenül sorakoznak melléjük, befolyásolják a drámák alakulását. Persze csak közvetve, hiszen naturalista színmûrõl van szó amelyben a szereplõk belsõ történései érdekesebbek a konkrét eseményeknél.

Sajnos a marosvásárhelyi Boldogtalanokat nem lehet megérteni. A dramaturg (Király Kinga Júlia) és a rendező (Bodó Viktor) addig faricskálták a szöveget, amíg mindent kilúgoztak belőle: a szociális környezetet, a helyszíneket, a szereplők foglalkozását, lényeges korkülönbségeket, a mindent befolyásoló múltat, és persze egész jeleneteket. Rosszul értelmezett fogásokat is alkalmaztak: a darab plusz szereplőkkel és jelenetekkel bővült, a játékstílus pedig zavaros lett. Érthető kép sehogyan sem áll össze, ráadásul olyan bakik is becsúsznak, amelyek miatt nem lehet tudni, hogy ki kicsoda a színpadon, és mit akar (pl. a Róza nevű szereplő Rózának szólítja Vilmát).

A naturalizmus nyomelemei egy-egy színész pszichologizáló-realisztikus alakításában ismerhetők fel, de ott is csak pillanatokig tart az élmény, mert egyetlen színpadi figurát sem nem formálnak következetesen, egységes stílusban (még Farkas Ibolya sem, akinek alapos színpadi tapasztalata van a huszonéves kollégáihoz viszonyítva). A játék néhol abszurd előadásba illő, szárazan kongó, ahol csak lehetséges harsány, bohózati, máshol ripacskodásba csap át. Pillanatokra azt is gyaníthatjuk, hogy az előadás a naturalizmus, az abszurd és a bohózat paródiája, de annyira hiteltelenek az erre utaló gesztusok, hogy marad a szomorú tapasztalat: nagy tévedés volt a vásárhelyi csapatra bízni a Boldogtalanokat.

A játéktér kialakítása plusz töltetet is adhatott volna az előadásnak, ha az alkotók észreveszik és kiaknázzák a helyzetben rejlő lehetőséget. Füst Milán két helyszínt jelöl meg, de a négy felvonásból három ugyanabban a térben, Húber Vilmos szegényes lakásában zajlik. Bodó Viktor (a színlap nem jelöl meg díszlettervezőt) egyetlen, majdnem üres, tágas csarnokba helyezi a cselekményt. A tér három sarkában hangsúlyosabb a világítás, a negyedik sarokban, a jobboldalt, elől található az egyetlen bejárat. A jellegtelen ajtó az előadás teljes időtartama alatt nyitva van, minden szereplő itt jön be erős háttérfényből, és itt távozik. Az összezártság, a kényszerű együttélés, a jelmezek sugallta nyomor az Éjjeli menedékhelyet juttatja eszünkbe. Kár, hogy az előadás többi eleme nem Gorkij és Füst Milán színdarabjai közötti érvényes hasonlóságot hangsúlyozta. A tér ugyanakkor megkövetelné a kint és bent közötti különbség érzékeltetését, és annak is ki kellene derülnie, hogy ki miért jön be, majd miért megy ki.

A nézőteret csak egy fényfolyosó választja el a színpadi tértől, a kongó ürességtől. Ezek az elemek, és a szereplők megfosztása konkrét foglalkozásuktól az abszurd művek elvont helyszíneire és gyakran megnevezhetetlen szereplőire emlékeztetnek. Ezt a fajta elvonatkoztatást viszont nem teszi lehetővé Füst Milán naturalizmusa. Szereplői nem örökérvényű problémákon és létkérdéseken merengenek, hanem vágyaikat hajszolják, de nem cselekszenek (mint ahogy Csehov hősei sem), környezetük tehetetlenné teszi őket. Nagyon fontos részlet a drámában (a vásárhelyi előadásból az ellenkezője derül ki), hogy a szereplők nem nincstelenek, nem lumpenproletárok. Egyikük nyomdász, a másik mészáros, a harmadik orvos, stb., a társadalmi helyzetük pedig mesterségükből derül ki. Húber Vilmos (Zayzon Zsolt) lányokra költ, de nem rongyos hajléktalan, tisztességes polgári foglalkozása van (nyomdász). Boldogtalanságát gyermekkori lelki sérülések és ezzel szorosan összefüggő autista viselkedés (féktelen nemi vágy) okozza. Lehet, hogy nem minden cselekedete tudatos, de Bodóék Húberéről – azon kívül, hogy részeges, durva, állati – szinte semmi nem derül ki. Nem szerelmet és gyöngédséget kínál, a nőket azzal bolondítja meg, hogy szenvedélyesen falhoz nyomja őket és krétával megrajzolja körvonalukat. A figura megformálásában semmi sem mutat arra, hogy Húbert Vilmos tulajdonképpen egy cselekvő és alkotó ember, aki újra és újra a passzivitásba reked. Az erőszak mögött sem tapintható ki semmilyen komplex emberi viszony: didaktikus erőszak egy leegyszerűsített érzelmi, érzéki világban. A vásárhelyi olvasat elbutítja Füst Milán drámáját, és hiányzik belőle mindaz a nagyon mély empátiával és szigorú realizmussal megfogalmazott emberismeret, ami értékessé teszi a Boldogtalanokat. Ez az előadás csupán leegyszerűsített és elpiszkolt képlete egy nagyon bonyolult emberi műveletsornak. Összeadás és kivonás, gyökvonás és négyzetre emelés helyett.

Húber édesanyja (Farkas Ibolya) elveszíti beszélő nevét (Füst Milánnál a ragyogó Özv. Húber Evermódné nevet viseli), itt ő is rongyos koldusfigura. Füst Milán Evermódnéja egyszerre kleptomániás, hazudozó szörnyeteg és magát-sajnáltató, de szánalomra, gondoskodásra méltó anya. Újabb emberi elem veszett el az előadásban, és vált az egyszerűsítés áldozatává. Húber nővére, Rózsi az eredeti drámában szegényes kokott, nem olcsó útszéli lány. Az ő foglalkozása nem marad titok, de az előadásból eltűnik szégyenérzete, a bukás miatti szorongás, a századelő korhangulata, s marad egy harsányan öltözött és hivalkodóan festett, feslett utcanő. A B. Fülöp Erzsébet által alakított figura mögött nincs semmilyen anya-gyermek, testvér-testvér kapcsolatra vonatkozó, átgondolt koncepció, de megtoldja a maskarát egy nagyon erős, de az adott helyzetbe nem illeszkedő hiszti-jelenettel. Különösen irritáló az üres színpadon egy vízzel teli lavór, aminek alig van szerepe, de a mosdóvízbe dobott, csak félig elfogyasztott alma, vagy egy-egy szereplő cipős beletoccsanása harsány kacagást vált ki a nézőtéren. Kár, hogy a többet érdemlő Füst Milánt áldozták fel ezekért a nevetésekért.

Sok szerep kurtul vagy jelentelenné válik, más viszont indokolatlanul jelenik meg. Bodó Viktor előadásában van például egy másik vígjátéki figura, Húber ivócimborája, aki általa kitalált személy (Korpos András). Sok szerepe nincs, de egy következő anti-Füst jelenetben szükség van rá: egymásnak vetett háttal isznak Húberrel (kétszer fél-fél liter töményet), szertartásosan földhöz-majd falhoz csapják egymást egy harsány de tartalmatlan jelenetben, a krétarajz-nők porfelhővé változnak körülöttük.

Dr. Beck Gyuláról (Sebestyén Aba) először csak annyit tudunk, hogy „valami fő ember”, de hogy milyen „alembert” akar faragni Húber Vilmosból, az már nem derül ki. Kettejük viszonya azért is megfoghatatlan, mert az előadásban nincs múltjuk, így nem lehet tudni, hogy mi fűzi össze őket, hogy Beck miért akar segíteni Húbernek. Később aztán az alkotók visszatáncolnak az eredeti darabhoz, mert a színpadi cselekményben fontossá válik, hogy Beck foglalkozása orvos. Ő az egyetlen olyan szereplő, akit nem érint a menhely-nyomor (a hatvanas évek divatját felelevenítő öltönye megkülönbözteti környezetétől). Kívülről szemléli eseményeiket, ám Bodóéknál megjelenik a felesége is (Berekméri Katus). Az egyetlen, aki nem lelki nyomorék Füst Milán drámájában "boldogtalanná" válik, mert a legutolsó – vígjátéki – percben neje elhagyja Húber miatt.

Sirmáról (Ördög Miklós Levente) sem derül ki, hogy mészáros. Segédjével (László Csaba) kukkolók módjára egy hátsó sarokból végignézik Húberék történetét. A menhely-csarnokban ők az urak: lakbért fizettetnek és bármikor lekapcsolhatják a villanyt. A két fiatal színész szerepét szinte megsemmisítette a dramaturg, ők is egy érdekes, de a darabtól nagyon elütő kártyázás-jelenetben kerülnek előtérbe. Végig színen van Húber beteg gyermeke is, aki a bal hátsó sarokban agonizál az előadás teljes időtartama alatt. Azon kívül, hogy a „gyermek” egy fiatal, az anyját és a dadáját játszó színésznővel egyidős nő (Darabont Mikold), nagyon erőltetett megoldás megjelentetése, hiszen az összes megírt és eljátszható boldogtalanság szempontjából az a legkevésbé fontos, hogy hogyan hal meg a gyermek. Róza boldogtalansága pedig tejesen indokolatlanul kegyetlenségig erősödik, hiszen csak párat kellene lépjen, hogy láthassa gyermekét, és erre sem képes. Húber élettársát Tompa Klára alakítja, érzékenyen, a szerep meghagyott rezdüléseire figyelve – talán jó Róza lenne egy tisztességes Boldogtalanok előadásban.

A gyerekre vigyázó asszonyt is nagyon fiatal színésznő alakítja (Nagy Dorottya), akinek egyetlen esetlensége, hogy beszédhibával küzd (visszataszító, hogy csak Sirma inasa gúnyolja ezért, aki maga is csak nyekeregni tud, beszélni nem).

Vilma esetében nem a színésznő fiatalsága és üdesége zavaró következetlenség, hanem az, hogy a jelmeztervező (Szakács Ágnes) kislányruhát adott Lőrincz Ritára. Sajnos ezt a szerepet szinte teljesen elhanyagolták, pedig Víg Vilma (ismét egy elhanyagolt beszélő név!) boldogtalanná válása a darab egyik meghatározó motívuma.

Akárcsak az előadás, a jelmezek didaktikusak, esélyt sem adnak az árnyalatokra, a komplexebb jellemrajzra (de talán nem a tervező Szakács Ágnes hibájából). Minden harsány sárga, rikító piros vagy sötétszürke itt.

A másfél óra alatt beteljesült, érthetetlen tragédiákon és néhány tetemen átlépdelve Sirmáék lekapcsolják végre a villanyt. Vicces befejezés lenne egy vígjátékban, és valószínű, hogy Bodó Viktor kitűnő komédiát rendezett volna, ha az a feladata. De nem ez volt, és azok a módszerek, amelyekkel a budapesti Katona József Színházban bemutatott előadását (Vinnai András – Bodó Viktor: Motel) sikerült négyszáz oldalról „lehozni” egy négy óra alatt eljátszható szöveggé, nem alkalmazhatóak Füst Milán drámájára. A naturalizmus talán megbírná meg a végiggondolt aktualizálást (az realista-abszurd elemek hangsúlyozását vagy a konkrétumoktól való elvonatkoztatást), de taszítja a blőd humort, a vígjátéki karikírozást, és mindenképpen megkövetel egyfajta, legalább az egyszeri előadásra érvényes, játékban tetten érhető (stílus)egységet.

Hegyi Réka

A cikk eredetileg A Hét című közéleti és kulturális kritikai lap új folyamának 2004. január 22, II./12. számában, a 9. oldalon olvasható (megjelenik Marosvásárhelyen).



FÜST MILÁN: BOLDOGTALANOK

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Szereplők:
Zayzon Zsolt, Tompa Klára, Lőrincz Rita e.h., Farkas Ibolya, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, Berekméri Katus, B. Fülöp Erzsébet, László Csaba, Korpos András e.h., Nagy Dorottya, Darabont Mikold


Jelmez: Szakács Ágnes m. v.
Dramaturg: Király Kinga Júlia m. v.
Rendezőasszisztens: Király István Attila e. h.

RENDEZŐ: BODÓ VIKTOR m. v.


A kontextus.hu cikke. Az eredeti cikk erre>>