(Nem) Mindennapi irodalom
"Szöszölni életre-halálra"
Részlet a Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetésbõl
Beszélgetõtárs: Bérczes László
- Azt mondtad, ihlet nincsen, netalántán kegyelmi állapot az lehet. De ezek csak szavak, mi a különbség?
- Az a különbség, hogy az ihlet szót mérhetetlenül szétkoptatták, és olyan rémséges, aranyból, vattacukorból meg zseninyálból lévõ pakolást raktak rá, hogy használhatatlan. Ha azt mondom rá, hogy Pityu vagy Moszkvics-slusszkulcs, többet kifejez a dologból, mint az, hogy ihlet. Ezért az ember kikerüli a kifejezést, és helyette mindenféléket használ. Én a kegyelmi állapotot különben is pontosabbnak gondolom: amikor valami gyorsabban megy, mint egyébként, vagy olyan tartományok nyílnak meg az emberben, mint máskor nem, mikor egy pillanatra kinyílik az ég. Még ez is túl fennkölt, de ilyesmi. Van ilyen, tudom. Egyébként ez nem a "kiválasztott mûvészek" tulajdonsága, minden ember életében vannak ilyen pillanatok, amikor valamit elkap, amikor valami nagyon pontosan megy, amikor jobban csúszik a tolla, a korcsolyája, és ezt a suhanást, gyorsaságot uralni is tudja. De korcsolyázni ehhez tudni kell, különben, abból nagy taknyolás lesz. Uralhatatlan ihlet nincsen, azt hiszem. Az nem ihlet, hanem elszállás. Ezt mindenki tudja, aki próbálkozott már azzal, hogy részegen vagy befüvezve ír. Az akkor és ott zseniálisnak tetszhet, úgy tûnik, hogy hú, akkor most a kezemben van a világ, de másnapra kiderül, hogy nem. Nagyon nem. Mert ezt az állapotot tiszta fejjel kell megteremteni. A színészanalógiánál maradva nem lehet elsõ indulatból játszani. Nagyon fontos, hogy legyen indulat, de csak abból nem lehet. Másképp fogalmazva: üvöltést natúr üvöltéssel nem lehet színpadon érzékeltetni, mert ripacséria marad.
Ez a cikk a
Hajónapló 2004 Januári számában jelent meg.
>> (Nem) Mindennapi irodalom
(A beszélgetések teljes szövege a www.litera.hu-n olvasható)
>> "Szöszölni életre-halálra"
Részlet a Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Bérczes László
- Azt mondtad, ihlet nincsen, netalántán kegyelmi állapot az lehet. De ezek csak szavak, mi a különbség?
 |
- Az a különbség, hogy az ihlet szót mérhetetlenül szétkoptatták, és olyan rémséges, aranyból, vattacukorból meg zseninyálból lévő pakolást raktak rá, hogy használhatatlan. Ha azt mondom rá, hogy Pityu vagy Moszkvics-slusszkulcs, többet kifejez a dologból, mint az, hogy ihlet. Ezért az ember kikerüli a kifejezést, és helyette mindenféléket használ. Én a kegyelmi állapotot különben is pontosabbnak gondolom: amikor valami gyorsabban megy, mint egyébként, vagy olyan tartományok nyílnak meg az emberben, mint máskor nem, mikor egy pillanatra kinyílik az ég. Még ez is túl fennkölt, de ilyesmi. Van ilyen, tudom. Egyébként ez nem a "kiválasztott művészek" tulajdonsága, minden ember életében vannak ilyen pillanatok, amikor valamit elkap, amikor valami nagyon pontosan megy, amikor jobban csúszik a tolla, a korcsolyája, és ezt a suhanást, gyorsaságot uralni is tudja. De korcsolyázni ehhez tudni kell, különben, abból nagy taknyolás lesz. Uralhatatlan ihlet nincsen, azt hiszem. Az nem ihlet, hanem elszállás. Ezt mindenki tudja, aki próbálkozott már azzal, hogy részegen vagy befüvezve ír. Az akkor és ott zseniálisnak tetszhet, úgy tűnik, hogy hú, akkor most a kezemben van a világ, de másnapra kiderül, hogy nem. Nagyon nem. Mert ezt az állapotot tiszta fejjel kell megteremteni. A színészanalógiánál maradva nem lehet első indulatból játszani. Nagyon fontos, hogy legyen indulat, de csak abból nem lehet. Másképp fogalmazva: üvöltést natúr üvöltéssel nem lehet színpadon érzékeltetni, mert ripacséria marad.
- Van egy mondás, amit idézni szoktál, és nekem is kedvenc mondatom: "Szöszölni életre-halálra"...
 |
- Esterházyé, amennyiben tényleg ő találta ki. Rémületesen pontos mondat, arról szól, amiről az előbb beszéltem. A szöszölni szó könnyű, könnyed piszkálást, macerálást, szálazást jelent, amit megsúlyosít a mondat második fele: életre-halálra. Én azt gondolom, tapasztalatból, hogy minden kézműves tevékenység - és az írás is az - így működik. Egyfelől pepecselés, bíbelődés, másfelől az embernek rajta van az élete praktikusan és metaforikusan is. Ezt el lehet nevetgélni, lehet poénkodni rajta, de azért az ember halálosan komolyan veszi. Nem akarok elmenni a Karinthy-közhelyig, hogy humorban nem ismerek tréfát, de a maga módján ugyanolyan pontos ez is, mint az Esterházy-mondat. A szöszölés a fontos ebben, mert nem győzi az ember eléggé tudatosítani, hogy mesterség. A jó mesterségek mind ilyenek: rengeteg aprómunka van velük, és a munka meghálálja magát. Nincs olyan, hogy nem. Egyszer régen, húsz vagy harminc éve egy szobrász ismerősöm úgy csinált egy műtárgyat, hogy hónapokig csiszolgatott hozzá márvány, talán gránitgolyókat. Szóval hónapokig csiszolgatta, és nézett a semmibe, és amikor már tökéletesek voltak, betette őket egy ócska komód fiókjába, becsukta a komódfiókot, és kiállította mindezt, tehát a komódot a fiókkal, amelyben benne voltak a golyók. Kérdezték tőle, hogy van ez? Azt mondta, nagyon egyszerű, ugyan nem látszanak a golyók, de a munka, a belefektetett munka mégis átsüt. Mindenki életében vannak olyan munkák, melyeken sokkal többet dolgozott, mint amit egy laikus észrevesz, de ha az a munka nem lenne benne, a laikus, az átlagolvasó, pláne a szakmabéli azt érezné, hogy valami nincsen rendesen megcsinálva. Ha bele van téve a munka, akkor érzi a többletet, aminek talán nem is tud nevet adni. Nem lehet vagy hosszú távon nem nagyon érdemes a szöszölést kispórolni az írásból. Ez az én egyszerre elméleti és rémségesen praktikus tapasztalatom a mesterségről. Körülbelül ennyi. Sokra az ember nem jut ilyen rövid élet alatt.
>> A könyvmutatványos könnye
Részlet a Darvasi Lászlóval folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
- Az írásaidban számtalan formájuk van a különböző devianciáknak: brutalitás, elfajzottság, nekrofília, pedofília, gerontofília, csonkaság. Temérdek extremitás, amikre az ember hirtelen felkapja a fejét. Mire vannak ezek, hogy jutnak effélék folyvást az eszedbe?
 |
- A legborzasztóbb dolgot is le lehet szépen, élvezetesen írni. Nyilván ezért. Van erre nekem egy standard történetem. Amikor a Könnymutatványosokat írtam, akkor történt. A regény a XVI-XVII: században játszódik, Buda elfoglalásától, 1526-tól 1686-ig, Buda visszafoglalásáig. Európában ez alatt az időszak alatt lezajlik a harmincéves háború, ami alatt Európa egynegyede kipusztul. Különféle módokon pusztulnak az emberek a háborúk folyamán. De nem is ez az érdekes... Amikor a felmentő császári hadak 1686 kora nyarán megjelennek, és körbeveszik Buda várát, a várban 6-7000 ember van, többnyire törökök, illetve 1-2000 zsidó, magyar jószerével nincs, csak egy-két szolgáló vagy rab (a védő katonák török katonák). Sok török kontingens kint reked az Alföld mellett, Egernél állomásoznak, rendre eljönnek Eger mellé, és megpróbálnak betörni a várba, hogy segítséget adjanak a bent rekedteknek. Általában nem sikerül, nem tudnak az ostromgyűrűn áthatolni, és többnyire lekardozzák őket. Hanem aztán - írja a regény - a halott török katonáknak (nyári meleg van) levágják a hímtagját a keresztények. Kirakják a napra szépen sorban őket, megszárítják, megaszalják, és gyógyszert csinálnak belőlük. Amikor a könyv szerkesztője, Csordás Gábor ennél a résznél járt, azt mondta, annyi minden volt már, ezt hagyjuk, vegyük ki, mert ez már tényleg sok. Mondom, Gábor, figyelj, forrás, nem én találtam ki, egy haditudósítónak a leírását vettem alapul, azt egy kicsit fényezgettem, így került be a szövegbe. Van olyan, hogy a képzelet szeret működni, és kitalál mindenféle fertelmesen szép és borzasztóan szörnyűséges dolgokat, mert vonzódunk a bűnhöz, de azért a valóság... A valóság, az életünk időről időre rákoppint a bumfordi orrunkra, és azt mondja, hát apám, azért mégiscsak én tudok a legtöbbet vagy a legsúlyosabbat. Szóval ennyit arról, hogy az ember csúnyaságokkal is foglalkozik. Egyébként nyilván onnan fakad, hogy érdekel az a lelki helyzet, amit a bűn okoz, a bűn miatt van, a bűnbeesés problematikája...
- Több helyen mondtad azt, hogy ha megjelennek a démonok, akkor futni kell...
- Vannak démonok, kicsi, hihetetlenül agresszív erők, amik az ember szívét tépkedik, vagy a lelkéből hasogatnak le darabokat, és szorongást, félelmet okoznak. Ezeknek az összességét nevezzük ördögnek, elfészkeli magát az emberben, és állati jól érzi magát. Az embernek ez nem annyira jó. Én rendszeresen futok, és azt figyeltem meg, hogy futás közben szép lassan kijön az emberből az ördög, és legalább három óra hosszán keresztül nem jön vissza. Nem bírja a futást. Tényleg mindenkinek ajánlom. A futást nyilván lehet mással is helyettesíteni, csak nagyon komoly fizikai igénybevétel legyen, a futás minimum tíz kilométert jelent, nem elég kicsit futni, mondjuk a túlsó sarokig.
- Csak a futás segít vagy más is?
- Nyilván van még efféle ördögűzés. Az írás nem az. De ördögűző még a szerelem.
- Hogy belevágja a szíved a világba...
>> Részlet a Háy Jánossal folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Bérczes László
- Ha írásban nem, de szorongásban biztos, hogy fölveszem veled a versenyt. Ha nem írnál, akkor nem szoronganál?
 |
- Nem azért szorongok, mert írok, hanem azért szorongok, mert genetikailag ilyen alkat vagyok, s mert ezek és azok a történetek zajlottak velem az életem során és zajlanak ma is. Ezzel semmi gond nincsen, szorongani teljesen normális dolog. Szemben a pszichológia álláspontjával, szerintem a szorongást nem kell kiépíteni sem az ember létezéséből, sem a személyiségéből. Akik szoronganak, magukban hordozzák a sérülékenységet, az esendőséget. A tökéletesség látszatát mutató emberrel nem tudok mit kezdeni, mert hazudik. Akár tudja, akár nem: hamisjátékos. Méltó büntetése lesz, amikor a világról úgy kotródik el, mintha itt sem lett volna. Sérülékenyek vagyunk, és ezt a szorongás nyíltan manifesztálja. Én nem szoktam terápiás céllal írni. Bár ez csak részben igaz, hisz szeretek írni, és olyat csinálni jó, amit az ember szeret. Ez persze önkéntelenül is javít a pszichikai kondíciómon. Olyan, mint a napsütés: minden megfontolás nélkül felnyomja a hangulatod.
- Hosszabb prózát után, vissza tudsz bújni abba a kalodába, amit a vers jelent?
 |
- Nem mondanám kalodának, mert ami itt kinyílt, az a versben máshol nyílik. Mert mi a műalkotás lényege? Az, hogy fogja, megragadja a világot, és beleállítja a szívedbe. Mondjuk, te, Bérczes László, az autonóm ember megtestesítője itt, a XXI. század elején, mindennap attól szorongsz, hogy a saját időd és a saját lényed nincs vagy nagyon ritkán van szinkronban azzal, ami téged körülvesz. Mindig úgy érzed, bele akarnál mosódni ebbe a világba, de a világ minden akaratod ellenére mintha visszapattintana, s nagyon ritka az a pillanat, amikor valóban képes vagy belesimulni, amikor Te és Ő, vagy nevezzük úgy, hogy ami kívüled van, azonosságot nyer. Mind a prózának, mind a versnek és persze általában a műalkotásnak megvan az "összebékítésre" a kegyelmi esélye, ami egyébként az életben nagyon kevés dolognak, legfeljebb a szerelemnek és a halálnak. Egy művészeti aktus képes létrehozni azonosságot, amikor nem érzed, hogy idegen, ami rajtad kívül van.
- A próza szélesebb szövegpályán visz a világ megragadásához, a versút szűkösebb. Ám ha egy koncentrált versmondatot olvasol, az agyadban ezernyi értelmezési tartomány nyílik ki és lép működésbe. Nem kaloda, hisz a leszűkített versmondatba, a piciny, három-négy szóból vagy egy kis strófából álló egységbe belepörög egy csomó-csomó konnotációs lehetőség. Az a fantasztikus, hogy bármennyire is pici, mégis egész világot tud nyitni.
- Az ember, egyén általános aszinkron helyzetét feloldja az írás...
- Nem az írásról van szó, hanem a műalkotásról. Az, hogy az írás bennem mit old fel, az az én privát ügyen, és mondjuk Tandorinak is privát ügye, és Csokonainak is privát ügye volt. Az a lényeg, hogy mint műalkotás tud-e benned működni. Hogy úgy vágja-e bele a szívedet a világba, hogy a szíved nem szétszakad, hanem egybekel a körüllévővel, és egy pillanatra feloldódik a lét elviselhetetlen volta.
>> A Jelenkor arca
Részletek a Jelenkor folyóirat szerzőivel és szerkesztőivel folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
"Az egymást követő szerkesztők személyes ízlésén túl egy irodalomelméleti konstrukcióktól mentes minőségeszme az, ami meghatározza a működését. Nincsen iránya, irányzata, noha egy magyar vidéki város történetileg és nemzetiségileg, nyelvileg rétegzett urbánus kultúrájából meríti mindennapi energiáit, s a legkülönbözőbb poétikájú művek megjelenhetnek, legyenek azok avantgarde vagy hagyományos, konzervatívabb értelemben vett alakításmódú szövegek, ha a saját irodalompoétikai elveiknek magas színvonalon megfelelnek. Ám -- ha a szerkesztő megfelelően dolgozik -- a lap értékválasztása, azaz arca, karaktere érzékelhető." (Ágoston Zoltán)
"Onnan jön, hogy életrajzi realista vagyok, hogy meguntam mindig elmesélni, hogy én egy kis faluban születtem, ott nőttem fel, és van egy csomó élményem. Ezek meg olyan erősek hogy akkor is 'beszűrődnek', mikor nem azt próbálom megírni. Ennyi. Innentől kezdve, amikor leülök a gép elé, nem foglalkoztat, hogy viszonyulok Nagy Lászlóhoz.
No de, nem beszélek mellé, tudom, mi volt a kérdés: a valósággal kell foglalkozni...
A valóság és pletyka. Engem kifejezet-ten az érdekelt, amikor írtam, hogy most mi történik falun; a gémeskutas nosztalgia, meg hogy hova lett a kenyérsütés, a lekvárfőzés, jaj istenem, elveszik a népi kincs, nohát, ez egyáltalán nem izgatott. Inkább azt vettem észre, hogy hiába mobiltelefon, hiába parabolaantenna, minden marad a régiben. És amikor azt láttam, mennyire ugyanaz minden, mint amilyen volt, azt gondoltam, megpróbálom megjeleníteni ezek között a díszletek között ezt a valóságot." (Grecsó Krisztián)
 |
"A kultúrán belül sok mindent lehet csinálni, főleg a rendszerváltás óta van azért egy ilyen viszonylagos tágasság... Hogy mi a tágasság, és mi a normális, és hol érintkezik a tompa rutinnal és a hülyeséggel, az persze kérdés. Normálisnak lenni nem csak kalandos, de veszélyes is, résen kell lenni... Szóval valami olyasmi volt ez nálam, ahogy íróként is kezdettől fogva sasszézgatok különböző műfajok közt, biztos van ebben valami hektikusság és klausztrofóbia. Megunom, kipróbálok mást, visszamegyek, ilyesmi. Van, aki jól tud egész életében mondjuk a regény műfajában létezni, én nem. Mesét például nem írtam még... Illetve most írtam egy mesefilm-forgatókönyvet... Mindegy, vannak még fehér foltok, tudok csalinkázni meg visszafészkelődni is jó egy régebbi műfajba. Azért jó az irodalom, mert szabad vagy. Legalábbis elvileg. Most nálam éppen a színház meg a film került előtérbe. De egyébként a fő munkának egy regényt gondolok, amin évek óta dolgozom." (Garaczi László)
"...mivel a Jelenkorban nincs rovatrendszer, minden beérkező szövegről közösen döntünk. A kritikusi szigorral kapcsolatban pedig: hát igen, írok negatív kritikákat is, nem azért, mintha ez különösebben kedvező hatással lenne a lelki háztartásomra, hanem azért, mert szerintem így érdemes kritikaírással foglalkozni." (Keresztesi József)
>> Vegyeskari szólamok
Részlet a Závada Pállal folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
- A Milota nagyon izgalmas szerkezet, mert az egy lehetetlen alaphelyzetre épül, aminek a lényege, hogy van két egymással párhuzamos elbeszélés, a Milota Gyurka bácsié és Roszkos Erkáé, az egyik magnóra mondja az emlékezéseit és a gondolatait, Roszkos Erka gépbe írja, majd elküldik egymásnak, és mindkettő abban az alaphelyzetben írja a magáét, hogy már ott van nála a másik, ami ugye lehetetlenség. Ezzel mi volt a szándékod?
 |
- Az, hogy a virtuális valóságban előállítsam két szövegnek, két önvallomásnak olyasféle intenzív egymásra-hatását, amire talán csak vágyunk olykor, vagy amit csak elképzelni tudunk, de a valóságban nem létezik. A legjobban még a beszélgetés tudja ezt megközelíteni, rögtön reagálhatunk, de csak az addig elhangzottakra, nem pedig az "egészre". Én most nem beszélhetek úgy, hogy bekalkuláljam azt is, amit tíz perc múlva fogsz mondani. A levelezés szintén hasonló, mint a beszélgetés, csak nagyobb szekvenciákban, és hosszabb idő telik el benne, de a probléma ugyanaz marad, mint az előbbi esetben. (Írásbeli közbeszúrás: Lám, nem igaz. Mert most, a beszélgetés átírásakor nagyon is reagálhatnék a "tíz perc múlva elhangzóra" is - vagyis az ilyen újraírt beszélgetés majdhogynem leképezi azt, amit most éppen magyaráznék. Vissza az okfejtésbe:) De mi van akkor, ha. Ha Erka egy napon megkapja Milota György "teljes" szövegét, nekiáll válaszolni, majd válaszát eljuttatja Milotának (aki ugyanazon a napon kapja ezt meg, mint Erka Milotáét), és Erka szövegére válaszul Milota beszélni kezd a magnóba, majd elküldi a kazettákat Erkának, aki az elején említett módon és napon ezeket megkapja. Így tehát kölcsönösen egymás okává és okozatává, kiváltójává és következményévé, illetve bekebelezőjévé tettem két egyazon időben megszülető szöveget - nyilván valamiféle szikra kicsiholódását remélve ettől. Ám ennek az eljárásnak konzekvenciái vannak a szerkezetre, illetve az időkezelésre nézve: A két elbeszélés tehát ugyanazon a napon kezdődik (ez egyébként Pünkösdre esik), egymással ellenkező irányban indulnak el haladni az időben, középütt keresztezik egymás útját, megteszik az ellenirányú idő-utat, majd Pünkösdkor végezetül is összetalálkoznak.
- Azt mondtad valahol, hogy a Milotának a szerkezetét úgy alakítottad ki, hogy elképzeltél egy kört, amelynek az egyik részében ellentétes irányban persze elindul két hangya... Most az újnál mit képzeltél el?
- Ebben a regényben, amit most írok? Talán egy hajfonatot, magyarul varkocs... Az első tincset mondjuk 1977-ben emelem föl, a másodikért visszább nyúlok, 1968-ba, a harmadikért pedig 1942-be, és fonom őket a maguk időtartama szerint, míg az egyik vagy a másik el nem fogy, illetve míg végül teljesen eggyé nem válnak - valami ilyesmi, de hát ez is csak egy séma metaforája.
>> Építők a XXI. században
Részletek az Alföld folyóirat szerzőivel és szerkesztőivel folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
"Egy folyóiratot nagyjából a kora és szellemi környezete határozzák meg. Sokkal másabb nem lehet, mint az adottságai, a szerzői gárdája vagy a kor maga. Az Alföld folyóirat is nagyjából azt a szellemi növekedést élte meg, amit a magyar irodalom szellemi növekedése. Egy provinciális, sematikus vidéki lapnak indult 1950-ben, jellemző módon Építünk címen. A 60-as évek végéig vidéki folyóirat maradt, a többi hasonló provinciális laphoz képest talán azzal a különbséggel, hogy egy rendkívül erős szellemi örökség - tudjuk, Debrecen szellemi, történelmi hagyományai nagyok -megmentette a legrosszabb időkben is az elsekélyesedéstől. Gondoljunk arra, hogy a Kollégium szellemi kincsei, Csokonai, a XIX. századi debreceni hagyományok, a XX. században Ady, Móricz, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és mások öröksége állt mögöttünk." (Aczél Géza)
 |
"Véletlenül találtam rá a szekvenciákra mint a magam számára használható formára. A Berlin/Hamlet kötet anyagát 2000 őszén zártam le, aztán nem sokkal ez után, Szenteste hajnalán történt egy családi tragédia. A kötet átszerkesztettem még megjelenése előtt egy kicsit, ám azt kellett látnom, hogy eszközeim, versírói gyakorlatom nem alkalmas arra, hogy arról beszéljek, amiről szeretnék. De keresetem valamilyen formát, hogy folytatni tudjam, amit csinálok, és hogy ami lehetőséget ad arra, hogy megtaláljam a számomra járható utat, ami elkerüli a túlzott személyes érintettséget. Szóval a szekvencia-versekre egy véletlen rátalálás által figyeltem fel, hogy ez jó lesz. Ez egy középkori eredetű, az egyházi, kolostori használatban kifejlődött forma, amely igazából személytelen, nagyobbrészt anonim, az állandó ismétlésekben csiszolódott szöveghagyomány. Zsolozsmák, himnuszok, imák ezek, amelyek segítségével évszázadokon keresztül görgették magukkal az őket ismétlők érzéseit, örömét, fájdalmát, hitük és kétségeik megélésének drámáját." (Borbély Szilárd)
"Azt gondolom, a 90-es években nagyon kettészakadt a magyar kritikaírás, lett egy nagyon erős, intenzív elméleti vonulata, és lett egy nehezen komolyan vehető az elmúlt évtizedekből átörökített publicisztikus, tartalomfelmondó része. Nagyon kevesen tudják azt a fajta kritikaírást művelni ma Magyarországon, mint például a nemrég eltemetett Balassa Péter. A személyes életemben ez olyan döntést eredményezett, generált, hogy egyre tudatosabban elkezdtem más műfajok felé fordulni, a 90-es évek közepe óta egyre inkább az érdekelt, hogy van-e valamiféle tér a kispróza, a tárca, a publicisztika, a napló és a személyes élménybeszámoló között. Olyan típusú szövegeket kezdtem írni, amelyek voltaképpen nem azonosak a felsorolt műfajokkal, nem fedik le egyiket sem teljesen, de van bennük mindegyikből: olvashatóak szépirodalmi igényű kisprózaként éppúgy, mint publicisztikaként, naplószerű szövegként. Az fajta műfaj vagy szövegtér érdekel, ami a megjelenő tárcákhoz, publicisztikákhoz, kommentárokhoz képest kockázatvállalóan, intenzíven személyes, erős önkritikus őszinteségen alapul." (Keresztury Tibor)
>> Szelek, kövek, növények...
Részletek a Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
"Nézem, forgatom a kortárs irodalmat, együttérzésből és tiszteletből, de ilyenkor néha tényleg azt érzem, mi az ördögnek foglalkozom én ilyen dolgokkal?! Miért nézem, miért forgatom?! Ott az a tér, amelyben teljes egyenrangúság áll fenn. Ott van a kövek, a növények, a kristályrendszerek, s az elvillanó létezés, a madárhangok, a hulló csillagok, a gyermeksírás, a lerészegedés meg mondjuk ... a patakcsobogás világa. A figyelmemet tehát, hisz talán alig van már időm visszafelé, erre a térre és erre a világra kellene terelgetnem. Ott meg úgyis tökegyedül vagyok.
Mindent egybevéve nem érzem igazából, hogy a könyveimnek volna egyfajta valahová vezető rendje. Hogy mégis úgy tűnhet, az talán a távol-keleti tapasztalataim véletlenjéből fakad, abból tudniillik, hogy igen kiéhezett voltam az emberi romlás, a politikai alantasság korában a metafizikai kérdésekre, és a találkozás ezzel a távoli Kelettel nyilvánvaló nyomokat hagyott és hagy a műveimen, még visszafelé is.... Lassan jutottam el a pontig, ahonnan beláttam, hogy egyáltalán beszélhetünk metafizikáról. Nem volt magától értetődő, mindenki lebeszélt, aki pedig nem, azt én nem értettem meg. Lehet, hogy ez volna az, ami felé hajlik az egész? Mármint a könyveim sora? Lehet, mindenesetre menekülés és a metafizikai megragadása, az az én esetemben pontosan ugyanabból a szenvedélyből származik."
"A mestert Inoue Kazuyukinak hívják, s az én életemben ő az, aki minden kétséget kizáróan nem a földi világhoz tartozik. (...)
Kijelentette, hogy teljesen tisztában van azzal, mit csinálok én ezen a földön, hogy érti, és tudja, hogy miért érzem reménytelennek a köröket, amiket írok. Azt mondta, az én sorsom az, hogy megértsem végre, a szavakkal nem jutok sehová, hiába igyekszem a legnagyobb gondossággal eljárni. Ahhoz, mondta, amire én törekszem, a gondosság és az elégedetlenség nem elég. Szavai közben, úgy az első óra után valahogy, iszonyú álmosság tört rám, miközben a tudatában voltam, milyen rémületesen fontosak nekem ezek a szavak. Hogy legyőzzem ezt a kényelmetlen és teljességgel érthetetlen, rettentő álmosságot, meg akartam akasztani a monológját, s be akartam neki számolni róla, hogy igen, igen, tökéletesen így van, egyre inkább érzem a mondatok nehézkességét, és egyre inkább elégtelennek kell ítélnem, hogy mindent, de mindent a szavakra terhelek. El akartam mesélni neki, hogy mindaz, aminek az ábrázolására törekszem, az egyre inkább elfut, mint a hab, s hogy túlontúl durvák a módszereim. De ő nem hagyott nekem lehetőséget arra, hogy átvegyem a szót. Mert akkor csak egy árnyalattal, de megemelte a hangját, hogy jelezze, fel sem merülhet, hogy közbeszóljak, s részletesen, az addigiaknál is egyszerűbb szavakkal arról kezdett el beszélni, hogy ő azért van, hogy megértsem, az utam egyszerűen nem is lehet más, mint a szavak nélküli létezés. Még nyersebben is megfogalmazta, amikor így szólt: "László-szan, abba kell hagynia az írást." Azonnal elmúlt az a rettenetes álmosság. A mesteremet nagyon szeretem, de attól fogva, hogy elkerültem Kyotóból, megpróbáltam újra és újra valami megoldást találni arra, ami az ő ítéletének egy nem szó szerinti értelmezését lehetővé teszi. Vagyis: keresem a kiutat az ítéletből. Miközben érzem a megmásíthatatlanságát is ennek az ítéletnek. Talán van egy cseppnyi esélyem: ha majd egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhatok mindent."
>> Név nem fontos
Részlet a Tar Sándorral folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
- Ön szociográfusként is működött, interjúkat készített különböző emberekkel. Kikkel, és mi volt ezeknek a tanulsága, és mennyit használt az írásaiban ezekből?
- Van egy olyan sajátos, különös szokásom, hogy szeretek beszélgetni emberekkel. Számomra nincs érdekesebb, izgalmasabb dolog, mint egy másik ember élete, sorsa. Lehetőleg úgy, ahogy ő látja. Mindamellett türelmes hallgató vagyok, akiket azok az emberek szeretnek, akik egyébként nehezen szólalnak meg. Nem vágok a szavukba például, és többszöri beszélgetés után kialakul bennem róluk egy kép, ebből aztán vagy szociográfia lesz vagy novella, ha olyan súlyú.
- A litera.hu közzétett egy filmregényt az Ön tollából, Az áruló címmel, azt is tudjuk, hogy a tavalyi könyvhétre regény formában feldolgozta a történetet, meg is jelenik majd a Magvető Kiadónál. Nem fél, hogy túlságosan kiteszi a személyes életét közszemlére?
- Nem fogom a személyes életemet kitenni a placcra. Végül is nem a személyem a fontos. Ez egy regény lesz, amelynek fontos eleme az ügynökügy, de nem én, nem csak én személy szerint. Azért annyira érdekes figura nem vagyok. Hanem az a világ, az a korszak, ahol ilyenek léteztek, az az érdekes. Most is sokan mondják, ha erről is tudod, arról is tudod, miért nem írod meg. Nem mondok neveket, mert nem a nevek a fontosak, hanem az eljárás, ahogyan annak idején ezeket a dolgokat csinálták.
- Bűnbánat, vezeklés?
- Vezeklés, igen, de Veres Péternek volt egy érdekes mondása, hogy amit jóvá kell tenni, az jóvátehetetlen. Ezt úgy fordítottam le Kenedi János esetében, hogy amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan.
- Ha azt mondjuk, hogy nem megbocsátható, akkor hogyan lehet élni vele?
- Nehezen. De élek.
- Az ön személyes életében, a napjaiban, a lelkében milyen helyet foglal az írás, mennyire fontos?
- Nem különösebben fontos, időtöltés, elfoglaltság. Nem tudnék mit csinálni egész nap, ha nem lenne, mert most már gyárban sem dolgozom, van egy kertem, oda néha kijárok délelőtt kertészkedni. Valahogy most ebben próbálom kiélni magam. Valamit vesztett a vonzerejéből, mióta kipattant, mert nekem az irodalom és ez az ügy együtt jelentkezett, mindig együtt van. Ha nem írom meg azt a nyomorult szociográfiát az NDK-sokról, és nem nyerem meg az első díjat, akkor nem kerülök ebbe a helyzetbe. Nem lettek volna Kenedi meg az ismerősök, nem kerültem volna be a szamizdatba, és a kutya sem törődött volna velem. Most meg egy tömeg kénytelen engem hallgatni, hogy vartyogom ezeket a szörnyűségeket...
A fotókat Kassay Róbert készítette Pulán és a Raday utcában
