Lengyel-Magyar kortárs dráma

Ki irigyel kit?
Lengyel-magyar kortárs dráma

Október 21.-én lengyel-magyar modern dráma szimpózium volt a Bárkán. A kerekasztal-beszélgetés két, nemrég megjelent drámakötet kapcsán (Mai Lengyel Drámák - Európa Könyvkiadó, Új Magyar Dráma Antológia - Wydawnictwo Akademickie) a két ország modern drámaírásáról szólt, ám mintha a leggyakrabban elhangzott megállapítás az lett volna, hogy épp ki irigyel kit. Nem a szó pejoratív értelmében, hanem a "ki csodál kit" értelemben. A meghívott - szakmai szempontból egyébként rendkívül impozáns kört alkotó - résztvevõk idõrõl idõre elcsodálkoztak a másik fél valószerûtlenül könnyebbnek tûnõ helyzetén, majd rögtön érkezett a válasz, a magyarázkodás, szinte mentegetõzés a túloldalról, hogy ott sem olyan könnyû az élet, mint elsõ látásra tûnik.

Ez a cikk a Hajónapló 2004 Januári számában jelent meg.
>> Ki irigyel kit?
Lengyel-magyar kortárs dráma

Október 21.-én lengyel-magyar modern dráma szimpózium volt a Bárkán. A kerekasztal-beszélgetés két, nemrég megjelent drámakötet kapcsán (Mai Lengyel Drámák - Európa Könyvkiadó, Új Magyar Dráma Antológia - Wydawnictwo Akademickie) a két ország modern drámaírásáról szólt, ám mintha a leggyakrabban elhangzott megállapítás az lett volna, hogy épp ki irigyel kit. Nem a szó pejoratív értelmében, hanem a "ki csodál kit" értelemben. A meghívott - szakmai szempontból egyébként rendkívül impozáns kört alkotó - résztvevők időről időre elcsodálkoztak a másik fél valószerűtlenül könnyebbnek tűnő helyzetén, majd rögtön érkezett a válasz, a magyarázkodás, szinte mentegetőzés a túloldalról, hogy ott sem olyan könnyű az élet, mint első látásra tűnik.

Az alapvető reakció tehát a rácsodálkozás volt, ami mindenképpen abból fakadt, hogy tulajdonképpen a két színházi világ nem igazán ismeri egymást. A lengyelek nagy része számára a magyar színházat a Katona és Schilling jelentik, a drámairodalmat pedig Spiró, a magyaroknak a lengyel színház még mindig Kantor és Grotowski, a dráma pedig Mrożek, Różewicz és Gombrowicz. A színház és a drámaírás intézményi rendszere pedig még szakmai körökben is kölcsönösen terra incognitának számít.

Magyar részről irigylésre (avagy csodálatra) méltó jelenségnek tűnt, hogy Lengyelországban folyamatosan számtalan fórum segíti a fiatal drámaírókat, így azok folyamatosan dolgoznak, s nem csak kampányszerűen, egy-egy pályázatra aktivizálódnak. Ugyanakkor Lengyelországban gyakorlatilag nincsenek "hivatásos" drámaírók, s a szerzők - pár kivételtől eltekintve - nem tudnak egy-egy színház működésébe bekapcsolódni, a társulattal együtt dolgozni, ahogy ez nálunk nem egy esetben történik. Az irodalomtudomány Magyarországon sokkal inkább figyelmen kívül hagyja a drámaírókat mint irodalomon-kívül-alkotókat, ám lengyel szemmel irigylésre méltónak bizonyult, hogy (a társulatokkal való együtt dolgozás lehetőségének köszönhetően) a magyar szerzőknek kevésbé kell megküzdeniük a drámai mű / színházi mű élesen kettéváló kategóriáival. A lengyelek meglepődtek azon, hogy Magyarországon létezik olyan drámaírói pályázat, amelyen 10 millió forint a fődíj, a magyarok viszont azon, hogy van olyan (élő, s még csak nem is Mrożek) drámaíró, aki egy-egy drámája egy-egy hazai bemutatójának jogdíjáért elkérhet és megkap ennyit. A magyarok számára elképzelhetetlen, hogy Lengyelországban a színházi sajtó élénk figyelemmel kíséri a drámákat, azok színpadi adaptációjától függetlenül is. Irigylésre méltó az is, hogy van tévészínházuk, ami a színházaknál gyorsabban reagál a modern darabokra, a lengyel és külföldi friss drámatermésre egyaránt (a tévészínházban mutatták be nemrég Egressy Zoltán Portugálját, valamint Spiró Kvartettjét és Szappanoperáját). A lengyelek viszont hiányolják drámáikból azt a látásmódot, ami pl. Háy Jánost vagy Egressyt jellemzi, s amit - nemrég a Bárkán vendégeskedő - Małgorzata Semil a következőképpen ragadott meg: "E művek realisztikus és a bemutatott világgal szemben jóindulatú hangneme ismeretlen a lengyel írok többsége előtt." Beata Guczalska, lengyel kritikus pedig pár hónappal ezelőtti beszélgetésünk során ugyanerről így fogalmazott: "E drámák viszonya az emberhez nem szentimentális, nem gyengéd, nem patetikus, mégis nagyon meleg viszony. Nekünk nem sikerült megtalálnunk ezt a hangnemet, gyakran elmegyünk az irónia felé vagy a gyengédség felé vagy valamiféle emelkedettség felé."

És nagy kár, hogy a szimpóziumnak nem volt közönsége,* bármi is volt ennek az oka. Azok a lengyel vendégek, akiket a főszervező Pászt Patrícia meghívott, a nem túl nagy lengyel színházi szakma "nagy" alakjai. Az álnéven író Ingmar Villqist jelenleg az egyik legjátszottabb, legolvasottabb drámaíró Lengyelországban, Paweł Miśkiewicz, wrocławi színházigazgató és rendező a fiatalabb lengyel rendezőgeneráció egyik legérdekesebb alakja, Roman Pawłowski a főáramon kívül eső előadásokról és drámákról ír recenziókat a Gazeta Wyborczába (a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Ilja próféta-előadásáról is ő tudósította a lengyeleket), Wojciech Majcharek pedig az egyik legszínvonalasabb színházi lap, a Teatr főszerkesztője. A magyar részvevőkről ugyancsak el lehet mondani, hogy a témában leginkább kompetensebbek jelentek meg (Spiró György, Kárpáti Péter, Hamvai Kornél, Koltai Tamás, Sándor L. István, P. Müller Péter). És úgy gondolom, hogy e résztvevők között ki is alakult egy kölcsönös élénk érdeklődés jellemezte és az ez idáig egymás számára ismeretlen információktól hemzsegő párbeszéd, ami nagyobb fórumot érdemelt volna.

Nánay Fanni

*A szimpóziumot nagyon hasonló formában megismételték néhány nap múlva a krakkói Könyvvásár keretében. Pászt Patrícia beszámolt arról, hogy Krakkóban nagyobb érdeklődés mellett sikerült megrendezni a találkozót.. Főleg fiatalok érdeklődtek: színművészeti főiskolások, a Jagelló Egyetem színháztudomány és irodalom szakos diákjai, akik közül néhányan talán most hallottak először a magyar drámáról.