Rómeo és Júlia folytatás

A bosnyákokban egyszerre van meg a délszláv népek nemtörõdömsége és a mohamedánok fatalizmusa. A bosnyákoknak csak két dolog imponál: a bajonettel kiharcolható hatalom és az automobillal igazolható vagyon. Minden más iránt flegmának és közönyösnek mutatkoznak. A bosnyákok legfeljebb ha így köszönnek: "császárunk"; "uram", "csendbiztos úr".

Ez a cikk a Hajónapló 2004 Januári számában jelent meg.

Azt kell mondanom, hogy az effajta, évszázadok alatt begyakorolt indolens viselkedés a legfőbb akadálya a mezőgazdaság fejlődésének. Ma a parasztok éppen olyan keveset dolgoznak, mint korábban.

Itt csak az iskoláztatás segíthet. Nem szabad tovább várni a birtokviszonyok szabályozásával és az írástudatlanságot megszüntető iskolák létesítésével.

A szomszédos Szerbia mezőgazdasági szempontból 30 év előnyben van Boszniával szemben, hiszen itt már sokkal korábban felszámolták a török uralom maradványait. Ma Szerbia látja el Bécset és Budapestet vágómarhával és sertéssel.

Ami pedig az út- és vasútépítéseket, nagy és kisipari fejlesztéseket és a többi fontos tennivalót illeti, azokat kizárólag a bevándorolt osztrákok és magyarok végezték el, s a bosnyákok szemtelenül ritkán segítettek nekik.

Deres Péter fordítása


"Megölték Ferdinándot!"

A bosnyák főváros környékén tartott hadgyakorlatok alatt Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége a közeli Ilidža fürdőhelyen lakott. Június 27-én este negyven helyi előkelőség részvételével rendezett vacsorán vett részt, utána szűk körű tanácskozás volt a további programról. A főudvarmester a feszült politikai légkör és a korábbi aggályok miatt a szarajevói látogatás lemondását javasolta, a szárnysegéd viszont arra hivatkozott, hogy ez sértené a kormányzó Potiorek táborszernagyot, s egyben politikai megfutamodásnak látszana. Ez utóbbi álláspont győzött.

A Ferenc Ferdinánd elleni merényletet a Belgrádban tanuló Gavrilo Princip április végén gondolta ki, közösen a nyomdász Cabrinovićcsal. Később harmadiknak Trifko Grabežt vonták be. Fegyvereket Tankosić őrnagytól, a szerb katonai hírszerzés nagyhatalmú főnökének, Dragutin Dimitrijević ezredesnek (fedőnevén Apis) a jobbkezétől kaptak. Ezzel az előkészületbe bekapcsolódott az "Ujedinjenje ili smrt" (Egyesülés vagy Halál) elnevezésű, valóban titkos, komoly szervezet. Május végén a három vállalkozó hat bombával és négy pisztollyal felszerelve elindult, hogy még a szerb hatóságok előtt is titokban tartva átlépje a határt.

Ferenc Ferdinánd június 28-i programja:

9:25 Utazás különvonattal Szarajevóba. Szarajevó állomásán fogadja Potiorek kormányzó. Egy laktanya megtekintése.

10:00 A városházán a polgári előkelőségek üdvözlésének fogadása

10:30 A múzeum ünnepélyes megnyitása.

12:00 Ebéd a kormányzósági palotában.

14:00 Városnéző körút.
Különvonattal visszatérés Ilidžara. A főherceg és hitvese sétát tesz a fürdőhelyen.

21:00 Hazautazás.


Amikor feltűnik a kocsisor, az első merénylő, Mehmedbašić nem mozdul, nem biztos a célban, s pont ott áll egy csendőr is. Cabrinović nem lő, mert megsajnálja a trónörököspárt. Popović rövidlátó volt, ráadásul meg is ijedt. Princip nem ismerte fel a jó helyzetet. Grabež ingadozik, s a hercegnőre, járókelőkre való tekintettel nem dobja el a bombát.

A sikertelen merénylet

10.10-kor, miközben a kormányzó az épületeket mutogatta a magas vendégeknek, egy kalapos fiatalember megkérdezte a járdán álló rendőrtől, melyik a trónörökös autója? A szakszerű válasz hallatán a lámpaoszlop vasán kibiztosított egy kézigránátot, s a kocsira dobta. A sofőr állítólag gázt adott, így a bomba a hátrahajtott tetővászonra esett, onnan az úttestre, és a negyedik kocsi alatt felrobbant. Néhány apró repesz a főhercegi kocsit is érte, de itt nem okozott bajt. A merénylő - Nedjelko Cabrinović - a folyóba ugrott, ahol végül elfogták; a méreg, amit bevett, nem hatott. A negyedik kocsiban ülők, köztük a szárnysegéd, megsérültek, de megsebesültek a járdán álldogáló nézők is. A trónörökös autója előrefutott, majd megállt, hogy megtudják mi is történt hátul. Csak ezután hajtottak a városházára, ahol az első két kocsi utasai, a rendőrtisztek és a polgármester, mit sem sejtve várták már a főhercegi párt.

A mór stílusú városháza lépcsőjén a polgármester elkezdte üdvözlő beszédét mire a trónörökös dühödten közbevágott: "Polgármester úr! Idejövünk az Ön városába látogatóba, s az embert bombával dobják meg! Ez megdöbbentő!" Majd kínos csend után hozzátette: "Úgy! Most már beszélhet!" A polgármester kínkeservesen végigmondta cikornyás dinasztiadicsőítő beszédét, a trónörökös is felolvasta válaszát, még hozzá is rakott egy pár szót, s egy betanult szerb mondattal a végén üdvözölte "a szép tartományfőváros lakosságát". A városházán azután a hercegnő a mohamedán hölgyekkel foglalkozott, a trónörökös a tanácsosokkal beszélgetett, közben idegesen viccelődött a merényleten is. Potiorektől megkérdezett, lesznek-e még bombák?

A további program körüli vitát a trónörökös döntötte el: meg kell látogatni a megsebesült szárnysegédet a katonai kórházban. Még küldött egy táviratot Ferenc Józsefnek a merényletről, s 10.45-kor a kocsioszlop ismét útnak indult. Harrach gróf a baloldali lépcsőre állt, hogy ha baj lenne, fedezze a trónörököst.

Gavrilo Princip két lövése

A kormányzó úgy gondolta, nem hajtanak be a szűk Ferenc József utcába, hanem a szélesebb folyóparti úton mennek, amelyet a rendőrség időközben kiürített. Az első két kocsi azonban tévedésből az eredeti terv szerint bekanyarodott a keskeny utcába polgármesterestül, rendőrfőnököstül. A trónörökös sofőrje is indult utánuk, amikor Potiorek dühödten rászólt, mire az éppen a sarkon, a zsúfolt járda mellett lefékezett. Egy alacsony fiú előrántotta revolverét, és néhány lépés távolságból lőtt. Egy rendőr el akarta kapni a karját, de valaki félrelökte. A hercegnő és a trónörökös nem mozdult. Amikor a kocsi megindult, az asszony a férje ölébe bukott, a trónörökös szájából vér buggyant ki. Még néhány szót szólt, főleg azt ismételgette, hogy "Es ist nichts!" (Semmiség!), majd elnémult, s a kormányzósági palotában perceken belül meghalt. A lövés a nyaki főütőeret, torkot ért; a hercegnőt haslövés ölte meg azonnal. Principet a rendőrök és a kocsiból kiugráló tisztek rögtön elfogták. Kabátja alól kiesett a bomba, amit eleinte nem vettek észre, s az egyik kocsi át is hajtott rajta...

In.: Szász Zoltán: "Megölték Ferdinándot!", História, 1994/5-6., 3-5. o.


>> SHAKESPEARE-T (ÚJRA)FORDÍTANI
Beszélgetés Nádasdy Ádámmal*

- Miért fordít az ember újra egy Shakespeare-drámát?

- Színházi felkérésre.

- Csakis?

- Nem fognék hozzá, ha nem kérne fel a színház, de persze azért kér fel a színház, mert tudja, hogy szívesen csinálom, meg hát értek is tán hozzá. Nagy élvezetet jelent, nagy szakmai kihívás, de ha a színház nem kérne fel, ha nem jelezné ezzel, hogy megérett az idő egy újabb fordítás megjelenésére, vagy hogy a régi fordításokkal ilyen értelemben nincs megelégedve, akkor nem csinálnám.

- Bármelyiket elvállalnád? Van-e olyan darab, amellyel úgy érzed, hogy nem tudnál mit kezdeni?

- Erre így nem gondoltam, talán bármelyiket elvállalnám. Shakespeare elég jó név ahhoz, hogy az ember dolgozzon vele. Amiket hagyományosan is kevésbé játszanak: a Titus Andronicus, meg a Cymbeline, meg az Athéni Timon - azt valóban... De hát amikor az ember a szöveggel áll szemben, amikor sorok vannak, akkor megcsinálja.

- Jó, hogy épp a Titust említed - abból készített Tandori 97-ben egy egészen nagyszerű fordítást. Ha téged felkérnének, majd elolvasnád a Tandorit, és úgy találnád, hogy így jó, ahogy van...

- Akkor kár másikat csinálni. Igen, ilyesmi előfordulhat, bár eddig erre nem volt precedens. Nyilván, mert a színház is elolvassa, és akkor már nem kér fel.

- Sajnos nem mindig. A Tandori-fordítás óta két bemutató is volt, mindkettőhöz Vajda Endrét pofozták-gyűrték, irogatták át, csak mert az van a kötetben. Szemmel láthatólag nem tájékozódtak az új fordításról. De ez csak az én kollégáimat minősíti. Nem akadályoz, nem bénít meg a klasszikus szöveg, a legismertebb daraboknál, mondjuk a Hamletnél? Nem nehéz elszakadni tőle? Főleg a jól sikerült soroktól?

- Nem hiszem. Nem tudom. Ne felejtsd el, hogy én angol és nem magyar szakos voltam, és angolul talán ugyanannyiszor láttam a Hamletet, mint magyarul, meg szívesen is olvasgattam angolul. Történt egy olyan édes dolog, elmesélem. A Pázmány Egyetemre meghívtak egy műfordítói szemináriumra. A Hamlet-fordításomat előzőleg már taglalták, Arany Jánoséval és másokéval összevetve. Egy kislány azt kérdezte: "Nádasdy úr, azt szeretném kérdezni, hogy miért írja itt ezt és ezt, mikor itt az eredetiben az van, hogy..." És Arany Jánosból olvasott föl, amikor azt mondta, hogy az eredetiben! Neki úgy tűnt, hogy a Hamlet az, amit Arany János lefordított, és amihez képest én csináltam egy másikat. Nem mondhattam mást, mint hogy én nem abból dolgoztam. Mészöly Dezső mondta egyszer, hogy ha ő, mint festőművész egy Pietára vagy egy klasszikus motívumra, amit már nagyon sokan megfestettek, kapna megrendelést, nem szaladna be a múzeumba, hogy Botticelli mit csinált, hanem elgondolkozna, hogy ő mit tud erről mondani.


{kozep}Balázs Zoltán - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

- Szabad-e lopni? Valamelyest te is megengeded ezt magadnak, aztán a jegyzetekben jelzed, kitől vetted át a sort. Hol a határ? Mennyire kell annak a szövegnek jónak lenni, hogy azt érezd: ezt csakis úgy lehet? Az-e a döntő, hogy annyira pontosan tükrözi az eredetit, vagy hogy a fordító annyira eltalált valamit magyarul?

- Is-is. Nem tudom. Valamennyi lopás nyilvánvalóan a zeneművészetben is van, hogy beidézek egy rövid kis dallamocskát. Ezt, ugye a jó ízlés meg a szokás dönti el, hogy meddig lehet elmenni. Ez néha talán egy kis fricska is, mint például a zenében, hogy a közönség felkapja a fejét: "Nahát, ez Brahmstól volt!".

- Előtted van a másik fordítás? Megnézed, mondjuk az Aranyt?

- Soha. De ha egy részt lefordítottam, rögtön szaladok és megnézem. Jó hatással tud lenni rám. Néha az ember egyszerűen átugrik egy sort, azt ilyenkor észreveszem. Szeretem a némettel is összevetni, megvan nekem a Schlegel- illetve Tieck-féle, az külön inspiráló tud lenni, mert nincs az a veszély, hogy a szavak a fülembe ragadnak. Mondok egy egyszerű példát. Az angolban nagyon rövidek a szavak, ezért Shakespeare kénytelen telerakni a sorait rengeteg szóval, mert ugye már elmondta a magáét, és még mindig csak a sor közepén tart. Ebből többnyire gyönyörű művészi eszközt csinál, néha viszont érezni rajta a fáradságot, hogy "Édes Istenem bár lenne vége a sornak, de hát angolul írok, és még kellenek szavak!" Magyarul ennek az ellenkezője igaz, németül is két szörnyű nagy szóval már abszolváltuk a sort. Ebből ugyanúgy lehet művészi eszközt csinálni, néha meg kínlódik az ember. És akkor Schlegel jó súgó, hogy ő mit hagyott ki: a négy jelző közül melyik kettőt hagyta meg.

- A Rómeóban ugye olykor beleszúrsz ráadás sorokat. Máskor is így csinálod?

- Ezt mindenki csinálja, Schlegel is. Amikor muszáj elmagyarázni, hogy "két nappal azelőtt érkezett, hogy az anyja megkapta volna azt a levelet, amelyből kiderül..." - akkor azt nem lehet kihagyni.
De ha csak költészet van, akkor...

- Akkor nyissz, mert hiszen nem költeményről, hanem színdarabról van szó, és igenis nem véletlen, hogy hány sorban akarta ő beszéltetni azt a szereplőt. Ha mondjuk egy hegedűre készült darabot zongorára akarsz áthangszerelni, vannak dolgok, amiket a zongorán csak kétszer annyi idő alatt lehet megcsinálni, mint hegedűn. Akkor szúrjunk be egy taktust azért, hogy azt a gyönyörű dolgot visszaadjuk, vagy azt mondjuk, elnézést kérek, ezt ennyi taktusban írta meg, sajnálom? Ez utóbbit szokták választani. Hasonló a műfordító dolga. Én úgy döntöttem, ez nem költemény, hanem színház. Egyébként azt látom, hogy többnyire ezt csinálja Arany is, Mészöly is, Kosztolányi is, tehát csak akkor szúrnak be sort, ha business-ről van szó, ha Handlung van, vagyis amikor a cselekmény fontos.

- Szóval színdarabot fordítasz, nem költészetet. Az jelenti ez, hogy a konkrét helyzeteket, a szereplőket, a viszonyokat magad előtt látod?

- Igen.

- És olvasod hangosan magadnak?

- Hogyne. Föl-alá járok a szobában és deklamálok.

- Amikor látod a saját fordításodat színpadon, úgy érzed, hogy az előadás követi a nyelvet? Másképp játsszák attól a darabot, hogy a nyelve közelebb áll hozzánk, mint a klasszikus?

- Igen. A legérdekesebb hatás talán, hogy a közönség hamarabb jelez vissza. Hamarabb nevetnek, hamarabb borzadnak el, hamarabb némulnak el adott esetben, mert gyorsabban hat a mai nyelv. És ez persze a színészre is visszahat. De én nem vagyok radikális újító, te tudod a legjobban, hogy ezek nagyon konzervatív fordítások, ennél sokkal messzebbre el lehetne menni.

- Akartam is kérdezni. Alapvetően a színház számára fordítasz, mondod. Nem csábulsz-e el, vagy nem csábulnál-e el, hogy átírj dolgokat? Mint fordítónak természetesen nem ez a feladatod, de nem érzed-e néha, hogy milyen jó is lenne?

- Nem, ez engem nem érdekel. Én fordító vagyok. Én akkor vagyok boldog, ha neked nyugodt lélekkel azt mondhatom, hogy kérem, ami ebben a kéziratban van, az ugyanaz, mint a Shakespeare - már amennyire ez emberileg lehetséges.

- Vegyünk akkor egy konkrétumot a Rómeóból, a neveket. Van köztük olasz, angol, a fordításban magyar. Nincs olyan vágyad, hogy végig kéne gondolni, hogyan logikus ez?

- Nincs. Persze megtörténik, kénytelen-kelletlen megállapítja az ember, hogy a szerző micsoda szemétdombot hagyott ránk, de hát ha ezt ő elkutyulta...! Azt mondja például, hogy a darab Veronában játszódik, majd egyszer csak elhangzik, "ne fűtsetek már annyira, mégiscsak nyár van". De ez nem az én feladatom, hanem a dramaturgé.

- Szokott lenni dramaturgod?

- Szokott lenni. Többször volt örömömre Duró Győző, mert ő azért egy filosz, egy lateiner, ahogy régen mondták. Rám olvassa néha a klasszikus szöveget, hogy itt nem ez van, és többször azt kellett mondanom, hogy bocsánat. Vagy legalábbis meg kell védenem magam, és az nagyon jó.

- Gondolom, a végén elolvasod újra az egészet. Akkor már az eredetit félreteszed?

- Éppen fordítva. Akkor veszem elő. Még egyszer megnézve, hogy tényleg stimmel-e minden. Akkor már én is észreveszek olyanokat, hogy valahányszor az egyik szereplő egy másikhoz fordul, mindig azt mondja: Ó, de miért?

- Próbára jársz?

- Mindig az olvasópróbára.

- Te is olvasod föl?


{kozep}Varga Gabi, Kovács Lajos - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

- Egyszer előfordult. Lengyel György Debrecenben azt mondta, olvassam fel én. Van olyan is ma már, hogy a rendező azt mondja: "blattoljátok le, gyerekek". Az nekem nagyon érdekes, mert akkor hirtelen meghallom emberi hangokon, amit írtam. Másrészt teherpróba a szövegnek, hogy hol zavarodik bele, hol értetlenkedik. S akkor bizony gyakran én vagyok a hibás, mert nyakatekert, meg kényszerű... A múltkor például a Rómeón Balikó Tamás rögtön kiosztotta a szövegeket, idejük se volt belenézni, hogy eszik-e vagy isszák, fel kellett olvasni.

- Aztán gondolom, elmész egy összpróbára.

- Úgy van.

- Mennyire színházi emberként vagy ott jelen?

- Nem vagyok én igazán színházi ember. Azt nem tudom eldönteni, hogyan kell valamit megoldani.

- De milyen jellegűek a kritikai megjegyzéseid egy próba után? Gondolom, arra például odafigyelsz, hogy hol nem érteni a szöveget.

- Igen. Vagy hogy érdekes, én nem gondoltam volna, hogy ez a szereplő örül ebben a jelenetben, én inkább azt gondoltam, hogy aggodalmaskodik. Vagy néha úgy szoktam fogalmazni, hogy egy adott jelenetben melyik van fölül és melyik van alul erkölcsileg vagy szellemileg vagy érzelmileg. De inkább ők szokták kérni: "nem mondhatnám itt inkább azt, hogy...".

- Rugalmas vagy?

- Néha azt mondom: "Jé mennyire igazad van!". Máskor azt mondom: "Gyerekek, a ti színházatok, én nem tiltakozom, de nem veszem be az írott fordításomba". És van egy-két hely, ahol azt mondom: "Amíg az én nevem van rajta, addig ez ne hangozzon el."

- Érzik a verset? Tudják a színészek, hogy mit jelent a jambus?

- Arra nagyon vigyázok, hogy a jambusom erőszakos legyen, hogy szinte ne lehessen kikerülni, és ezért inkább úgynevezett nyugat-európai jambust használok, mint időmértékeset. Vagyis, hogy a hangsúlyok egybeesnek azzal, amit hagyományosan hosszú szótagnak nevezünk. A sor végén mindig cezúrát tartok, ahogy Mészöly is, ezt ő hozta be, hogy nincs enjambement. Ez Shakespeare-nél teljesen ismeretlen, úgyhogy magyarul sem szabad csinálni.

- Hogy végül mennyire vagy elégedett a szövegeddel, azt csak a kész előadás láttán tudod eldönteni? Csak akkor tudod teljesen megítélni a saját fordításodat, vagy amikor leadtad a szöveget, többé-kevésbé tudod, hogy sikerült?

- Van egy baráti olvasókból, kritikusokból álló kör, azoknak oda szoktam adni. Van szakember is köztük, Fodor Géza, van irodalmár, mint Hamvai Kornél, vagy van barát, mint Zsolt Angéla, szerkesztő - különbözőféle emberek, fiatal, öreg, színházas, nem színházas, Ha mondjuk, többen is ugyanarra a sorra azt mondják, "jaj, de idétlen", akkor azért hozzányúlok. És akkor még van időm változtatni. Az előadás már az ő dolguk. Ha valami jó, az nem feltétlenül azért jó, mert én igazgyöngyöket írtam bele, és fordítva.

- Mennyi idő alatt készülsz el körülbelül?

- Hát egy év azért rámegy.

- Azt hogy kell elképzelni?

- Négy-öt hónap maga a tényleges munka, a sorok rovása, de előtte egy-két hónap, amíg úgy kerülgetem a szöveget, elolvasom, a lábjegyzeteket is, elgondolkozom, hogy kellene. Mintha egy nagy oltárképet kéne festeni. Akkor a színeket a festő úgy kicsiben kikeveri, és a ruhája csücskén mindegyiket megpróbálja.

- Napi hány óra munka? Mert közben írsz, tanítasz...

- Igen. Három-négy-öt-hat - nagyon változó. Vannak könnyű részek, vannak nehezek.

- Van afféle dédelgetett álomdarab, amelyre különösen örülnél, ha felkérnének? ...

- A Harmadik Richárd - nagyon szeretem, mint darabot. A legújabb fordítás, Vas Istváné 1955-ben készült, akkor bámulatosan modern és jó volt. De el tudom képzelni, hogy tudnék ahhoz képest, ha jobbat nem is, de mást írni.

Merényi Anna

*Csányi Jánossal szinte egy időben, 2003-ban fordította újra Shakespeare Rómeó és Júlia című drámáját Nádasdy Ádám, vele beszélgetett a Bárka-előadás irodalmi munkatársa, Merényi Anna. Érdekes egybeesés, hogy annak idején, 1995-ben együtt jelent meg Nádasdy és Csányi új Szentivánéji álom fordítása.