A Patyolat kevés

Oscar Wilde: Az ideális férj

Szántó Judit


Valló Péter nagy áldozatot hozott. Lemondott a mû - Wilde alighanem legjobb darabja - jellegzetes, szecessziós-viktoriánus miliõrajzáról (ami természetesen elõadása külsõségeit, a díszletet, a jelmezeket is meghatározza), lemondott, ha nem is következetesen, de a megszólításokban mindig, a brit arisztokrácia meglehetõsen lényeges társadalmi-társasági kategóriájáról, lemondott a szereplõk szituálásáról, lemondott a tökéletes angol inasokról, lemondott - nem mellékesen - még a magyar színházi tudatban megrögzült címrõl, Az eszményi férjrõl is (holott a négy szótagos jelzõ és az egy szótagos jelzett szó együttese még ritmusában is nehézkesebb a három szótagos variánsnál) - tulajdonképpen majdnem mindenrõl lemondott, ami a darabot és azon túl magát a szerzõt is egyszeri jelenséggé teszi.

Oscar Wilde: Az ideális férj

Szántó Judit


Valló Péter nagy áldozatot hozott. Lemondott a mű - Wilde alighanem legjobb darabja - jellegzetes, szecessziós-viktoriánus miliőrajzáról (ami természetesen előadása külsőségeit, a díszletet, a jelmezeket is meghatározza), lemondott, ha nem is következetesen, de a megszólításokban mindig, a brit arisztokrácia meglehetősen lényeges társadalmi-társasági kategóriájáról, lemondott a szereplők szituálásáról, lemondott a tökéletes angol inasokról, lemondott - nem mellékesen - még a magyar színházi tudatban megrögzült címről, Az eszményi férjről is (holott a négy szótagos jelző és az egy szótagos jelzett szó együttese még ritmusában is nehézkesebb a három szótagos variánsnál) - tulajdonképpen majdnem mindenről lemondott, ami a darabot és azon túl magát a szerzőt is egyszeri jelenséggé teszi.

Ezt persze megteheti minden rendező (az alternatívok bizonyára még brutálisabban bánnának [el?] a művel), ha olyan víziója van a szóban forgó textusról, amely a jelzett áldozatot nemcsak kifizetődővé teszi, hanem mai aspektusból nézve többet is tár fel a dráma lényegéből. (Elképzelhetők sokkal formalizáltabb, stilizáltabb, akár bábjátékszerű vagy a brechti Songbeleuchtunghoz hasonlóan "paradoxonmegvilágítást" alkalmazó változatok is.) Feltehető - bár Valló Péter eddigi életműve ennél összetettebb hipotézisekre jogosítaná fel a bírálót -, hogy ez a plusz a darab alapkonfliktusa lehetett. A korrupció s még inkább a mai közbeszédben megbízható Patyolatként funkcionáló parlamentarizmus gyakori, természetesen negatív kontextusba ágyazott emlegetése megannyi biztos nézőtéri hívószó (sűrű, jóízű kuncogás tanúskodik a számítás eredményességéről), és ez a töltet el is viszi a jól megcsinált dramaturgia receptje szerint megszerkesztett, cselvígjátékra hajazó cselekményvázat; csakhogy némileg konzervatív felfogásom szerint ugyanez a mondanivaló akkor is átjön a rivaldán, ha a rendező hajlandó lett volna megidézni Wilde szellemét (ami persze a stílusművész Valló Péternek semmi nehézséget nem okozott volna).



{kozep} Kováts Adél (Mrs. Cheveley) és Lengyel Tamás (Arthur Goring) - Koncz Zsuzsa felvétele {/kozep}


Maradtak tehát - mint már mondottam - a lecsupaszított intrika, valamint a paradoxonok, amelyek javára elmondható, hogy sok esetben beépülnek a szituációba (a darabot újraolvasva meglepett, mennyire igyekszik már maga Wilde is tompítani betétszerűségüket: "Ó, ne mondj ilyet, Arthur! Ne beszélj így!"; "Ez paradoxon volt, uram. Gyűlölöm a paradoxonokat. [...] Elbizakodott kis öleb!"; "Ön, uram, ma este nagyon ésszerűtlenül beszél" stb., stb. - mondatja szabályos drámai replikaként [Lord] Goring környezetének tagjaival, mintha lord Para Dox - ahogy regénybeli pendant-ját Karinthy elnevezte - nem öncélúan, kontextuson kívül sütné el sziporkáit*). Az előadás dramaturgiája más sikereket is felmutathat. Szellemes, az ironikus hatást fokozó ötlet volt, különösen az erősen túlírt első, expozíciós felvonásban, a szöveget blackoutokkal tagolt villámjelenetekre feltrancsírozni, célszerű és semmi veszteséget nem okozó ökonómia olvasztotta eggyé Lady (itt persze csak Mrs.) Markbyt Basildon grófnéval, mint ahogy a francia diplomáciát képviselő Nanjac vikomtért sem kár.

Mind e pozitívumok ellenére azonban a koncepció eléggé vérszegény, s az aktualitás hozadéka kevés ahhoz, hogy megváltsa; a többszörös verekedési, illetve szerelmes hempergetősdijelenetek, amelyek ugyancsak a kortársi aha-élményt hivatottak szolgálni, esetlenül mondanak ellent a szövegnek. Valló következetesen megjátszott egy számára fontossá vált változatot, de alighanem melléfogott. Immár csak a rendező színészvezetői képességében és a színészek teljesítményében lehetne bízni annak, aki az előadástól élményt vár (mint ahogy elvben várhatott is: a Radnóti, Wilde, Valló és a szereposztás némely neve így együtt minden reményre feljogosító kombinációnak látszott). A szereplők közül azonban csak a Mrs. Cheveleyt (ő végre valóban csak Mrs.) alakító Kováts Adél szikráztatja fel maga körül a levegőt. Gyönyörű, elegáns (a jelmezeket tervező Benedek Mari egyedül vele bánt hízelgőn), szofisztikált, játékos, eszes, titokzatos, gyilkos indulatú - furcsa mód olyan, mintha a Wilde által megírt Mrs. Cheveleyt játszaná, méghozzá modern eszközökkel.

Máskülönben - eltekintve talán még Martin Márta ízes Mrs. (Lady) Markhamjétől - halovány, karakter nélküli színészetet láthatunk; egyszer-egyszer eszembe is jutott, miként hathatna ez az előadás egy olyan külföldi nézőre, aki nem vetítené a látottak mögé mindazt, amit mi, beavatottak a színházról, a rendezőről, egyes színészekről tudunk, s csak a jelen élmény alapján alkotna véleményt. A kritikus minimális szakmai vértezetéhez tartozik, hogy soha ne szenvedjen jelzőszűkében, ám adott esetben csak a jellegtelen, szegényes, szürke jelzők szinonimáin törhetném a fejem - le is mondok róla. Itt is visszatér a korrigálási szindróma: Valló olyan céltudatosan mellőzte a Wilde által (Sir) Robert Chilternről, (Lady) Gertrude Chilternről, Mabel Chilternről adott, olvasmánynak is kellemes jellemzéseket, hogy elfelejtett más csemegékről gondoskodni. Külön jelzők járnak Szávai Viktóriának (Gertrude Chiltern) a darabos, helyenként görcsös játékért, ám ő és kollégái legalább a cselekménnyel összefüggésben jelzik szerepalakjuk főbb tulajdonságait; Lengyel Tamásról - (Lord) Goring - azonban még ez sem mondható el. Akinek lord Para Doxról, erről az önarckép jellegű és a konfliktusban megnemesedő dekadens-arisztokratikus dendiről netán volt valamelyes képe, elbúcsúzhat tőle: a tehetséges fiatal színész megelőző szerepeinek suta, gátlásos, bumfordi kamaszát variálja; nemcsak Mrs. Cheveley, de még a nála jóval fiatalabb Mabel Chiltern is az ujja köré csavarja. (Különben nem értem a szcenográfia koncepcióját: a szokványos-érdektelen s még csak nem is esztétikus üvegkocka falaktól eltérően miért éppen [Lord] Goring helyszínéhez jár realisztikus könyvtárfal?)

Fél mondatot még a színészekhez: Kocsó Gábornak (Phipps, inas) még egy 2003-as budapesti elitmiliőben sem kéne leülnie gazdája jelenlétében.

A főrendi címeket nem poénkodó modorosságból biggyesztettem a nevek elé. Ha már az angol miliő és az angol nevek megmaradtak, a közönség számára ezek a címek is ismerősen csengtek volna; a szereplők lényéhez pedig éppúgy hozzátartoznak, mint királyé, királynéé, királyfié egy másik szigetországi színműben.


Oscar Wilde: Az ideális férj
(Radnóti Színház)

Fordította: Nádasdy Ádám
Díszlet: Szlávik István
Jelmez: Benedek Mari
Dramaturg: Morcsányi Géza
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Asszisztens: Őri Rózsa
Rendező: Valló Péter
Szereplők: Szombathy Gyula, Lengyel Tamás, Hirtling István, Szávai Viktória, Bartsch Kata e. h., Kováts Adél, Martin Márta, Borbás Gabi, Karalyos Gábor, Kocsó Gábor