A Krétakör Mizantrópja a Vidám Színpadon

"Egy melegek között játszódó Mizantróp azonban reményeink szerint arra készteti a nézõt, hogy túltegye magát a hétköznapi erkölcsön, és megpróbálja a felvetett morális problémákat önmagukban, vagyis egyetemességükben megérteni."
- írja Schilling az elõadásról.

A Kontextus.hu cikke.

A Krétakör Mizantrópja trendi húzással kezdődik: Célimene, a helyzetét kihasználó bestiális teremtés, a szerelmi sóhajok tárgya nem nő, hanem férfi, az érte epekedő férfiak pedig egytől egyig melegek. Vagyis az előadásnak meg kell küzdenie a téma sikamlósságával, meg az előítéletekkel, amelyek - ismerjük be - még a felvilágosult pesti közönséget is fűtik. Ez úgy tűnik, mégsem jelent gondot - a trendi előadáson csak úgy hemzsegnek a trendi művészek, nomeg azok, akik annak gondolják magukat.



Hogy miért ez az új közeg, azt Schilling Árpád rendező túl egyszerűen magyarázza (tudniillik a feszültség így sokkal jobban érvényesül a szereplők között), de fogadjuk el, itt kérem keményen buzizzák egymást a melegek, aki megbotránkozik, lelke rajta. A miliő tehát adott, s magát az előadást is ezzel együtt, ezt elfogadva kell szemlélni. Persze kérdés, hogy egy olyan néző, aki nem hallotta/látta az ettől harsogó médiát előzetesen, mit szól a jelenséghez, amit lát, de ez egy más kérdés, nekem nem adatott meg ez a "luxus". Igaz, arra külön kíváncsi lennék, hogy egy Vidám Színpadon szocializálódott, betévedt néző hogyan áll a kisszínpadon látható produkcióhoz, de Schilling neki a végén üzen is: a meghajlásnál saját maguk nagyszerűségébe bódult semmirekellők rosszabb, zenés kabarékat idéző külsőségek mellett hajolnak meg a színen, mikrofonjaikat szorongatva.



"Egy melegek között játszódó Mizantróp azonban reményeink szerint arra készteti a nézőt, hogy túltegye magát a hétköznapi erkölcsön, és megpróbálja a felvetett morális problémákat önmagukban, vagyis egyetemességükben megérteni."- írja Schilling az előadásról. Jogos felvetés, már csak az a kérdés, hogy ez meg tud-e valósulni. Azt kell mondanunk: nem. Egészen más hangulatban hagyjuk el a Vidám Színpadot. Az, hogy az Alceste-t játszó Mucsi Zoltán nem jön ki a színpadra a végén, az, hogy előadás közben többször is ránk, nézőkre utalnak, egyes szereplők támaszt keresve ki-kinéznek a nézőtérre, mást sejtet. Észrevétlenül részesei leszünk annak a hazug világnak, amelyben a színpadon élők mozognak. A színpad közepén elhelyezkedő díszlet csak látszólag színes üvegkalitka, a negyedik fal valójában a mi hátunk mögött van. Észrevétlenül mosódik el a határ színpad és nézőtér között. Csak illúzió, hogy a színpad olykor nevetséges eseményei nem rólunk szólnak. Merthogy mi vagyunk azok, akik képesek vagyunk egy vesztett helyzetben még mindig az imádott férfit/nőt kergetni vagy kiborulni teljesen értelmetlen vitákon. És közben ott van mellettünk az Élet, amely ügyeskedőkkel van tele, akik nem átallnak úgy hajladozni, ahogy a szél fúj.



Ilyen például a színpadon Oronte, aki amellett, hogy botcsinálta verselő, még a hatalom közelében is vannak emberei. Ezt a szerepkört Scherer Péter mindig a kisujjából rázza ki, és most sincs másképp. Kár. Mucsi Alceste-je utálja a világot, ami körülötte van, de utálja benne magát is, s ez azért nem mindennapi értelmezés. Rába Roland Célimene-je igazából nem túlélője, hanem elszenvedője a helyzetnek: körülötte vagdalkoznak, érte küzdenek a férfiak, de azt senki meg nem kérdezi, hogy ő kit választana. Igaz, talán túlzottan buta is ahhoz, hogy választ adjon. Vagy talán túl intelligens? Rába alakítása ezt lebegteti. Célimene hol a démoni intrikus, hol a gyámoltalan pincsikutya, hol az unott dizőz szerepében tetszeleg. Divatos lakásában feszeng divatos műselyem szereléseiben (Nagy Fruzsina zseniális munkái), várja, hogy Elvis Presley Only You-ja felcsendüljön, jelezvén, hogy valaki éppen megérkezett. Ha éppen nem jön senki, akkor gyalázatos, magyar akcentussal maga fakad dalra (kedveli az '50-es- '60-as évek szerelmes slágereit), búgását az udvarlókból rögtönzött zenekar kíséri.


Clitandre és Acaste kettőse is jól kitalált: zenebohócként asszisztálnak a nagy eseményekhez, hosszú lábaikat nyakukig emelve próbálnak elegánsan helyet foglalni a fehér (mű)bőr pamlagon, hogy aztán örök vesztesként kerüljenek ki a buliból. Schilling együtt gondolkodik róluk: Katona László Clitandre-jára nem sok hangsúlyt fektet a rendezés, Tóth Attila Acaste szerepében viszont kap némi segítséget: Philinte (Gyabronka József), Alceste barátja titkon szerelmével üldözi. Philinte szintén nem igazán megírt szerep, de Gyabronka emlékezetessé teszi jó érzékkel megválasztott kontrasztjaival, a lágyság és a férfias erőfitogtatás megfelelő arányban való keverésével.



Az előadásban az egyedüli nő Csákányi Eszter. Itt Arsinoé legnagyobb keresztje, hogy egy meleg férfiba, Alceste-be szeret bele. Csákányi nagyszerű abban a pár percben, ami neki adatott: korosztálya minden nyűgét-baját képes tolmácsolni azokban a jól kicentizett gesztusokban, amelyeket használ. A legjobb a közös jelenet Rába Rolanddal: két nő talán képtelen egymást ennyire utálni, ehhez kell az a kis plusz, amelyet Schilling (és persze a két színész) tesz hozzá.

Mindent összevetve: csak remélhetjük, hogy a Krétakör Mizantrópjára nem azért megy el a néző, mert ott majd "buzikról lesz szó", meg majd "leköcsögözik egymást". Nem. Itt sokkal inkább a közösségben való elmagányosodásról, a szerelem hiábavalóságáról és a középszer diadaláról van szó. Ezért érdemes megnézni a Mizantrópot.


Kónya Orsolya


A fotókat Egyed Péter készítette




MOLIÉRE/PETRI GYÖRGY: MIZANTRÓP
Krétakör Színház

Szereplők:
Mucsi Zoltán, Rába Roland, Scherer Péter, Gyabronka József, Bánki Gergely, Katona László, Tóth Attila mv., Csákányi Eszter

Díszlet: Ágh Márton
Jelmez: Nagy Fruzsina
Fény: Bányai Tamás
Zene, hangszerelés: Darvas Kristóf
Remix: Barna Balázs

RENDEZŐ: SCHILLING ÁRPÁD


A Kontextus.hu cikke.