A hatalom szeme

Shakespeare: Szeget szeggel

Péter Kinga Fruzsina


Shakespeare modern feldolgozása Székesfehérváron komoly vállalkozást sejtet. Amióta az állandó társulat létezik, a közönség alapvetõen zenés színházhoz szokott, és nehezen "tûri" a nem szórakoztató jellegû produkciókat. Az elõzõ vezetés fõként operetteket vagy könnyed prózai darabokat tûzött mûsorra; az értékesebb elõadások a Pelikán Terem falai közé szorultak. 2003. augusztus 1-tõl megváltozott a színház vezetése, s ennek a változásnak az eredménye Galambos Péter Szeget szeggel rendezése is. Bár a repertoár továbbra is zömmel zenés darabokból áll, annyi különbséggel, hogy az operettet a musical váltotta fel.

Shakespeare: Szeget szeggel

Péter Kinga Fruzsina


Shakespeare modern feldolgozása Székesfehérváron komoly vállalkozást sejtet. Amióta az állandó társulat létezik, a közönség alapvetően zenés színházhoz szokott, és nehezen "tűri" a nem szórakoztató jellegű produkciókat. Az előző vezetés főként operetteket vagy könnyed prózai darabokat tűzött műsorra; az értékesebb előadások a Pelikán Terem falai közé szorultak. 2003. augusztus 1-től megváltozott a színház vezetése, s ennek a változásnak az eredménye Galambos Péter Szeget szeggel rendezése is. Bár a repertoár továbbra is zömmel zenés darabokból áll, annyi különbséggel, hogy az operettet a musical váltotta fel.

Galambos Péter különös világot álmodott a székesfehérvári előadáshoz. A díszlet egy része már az előadás megkezdése előtt szemügyre vehető: két sorban egymás fölé helyezett, három-három, négyszög alakú tükörhöz vagy műanyag laphoz hasonlító lemezt látunk, melyek egy üvegépület falához hasonló képződményt rajzolnak ki. Az előadás során a bal felső sarokban lévő tükör kivetítővászonná válik.

Ez a díszlet a kapitalista társadalom törvényei szerint konstruált mai vállalathoz hasonlít, amely Jeremy Bentham panopticonjának elveit képviseli, azaz olyan, könnyen szemmel tartható és felügyelhető épület, amely funkcionálhat börtönként, iskolaként és gyárként is. Eszerint a legfontosabb, hogy az építmény jól átlátható és mindig, minden pontján ellenőrizhető legyen. Az előadás zajzenéje, mely a tintasugaras nyomtató és a telefonvonalak búgása között minden lehetséges hangszínt bejár, hátborzongatóan valóságossá színezi a "cégbirodalmat". Az épület szobái megannyi ketrechez hasonlítanak, ahol a felszerelt kamerák segítségével a "dolgozók" (esetünkben alattvalók) minden lépését figyelemmel kísérheti a testetlen, mindent látó hatalom (amit pedig lát, az a fontosabb jeleneteknél kivetítődik a vászonra). Az alattvalók nem tudják, hogy megfigyelik őket, a hatalom viszont csak így csaphat le mindenkire, aki megítélése szerint vétkezik.

A hatalom szeme a herceg, aki egy flopi átadásával jelképesen átengedi az irányítást Angelónak, de nem árulja el, hogy ezt egy "kísérlet" kedvéért teszi. Angelo csupán helyettesíti a herceget; elvégzi mindazt a piszkos munkát, amire a herceg gyengének bizonyult. Ügyesen mozgatja a hatalom polipkarjait, melyek az állandóan jelen levő, osztódással szaporodó, mondhatnánk, klónozott, arc nélküli, rendőrruhás, fekete szemüveges végrehajtókban testesülnek meg. Angelo sejti, hogy az üvegen túl van valami más, több is (sokszor néz kifelé, kabátujjával az üvegfalat törölgeti, mintha keresne valamit a zárt világon kívül), de azt nem tudja, hogy őt is figyelik. A herceg az egyetlen, aki kilép ebből a rendszerből, hogy álruhás szerzetesként térjen vissza, és tovább szője az események fonalát.


Gazdag Tibor (Vincentio herceg), Ferenczy Csongor (Escalus) és Kuna Károly (Angelo) - Gulyás Buda felvétele

A néző kívülállóként szemléli mindazt, ami a színpadon történik. Ezt a megfigyelői státust a díszlet is megerősíti. A megfigyelő oldaláról nézve ugyanis a díszlet egy második jelentést is felvesz.

A tükörfalak megannyi tévéképernyővé alakulnak, s a néző "kukkolóvá" válik. Ezt a hatást az is erősíti, hogy a szereplők hangját nem "közvetlenül", tehát "élőben", hanem hangszóróból halljuk.

A közönség "nézői", szemlélői hatásköre alá vonja a színpadon látottakat, ezáltal szerepe hasonló lesz a panopticon őrééhez. Az előadás második részének utolsó jelenetében aztán újabb nézőpontváltás következik be. Az eredetileg a városkapunál játszódó jelenet, mely megfeleltethető egy bírósági tárgyalásnak vagy szembesítésnek, ebben az előadásban a "kibeszélő show" keretei közé kerül. A séma ismert: "igaz" történetek bemutatása előre rögzített forgatókönyv alapján. Ha a bírósági tárgyalást "kibeszélő show-vá" alakítják át, akkor megváltozik a dolgok értékrendje. A fizetett tapsolók, a kegyetlen és piszkos részletekre kíváncsi műsorvezető és a mindezek mögött álló herceg mint a szembesítés manipulátora és karmestere felszínes, szenzációhajhász, ugyanakkor romlott és korrupt vonást kölcsönöz az elhangzottaknak. Ehhez erős, jellegzetes, dallamos, könnyed zenei stílus kapcsolódik. A zene akkor szólal meg, amikor valaki bejön, vagy egy fontosabb eseményt kívánnak bejelenteni.

A kibeszélő show jeleneténél a nézők objektivitása egy pszichológiai csavarral mintegy megsemmisülni látszik, hiszen az eddig díszletbe zárt színészek kilépnek ketrecükből, és "bekebelezik" a nézőteret. A kívülállásától immár megfosztott közönség felveszi a kibeszélő show nézőinek szerepét - ezt a hatást erősítik a nézőtér különböző pontjain elhelyezett, fizetett tapsolót játszó színészek. A biztatásnak, felszólításnak engedelmeskedő nézők őrült tapsba kezdenek. A manipuláció tehát kitágul, s felvetődik az igazi dilemma: ki kukkol kit?

A díszlet koncepciójának kint-bent, mélység-felszínesség, látszat-valóság oppozíciója a legtöbb szerep mögött felsejlik. Egy tiszta arc, amelyre vágynak, és a valódi, hús-vér arc, amelyet valójában viselnek. Ez a kettősség egyaránt megtalálható a férfi és a női szerepekben. Mintha ők is szemmel tartanák önmagukat, és az önmegfigyelés eredményeként felfedezik, előássák magukból a szörnyszülöttet, akitől a legjobban féltek, aki elől menekülni kénytelenek. A Szeget szeggel értékes vállalkozás, de a naturalista színjátszáshoz szokott színészek (tisztelet a kivételnek) sajnos nem tudták igazán megvalósítani az erős koncentrációt, ön- és szerepreflexiót kívánó játékmódot. Nem beszélve a közönségről, amely a hagyományos nézői pozíciója megsértéseként és Shakespeare kigúnyolásaként értékelte az előadást.


Bakonyi Csilla (Izabella) és Váradi Eszter Sára (Marianna) - Gulyás Buda felvétele

Gazdag Tibor Vincentio hercege ugyanolyan álnok zsigerlény, mint Angelo, csak ő megálljt tud parancsolni züllöttségének. Már az első (néma) jelenetből kiderül, hogy szereti a bordélyházat, és a kábítószert sem veti meg. Igazi mai nagymenő, aki nappal jólöltözött, sikeres üzletember, éjjel pedig fékevesztett, duhajkodó ösztönlény. Amikor a csillogó ablaküvegben megpillantja fertőben tipródó önmagát, egy tizedmásodperc alatt kijózanodik. Gazdag "herceg"-arca igazi macho vonásokat hordoz, s hogy férfiasságát hangsúlyozza, minden mondata után elégedetten felhorkant s nevet. A hatás fokozásaképpen ki-kinéz a színpadról, hogy hatalmát és "mindenekfelett-állóságát" tudatosítsa. A színész számos esetben ezzel a kinézéssel - mintegy "elidegenítően" - reflektál az általa játszott falubikája szerepre (sajnos az előadásban kevesen követik a példáját, pedig a díszlet koncepciójához tökéletesen illenék ez a játékmód). Mindkét arca (a hercegi és a szerzetesi is) azt sugallja, hogy ő "a Férfi, aki Isten közvetlen leszármazottja". Uralkodóként és szerzetesként egyaránt a törvény és a hatalom egyedüli birtokosának tudja magát. A törvényeket pajzsként tartja maga elé, hogy mögöttük véghezvihesse azokat a bűnöket, amelyek ellen harcol. "Tüzes vassal", a nagy nyilvánosság előtt (kibeszélő show) "bélyegzi meg" Angelót, hogy utána a legtermészetesebb módon kérje meg Izabella kezét. Politikusi arcát kifigurázza a kibeszélő show-ban, amikor úgy viselkedik, mint egy amerikai szenátorjelölt a választásokon - széles mosoly, üres ígéretek, határtalan kedvesség és megértés -, ám a kamerák eltűntével hangszínt vált, stílusa határozott, ellentmondást nem tűrő lesz; nem feleségül kéri Izabellát, hanem tényként közli vele a hírt. Szerzetesi arca az igazságos, szeretetre méltó, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő baráté, ám a papi arc mögül mindig kilátszik a hercegi. Ezt főként akkor leplezi le a színész, amikor átöleli és csitítja Izabellát, és a buja férfivágy egy pillanatra átfesti szent vonásait.

Kozáry Ferenc Börtönparancsnokként a magát mindenhová befészkelő hatalom utasításainak végrehajtója. Az ő szerepében is felsejlik az eddig említett kettősség. Parancsnokként néma, teljes engedelmességbe és alázatba kövülő alakot mutat, akinek legfőbb elfoglaltsága, hogy egy négyszer négy méteres helyiségben a laptopja mellett ül és dolgozik. Később azonban érdektelen, jellegtelen arca egy pillanat alatt lelepleződik, és meglepő metamorfózison megy át. A második rész első jelenetében az említett kis helyiségben egy a felismerhetetlenségig elmaszkírozott személyt látunk (nem derül ki, hogy férfi avagy nő az illető), amint vörös parókában és a Moulin Rouge táncosnőit megszégyenítő felcicomázott, feszes kis ruhában a lehető legnagyobb élvezettel és beleéléssel akciófilmet néz a laptopon (a hangszóróból véget nem érő puskaropogás zaja hallatszik). A titkos rituálénak a meglepetésszerűen betoppanó szerzetes-herceg vet véget. A megriadt ismeretlen lekapja parókáját, és immár félreérthetetlenül lelepleződnek a börtönparancsnok transzvesztita hajlamai (a hercegen kívül ezt senki sem tudja, s ő ezzel a "kis" információval némítja el a parancsnokot, aki előtt később felfedi magát). Kozáry a két teljesen különböző, ám egy testbe zárt alak éles szembenállását játssza el, s azzal, hogy a kiegyensúlyozott arc mögött néha megmutatja az elfajzottat (ilyenkor a hangja elvékonyodik, gyorsabbak és nőiesebbek a mozdulatai), azt a módszert követi, amit Gazdag a szerzetes-herceg ellentétének eljátszásakor.

Kuna Károly az általam látott két előadáson igen különböző, mondhatnám, egymásnak több ponton ellentmondó alakítást nyújtott. Az első alkalommal Angelo viselkedését önfegyelem, koncentráció, unatkozásba hajló közömbösség, valamint a heves, verejtékezésig fokozódó izgalom és remegés mint a testi vágy avagy a gyilkos gondolat és tett utáni jeges félelem kísérője jellemezte. A legellentétesebb lelkiállapotok csaptak össze benne: unalomból és némaságból hirtelen váltott át gúnyos nevetésbe, eltorzult ördögi kacajból rémült némaságba. Finom lépésekkel haladt a magabiztosságtól a bomlottságig, s felvillantotta néhány perc erejéig az őrületet. Ahogy irodájából alattvalóit figyelte, úgy vizsgálta később önmaga ördögi mását. Idegenként. Egy hónappal később azonban valami megváltozott. A színész túlzásokba esett, kiabálása zavaró és érthetetlen őrjöngésbe csapott át, hevessége túlzásig ragadta.

A férfi szereplők közül említésre méltó még a Luciót játszó Kovács Zoltán, aki jól érzékeltette a mindenfajta rendszerhez és uralkodóhoz alkalmazkodó spiclit, de a Shakespeare-drámák bohócainak némely jellegzetességét is magában hordozta. A Claudiót játszó Kaszás Mihály alakítása vértelen és súlytalan maradt, s nem volt különösebben újszerű vagy frappáns Juhász Illés rendőre sem: a pesti "közeg" zsánerfiguráját elevenítette meg.

Az előadás női szerepeinek érdekessége, hogy a férfigondolkodás sztereotípiái alapján konstruálódnak. A szent és a kurva Francesca nővérben (Tóth Viola), illetve Mariannában (Váradi Eszter Sára) testesül meg. Ez a két típus Izabellában összeadódik - növelve az előadás "dupla személyiségű" szereplőinek sorát. Az Izabellát alakító Bakonyi Csilla küzd a rá osztott szereppel, de nem aknázza ki igazán a lehetőségeket. Tapasztalatlansága miatt kevés eszköz áll rendelkezésére, ezért szerepét kiabálva, erős érzelmi kitörésekkel próbálta megoldani. Túlságosan ragaszkodott a figura felépítésének technikai oldalához ("hogyan játsszunk apácát"), s ettől éppen az "élő" alak veszett el. Azt viszont egyetlen szép mozdulattal érzékeltette, hogy a szűzies fehér ruha alatt is élő hús rejtőzik, nem holmi szellemlény. Izabella bátyja ügyében másodszor látogatja meg Angelót. Személyesen találkoznak - tehát nem csupán a falon át hallják, hanem látják is egymást. A hosszú vita alatt Izabella leül, Angelo pedig mellé térdel, és megérinti. A lány nem ellenkezik, hagyja, hogy a férfi megszabadítsa fejfedőjétől. Egy pillanatra lecsukja a szemét, és a férfi mozdulatának irányába hajtja fejét. Ez az önkéntelen, ám annál beszédesebb mozdulat leleplező, árulkodó. A lélek hidegvére azonban elnémítja a test csábítását, s a következő pillanatban Izabella őrjöngő démonná változva átkot szór Angelo fejére.

A kibeszélő show végén mindenki kimegy a színről, csak Izabella marad ülve, némán maga elé bámulva. Néhány másodpercnyi csend és mozdulatlanság után balról berohan Angelo, majd az ellenkező oldalról Vincentio. Mintha mindketten szólni akarnának a lányhoz, de észreveszik egymást, megtorpannak, ismét Izabellára néznek, és e mozdulatba beledermednek. (Izabella végig a kiinduló pózban ül.) Majd sötét és függöny. A befejezés nyitva hagyja az előadást, és magában rejti egy következő történet lehetőségét, amelyben majd a herceget leplezi le egy magasabb hatalom, és így tovább, és így tovább. A hatalom ugyanis soha nem alszik.



William Shakespeare: Szeget szeggel
(Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)



A színpadi változat: Mészöly Dezső fordítása alapján Orbán Eszter és Galambos Péter

Jelmez: Kárpáti Enikő

Zene: Vedres Csaba

Díszlet-rendezés: Galambos Péter

Szereplők: Gazdag Tibor, Kuna Károly, Ferenczy Csongor, Kaszás Mihály, Kovács Zoltán, Matus György, Kozáry Ferenc, Juhász Illés, Budaházy Árpád, Keller János, Bata János, Bakody József, Bakonyi Csilla, Váradi Eszter Sára, Tóth Viola