Máté Gábor az Ivanovról

Tegnap este volt az Ivanov bemutatója a Katona József Színházban. A darab egyik szereplõjével, Máté Gáborral, aki egyébként Brecht rendezésre is készül, Váradi Júlia beszélgetett.

- R.: Végignéztem, hogy ki mindenki volt szerzője rendezéskor. Shakespeare-n kívül nemigen nyúl a XX. századnál visszább, sőt, hát inkább kortársrakat szeret feldolgozni. Garaczi Lászlótól Botos Trauszon keresztül olyanokat, akik a mi kortársaink. Mit keres rendezőként?

- MG.: Nagyon is napinak gondolom a színházművészetet és bizonyára ezért van az. És ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy milyen közegben beszél az ember valamiről. Tehát fontosnak tartom, hogy a néző számára és a színész számára is a napi élmények mindenfajta értelemben befolyásolni tudják azt az estét, amit az ember éppen...

- R.: MIlyen élmények azok, amikre úgy gondolja, hogy a színházba való. Színházban átgondolandó élmények?

- MG.: égy érzem, hogy azok, amik egy országot valamilyen értelemben foglalkoztatnak - nem tudom jobban kifejezni, aminek akusztikája van. MOndjuk a kuplerájokat a polgármesterek engedélyezik vagy nem engedélyezik, és akkor mondjuk egy színdarabban, mondjuk amit a nem tudom, Shakespeare-nek a Szeget szeggel-jét csináltam, akkor volt egy külön jelenet, ami lényegében erről szólt, ahol a Máté Erzsi játszott. A kurtizán az erről beszélt. Shakespeare korában is ugyanez a probléma volt, csak ezt egy kicsit kibővítettük azt az egy mondatot, és azt lehetett tudni, hogy az emberek igen, akkor zavarba jönnek, hogy akkor ez most ez mi is tulajdonképpen, hogy mi nem a Shakespeare-t nézzük, és akkor ez valami mai dolog akar ez inkább lenni? Akkor az nagyon sok embert felháborít természetesen.

- R.: Hogy minek aktualizálni Shakespeare-t?

- MG.: Igen, de itt nem aktualizálásról van szó, mert Shakespeare maga is aktualizál, tehát ő pontosan azért írta ezeket bele, hogy ébren tartsa a köznép figyelmét, tehát akik nem a fennkölt jelenetekre voltak kíváncsiak, tehát az alpáribb jelenetekre, azok számára ilyen napi aktualitásokkal tűzdelte tele a színdarabjait, hogy egyszerűen felébredjenek és eszükbe jusson, hogy ja, tényleg itt valami ilyesmiről van szó, és akkor az eltartotta a következő költőibb jelenetet. Tehát tulajdonképpen mi amikor ezt csináltuk, akkor ugyanezzel a módszerrel éltünk, tehát a lehető leghűbbek voltunk Shakespeare-hez. Tehát ilyen értelemben gondolom azt, hogy ez természetesen nem napi politika, attól mondjuk viszketek, ha jelenlegi vagy volt miniszterelnököt lehet felismerni valakinek az alakításában, ezt nem szeretem, de hogyha...

- R. Szoktak ilyet csinálni, nagy sikerrel egyébként. Most csak éppen Schilling Árpádra gondolok.

- MG.: Igen, igen, igen, én azt nagyon nem szerettem azt az előadást, de nem azért, mert nem tartottam tehetséges munkának, hanem éppen azért. Az én ízlésembe ütköző. De az, hogyha mondjuk egy gondolkodás, tehát egy politikai gondolkodás megjelenik egy előadásban, mint például a Zsámbéki Gábor rendezte Tartuffe-ben, ott például teljesen nyilvánvaló, hogy egy ember, aki most az Orgon figurájáról beszélek, aki látszólag egyáltalán nem egy politikus alkat vagy a politikával nem törődő ember, de bizony hogyha az valamikor igenis hű, tehát elmondják róla, hogy hű a király szolgálatában, ugyanakkor valamit, valamilyen iratot eldug, azt az iratot valamiért beszolgáltatják annak a királynak, majd a király kegyet gyakorol vele, ez igenis ez valami politikai közelséget feltételez és méghozzá egy nagyon hibás dolgot feltételez. Tehát egy...

- R.: Amiből nagyon sokat tapasztalunk manapság.

- MG.: Ma is tapasztalunk és mindig érezzük is, hogy bizony mindig valami baj történik, hogyha valaki úgy ártja bele magát a politikába, hogy tulajdonképpen csak a normális magánéletét szeretné egy kicsit jobban biztonságban tudni és ezért kicsit odanyomakszik valahova, bármelyik párthoz vagy bármelyik éppen regnáló hatalomhoz. Tehát ez igenis egy teljesen normális, megkérdőjelezhető, de normális állampolgári magatartás. Tehát ha így politizál egy előadás és ugyanakkor azt is lehet látni, hgoy ez az ember már ötven év fölött van, tehát igenis egy férfipánik is működteti az egészet és ahogy a politika és a magánélet összekapcsolódik és ahogy egy pánikban lévő ember egy hit - akár egy hit-keresésből, mert természetesen e mögött az is van, vagy egyszerűen a világ baja, hogy szeretnénk valamibe belekapaszkodni, hát teljesen normális dolgok ezek, de ezt mind-mind csak azért mondtam el, hogy ezt nevezem én jófajta akusztikának, amiben egy - mondjuk egy szerep meg tud szólalni vagy egy előadás meg tud szólalni.

- R.: Most ugye az Ivanovban jelentős szerepet játszik, nem főszerepet, de nagyon fontos szerepet. Az Ivanov ilyen szempontból mennyire kínál a máról, a mához kapcsolódó gondolattársítási lehetőségeket?

- MG.: Nagyon, nagyon húsbavágó előadás. Az Ascher, aki ugye rendezi ezt, olyan közeget teremtett ennek az előadásnak,a mi egy ilyen közép-európai országban, vagy főleg Magyarországon élő embernek rendkívül ismerős. Tehát egy olyan közegben játszódik a darab, ahol az Ivanov életérzése és önundora, hogy úgy mondjam, az nagyon is ismerőssé tud válni és ez a...

- R.: Pedig Csehov idejében ez úgy nem ennyire volt ismerős nyilvánvalóan, sőt, abban a közegben, ahol Csehov élt, ez azt hiszem, az általános közérzet volt.

-MG.: Igen, igen, de most azt érzem ebben az előadásban, hogy a budapesti értelmiség majd úgy járul ezt az előadást nézni, mintha templomba jönne.

- R.: Mert?

- MG.: Mert - nem a szó vallási értelmében, hanem a szükség, tehát, hogy valamilyen értelemben foglalkozzon azzal, hogy egy ma élő értelmiségnek miféle életérzése lehet és ez szinte azon a szinten tud megfogalmazódni - itt valamelyik nap néztem a harmadik felvonást, amikor már kijövök a színpadról, hogy teljesen az az élményem volt, mint mondjuk az Édes élet nézése közben. Ismerősek azok az emberek, akik ebben beszélnek, egymáshoz és a rendkívül élő, valamilyen nagyon mai szövete van az egész előadásnak. Ascher egészen egyértelműen elutasítja a csehovi környezetet...

- R.: A züllött vidéki környezetet?

- MG.: Igen, a fülledt vidéki környezetet.

- R.: Hova helyezte át?

- MG.: Hanem egy nagyon különös, talán úgy mondanám, hogy egy 60-as évekbeli művelődési ház belső vagy egy étkezde belseje, tehát ilyen lambériás, rémes helyszín van, amit mindannyian ismerünk és ahol garantáltan rosszul érezzük magunkat.

- R.: Gondolom, hogy most ezzel van teljesen elfoglalva és még nemigen gondol a Brecht- darabra, amit rövidesen rendezni fog. De azért ha néhány szót arról mondana. Először is hogy miért éppen a Pontilla és szolgáját választotta.

- MG.: Hát két oka van, egyik a Brecht, mint szerző én őt nagyon-nagyon szeretem. Életem első nagy színpadi rendezése az Brechtnek A nevelő című darabja volt Kaposváron és ez az egyik ok, a másik meg, hogy hát a Haumannal mindenképpen szerettem volna dolgozni.

- R.: Pontilla úr?

- MG.: Igen, igen, ő lesz Pontilla, és annyira jól dolgoztunk az idióta előadásban, hogy egyszerűen azt érzem, hogy ebben annyi művészi öröm, szenvedés is természetesen, de egy nagyon-nagyon izgalmas, erőteljes időszak elé nézhetek. Tehát egyszerűen ennek ez a fő oka. De hát természtesen egy klasszikus úr és szolga történetről van szó, egyrészt, hát másrészt meg egy emberről, aki pontosan ugyanúgy, mint ezek a nagy alakjai a Brechtnek, mint a Sente és Sujta ugye a Szecsuáni jólélekben, ez a kettősséggel küzd, hogy most akkor ő kicsoda tulajdonképpen és milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy egyáltalán a saját életét végig tudja élni. Különösen egy olyan ember életében, aki a pályája csúcsán van és a saját színészetének a tetején, nem tudom máshogy mondani. Naponta számot kell, hogy vessen azzal véleményem szerint, hogy a szakmájában mit ért el, az emberi kapcsolataiban mit ért el, hogy építette fel az életét.

Dátum : 2004.03.27. Adó : Kossuth Rádió Műsor : Szombat délelőtt


forrás: OBSERVER