Csehov 2x

NSZ - 2004. április 5. - Szerzõ: M. G. P.

Csehov korai drámáját, az Ivanovot nem a maga idejében játszatja a Katona József Színház. Khell Zsolt a múlt század hatvanas éveinek egyenlambériás mûvelõdési házába teszi az eladósodott Ivanov portáját, szakasztott ugyanabba a neoncsöves kultúrotthonba a dús Lebegyevék kúriáját. Az egyenlõsített berendezési tárgyak a közös anyaghiányra és áruszûkére utalnak. Valamint beteljesítik a látványos mûvészetekben feltornyosuló divathullámokat. Rendezõk ifjúságuk korát kívánják visszalátni filmen-színpadon.

Ónodi Eszter és Fekete Ernő a Katona József Színház Ivanovjában (kép: Népszabadság – Kovács Bence)


Csehov korai drámáját, az Ivanovot nem a maga idejében játszatja a Katona József Színház. Khell Zsolt a múlt század hatvanas éveinek egyenlambériás művelődési házába teszi az eladósodott Ivanov portáját, szakasztott ugyanabba a neoncsöves kultúrotthonba a dús Lebegyevék kúriáját. Az egyenlősített berendezési tárgyak a közös anyaghiányra és áruszűkére utalnak. Valamint beteljesítik a látványos művészetekben feltornyosuló divathullámokat. Rendezők ifjúságuk korát kívánják visszalátni filmen-színpadon.

Gábor Andor fordítása meglepő mód nem molyosodott meg annyira, mint a többi régi Csehov-fordítás. A színház mégis helyesen tette, hogy újjal cserélte ki, annál inkább, mert Pál (vagy: Páll, mert a szórólap és a falragasz kétféleként írja) Antal fordítása száraz, jól mondható, természetesen hangzó. A felvett írói álnév viszont ügyetlenül kimódolt.

Ascher előadásai ritkán készülnek el a bemutatóra. Ne értsék ezt felszínes színházi életünk félkész termékeinek értelmében. Az Ivanov tisztán elemzett, aprólékosan kidolgozott, végiggondolt munka. A legkisebb szerepet játszó is pontosan tudja föladatát. Legfeljebb teljes személyiségével még nem érkezett bele színpadi bőrébe. Más színházakban a premierrel véget ér a munka. A rendezők sorsukra bízzák előadásaikat, mint megesett leányanyák szülötteiket a kórház forgóláda-rendszerébe: történhet a lelenccel ezután bármi. Ascher előadásai nem kitett törvénytelen gyermekek. Gondoskodik róluk. Fölneveli őket.

Fekete Ernő halk, takarékos gesztusú. Mellékesen lapozgat földre letett könyvében, mintha csak ottfelejtették volna őt a szobában elveszített tárgyként. Lemaradt mindenről. Szétmállott. Nincs ereje küzdeni. Csak menekül. Elsősorban önmaga elől. Várnánk egyetlen fölvillanást, ahol látni erejét. Nem hangerejét, hanem hajdani életerejét. Nem viszonyíthat a néző, mi kopott le róla, mit veszített el. Mert ha mindig is depressziós volt, akkor lehet érdekes eset az orvosnál, de nem drámai hős. Fekete ama régi színészi fondorfogást alkalmazza, hogy minél hangosabbak körötte, annál halkabb, minél rikítóbb színekkel játszanak, annál mattabb. Visszafogottsága mögött biztonságos a mesterségbeli tudás, de nem győz meg Ivanov drámájáról, fájdalmairól, küzdelmeiről, tétovaságáról. Két pillanata van talán csupán az egész este alatt, amikor azonos szerepével. Az eredeti III. felvonás végén feleségével veszekedése kimerül. Ivanov és Sára tompaszögben elfordultan egymástól szótlanul ülnek. Erre a szép, töltött drámai jelenetre megy le a függöny. És szép zsebre dugott fegyverrel elerőtlenedett térdre esése a jobboldali ajtónál, megkapó a puha mozdulata, amivel kihullik az ajtókeretből, a színpadról, az életből. Ascher és Fekete melodrámaiatlanított befejezése az ártatlanabb nézőket kétségben hagyja: megtörtént-e az öngyilkosság. De az életből halk kiolvadás erősebben drámai, mint egy ügyelő bonyolította kulisszák mögötti fegyverdördülés. Nemcsak a szembefordított pisztoly, a két nő közötti őrlődés, de a világból kiesettség is rokonítja egymással Ivanovot, a parasztügyi bizottság állandó tagját Szakmáry Zoltánnal Móricz Úri murijából.

Ónodi Eszter szép, tiszta váltásokkal kerül a pörlekedésből hízelkedésbe, érzelmi zsarolásból hisztériás haragba. Rendezői meglepetés, hogy a tüdőbaj annyira megtámadta szervezetét, hogy utolsó jelenetében már jobb karját is fel kell kötni.

A fiatal, nagy reményeket keltő Szantner Anna az (eredeti) II. felvonásban majdnem láthatatlanul van jelen. Igen talpraesett a gyenge férfi és erős nő ironikus jelenetében. A lakodalmi képen azonban csak korán megszerzett rutinja segíti át.

Kún Vilmos jól csavar be egy sor áramtakarékos izzót. Olsavszky Éva jól hordja a turbánt és a sötét üvegű okulárét, Czakó Klára a műpúpot. Szirtes Ági a bővérű, nagyszájú, közönséges némber régóta kidolgozott szerepét, Bán János a panaszkodás egyhangúságát, Molnár Erika vidékien rikító betét, Bezerédi Zoltán túlbuzgón poentíroz, Máté Gábor aprólékos külső eszközök sokaságával jelzi csupán a potyán élő, elkámpicsorodott grófot, Rajkai Zoltán láthatólag rendezői utasításokat követ a doktor szerepében. Nagy Ervin hevesen végigvágtat szólamán. Meggyőző Varga Zoltán ajtót belökő dresszírozott Gavrila inasa: fegyelmezett házibútor, megjelenésről megjelenésre centiliterre megmondható, odakint mennyi itallal vigasztalta magát. A nyitó képben megfelelnek Gévai Simon, Fenyő Iván és Mészáros Béla mulya vendégei. A tömegjelenetek egyénített beállításaiból még mindig knédliszagként árad a hatvanas évek cseh filmhullámának szeretetteli groteszkséghez vonzódó gúnyossága.

A hatvanas évek belsőépítészete kissé túlzott mértékben jár színházról színházra. Ambrus Mária kezdte el a Víg Kaukázusi krétakörénél, majd Füzér Anni aluljáróba helyezte a János vitézt, most pedig a Katona művelődési otthonban játszatja a vidéki orosz nemesség életkörülményeit.

Kivételesen forró sikerhez jutott a tavaszi fesztiválon a Katona József Színpadán vendégszereplő bukaresti Bulandra Színház Csehov Ványa bácsijának orosz vendégrendező színre vezényelte előadása. A nagy színésznő Lucia Sturdza-Bulandráról elnevezett színház a hatvanas évek második felében élte fénykorát az úgynevezett bukaresti iskola engedetlenül virágzó napjaiban. Andrei Serban Erzsébet-kori rémdrámája, a Favershami Arden, David Esrig Diderot-dramatizálása, zengő sikerek voltak. Magyarországon is járt Liviu Ciulei rendezésében az Éjjeli menedékhely, Büchner Leonce és Lénája és Shakespeare Vihara, Caragiale Az elveszett levele. A cenzúra átmeneti bambasága megszakadt. A tehetséges rendezők emigráltak New Yorkba, Párizsba. A színháznak esténként továbbra is játszania kellett. Jöttek a másod-harmadrangú tehetségek. Eredeti módon utánjátszották a mestereket. Ez alkalommal Jurij Kordonszkij orosz rendező adott iskolajátékot az epigonszínházból. A Ványa bácsit telehímezte értelmetlen, de vitatható ízlésű külső ötletekkel. A Vojnyickij kúrián történteket omlatag kerti szaletlibe helyeztette Elena Dmitrakova tervezővel. Három keskeny pallót engedett játéktérül színészeinek. Közülük Andreea Bibiri érzékeny, őszinte, emberi Szónyája magasan kiemelkedik. Méltányolható Cornel Scripcaru tagbaszakadt falusi körorvosa – még akkor is, ha emlékezünk néhányan Bessenyei Ferencnek ugyanennek a színpadnak helyén eljátszott csodálatos Asztrovjára, Gellért Endre öngyilkosság előtti utolsó rendezésében. Súlyos személyiségnek látszik Victor Rebengius Szerebrjakov professzor szerepében.

A közönség nem mindig azt látja, ami a színpadon valójában van. Azt is láthatja, mai volt. Azt is, amit látni akar.

NSZ - 2004. április 5. - Szerző: M. G. P.