A halott árnyéka

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Vörösmarty Mihály-Spiró György: Czillei és a Hunyadiak

Tarján Tamás


Számos tagadás, elhatárolás, számos nem segítségével írható le (vagy így is leírható) a nemzet elsõ színházában elõször 1844. június 18-án mûsorra tûzött - és mérsékelt sikerrel adott - történeti dráma mostani, negyedik (illetve egy premier értékû felújítást is figyelembe véve ötödik) nemzeti színházi bemutatója. Az együttes nem kezdett versenybe a saját félmúltjával, vagyis Marton Endre beszédes történelmi évfordulókra - 1966. november 4., 1972. március 15. - idõzített rendezésével/rendezéseivel, a tényleges egykori értékénél ma általában többre tartott elõadással...

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. áprilisi számában jelent megVörösmarty Mihály-Spiró György: Czillei és a Hunyadiak

Tarján Tamás


Számos tagadás, elhatárolás, számos nem segítségével írható le (vagy így is leírható) a nemzet első színházában először 1844. június 18-án műsorra tűzött - és mérsékelt sikerrel adott - történeti dráma mostani, negyedik (illetve egy premier értékű felújítást is figyelembe véve ötödik) nemzeti színházi bemutatója. Az együttes nem kezdett versenybe a saját félmúltjával, vagyis Marton Endre beszédes történelmi évfordulókra - 1966. november 4., 1972. március 15. - időzített rendezésével/rendezéseivel, a tényleges egykori értékénél ma általában többre tartott előadással. A produkció nem járja a klasszicizálásnak, az előzménykeresésnek és -képzésnek azt a színházi útját, amelyet drámai téren Vörösmarty igen: nem megy bele a shakespeare-izálásba. Spiró György átdolgozása olyannyira nem hiteget a magyar Erzsébet-kor illúziójával, hogy nem egy esetben épp a Shakespeare bizonyos műveire emlékeztető alakokat és elemeket száműzi a nem a szöveg modernizálásával, inkább a szerkezet pontosításával ható újított textusból. (Ez még akkor is igaz, ha a töprengve vívódó, a halállal eljegyzett Hamlet jelszerű jelmezének vélt fekete öltözék enyhén magyaros változata feszül Hunyadi László testén.) A sietős aktualizálás sem kísértette meg a színrevitel alkotóit. A Czillei és a Hunyadiak gyors áthallással, egyszerű ráértéssel nem enged a mai tartalmait, jelentéseit kereső értelmezőnek. Az átíró Spiró György, a rendező Babarczy László - valamint a képre és a stílusra vonatkozó instrukciókat felkészülten fogadó tervezők, munkatársak és játszók - közös érdeme, hogy a darab a maga adekvát közegében és szellemiségében, a hazai romantika kibomló világába ágyazva (ám a regényesség szélsőségeitől jobbára mentesen) szólal meg. Az időbeli összefüggéseket - Katona József színművének megkésett felfedezését - és a formajegyek összességét nézve természetes (a Keserű pohár betétdal mint kapocs is indokolja), hogy Vörösmarty nagy ideájú, ám közepes drámáját egy kissé hozzástilizálták a Bánk bánhoz (Katonáéhoz és Erkeléhez is), így itt is van gyenge király, összeesküvő főúri had, s mintha lenne Biberach (Henrik), Izidóra (Ronow Ágnes), Tiborc (Iván). Ezek az átködlések azonban eredendően Vörösmartytól is jöhetnek, aki eleve számolhatott a párhuzamokkal.




{kozep}Schell Judit (Ronow Ágnes) és Sinkó László (Czillei Ulrik) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}



A Czillei és a Hunyadiak a Hunyadi János halála (1456. augusztus 11.) utáni negyedévet ábrázolja. Azt a szituációt modellálja, amelyben egy monumentális figura elhunytát követően a nála kisebb, ám jelentékeny formátum, az esküdt ellenség Czillei Ulrik részben nyílt, részben burkolt harcot kezdeményez a politikai teljhatalomért, s vele az országjavak minél kiterjedtebb birtoklásáért. Ebben a szándékában a hozzá képest hierarchikus skálán - fokonként lefelé - elhelyezkedő potentátok különböző mértékben gátolják (bár Gara László kivételével egyikük sem igazán számottevő ellenlábas), ritkán - eredménytelenül vagy hamisan - segítik. A csatározás meghatározó tényezője az egyik oldalon Czillei rokona, a bábkirály V. László, a másikon a nagy Hunyadi két fia közül (egyelőre) az idősebbik, az apa katonai és kormányzói életművének folytatására minden kiválósága ellenére is éretlen László. A darab (mely egyébként egy trilógia része lett volna Vörösmartynál: e nyitányra a tényközléseket, a sejthető folytatásokra a nagyobb szabású, drámaibb kifejtést bízta volna) a Hunyadi János halálára ráfutó, sűrű históriai időben mindent az elhunyt államférfiúi géniuszához - és másoknál jobban forgó szerencséjéhez - mér, viszonyít. A teljes drámai fesztáv - a drámahármas - egyik végpontján, nem szereplő szereplőként, Hunyadi János állana, a másikon a jövő főszereplőjeként az itt még félig-meddig gyermek kisebbik fiú, Hunyadi Mátyás. Az államot a Habsburg és a török között tartani tudó kormányzótól a késő reneszánsz sokoldalúan nagy királyáig vezető út tanulságai a nemzeti emelkedést, a közakaratból és jogszerűen a trónra emelt, európai tekintélyű magyar király regnálásának jelentőségét fényesíthetnék - ha a trilógia megíródott volna.

Spirónak és Babarczynak három színmű helyett egy állt a rendelkezésére, mely - Czillei meggyilkolása után - a Hunyadi fiúk Budára csábításával ér véget (ez teszi lehetővé majd esküszegő lefogatásukat és László - szinte statáriális eljárás alapján történt - kivégzését). A Shakespeare szerepösszevonásairól könyvet író Spiró adaptációjában Babarczy László a két László (a Czilleit és cserélődő párthíveit kiszolgáló király, V. László és a Hunyadi-párt részéről királyjelöltté növesztett Hunyadi László) szerepét egyazon színészre, a már rendezőként is jól (sőt tán úgy jobban) ismert Keszég Lászlóra bízta. Ez a döntés minden különbség ellenére a két fiatalember hasonlóságát emeli ki, s mint legfőbb argumentum, faktum szól bele a szituáció mérlegelésébe. A koronás fő még nincs tizenhét éves; akit nemsokára lefejeztet, huszonhárom esztendős (mindketten 1457-ben halnak meg). Az igen nagy, kettős jellemteher - hogy két, merőben más ifjú férfi kényszerű tükörképvoltát, közel azonos mechanikájú s mégis oly elütő helyzetcsapdáját érzékeltesse - meghaladta Keszég jelenlegi erejét. Az egy László legtöbbször alulmaradt a két László megjelenítéséért folytatott küzdelemben (s mindabban, amit a "lászlóság" egy kis névmágiával, illetve Szent László király katonai és uralkodói erényeiig esetleg visszagondolva indukálhat). Az erotománná butított kamasz király siklásai, heveskedő mozdulatokban pillanatokra kitüremkedő erőfitogtatásai sikerültek elfogadhatóbban. Meglehet, azért is, mert V. Lászlóról - részben Arany János verse nyomán - ilyesfajta előkép él a köztudatban. Keszég Hunyadi Lászlója viszont cseperedő Boka János, aki komoly képpel noszogatja a túlkoros, sokszor bukott Pál utcai fiúkat Czillei a hazát einstandoló vörösingesei ellen. Ez a Hunyadi László-portré teljesen ellentétes a hagyományozódóval - mely viszont, képzőművészeti ábrázolások mellett, a Hunyadi László-operából sarjad. A jellemsematizáló tradíció megtörése lehetne érdem is (csak emlékeztetőül: Martonnál, 1966-ban a kisfiús, izgatott idegzetű Iglódi István játszotta V. Lászlót, s a daliásságban, marconaságban még túl is tengő Szersén Gyula Hunyadi Lászlót). Keszég, a Babarczy kaposvári társulatából vendégül hívott művész azonban az áldozatot mindvégig a gyilkosa mögé rendelve - a fekete ruha miatt is a néha pompázó, át-átöltözködő királynál sokkal színtelenebbül - formázza. A már-már mesei, naiv hiszékenység, a hamiskodó királynak bedőlő alattvalói kötődés, politikai rövidlátás Hunyadi Lászlója csak akkor kap karaktert Keszégtől, amikor időnként a sarj is ingerülten unni kezdi, hogy folyton magasztalják az elholt atyát. Ezek a morgó mondatok tízszer többet érnek a kongó kijelentéseknél.

Mivel a király és az idősebbik Hunyadi fiú szembesülései elkerülhetetlenek, alkalmanként mindkettejük helyett dublőrt kell állítani. Schmied Zoltánt ugyan egy parasztfiú szerepében nevezi meg a színlap - és annak, az egész jelenet illusztratív középszerűségét nem számítva, meg is felel -, fontos teendője pót-V. Lászlóként és pót-Hunyadiként van. Hiába éljük bele magunkat a szerepösszevonás logikájába, s fogadjuk el inkább mellbevágó, mint igaz eredetiségét, a helyettesítő színész kénytelen beiktatása feszélyező zavart kelt. Ezt enyhíti, hogy Schmied is "kettős szerepet" alakít, s hogy Babarczy nem dugdossa el pótemberét. De nem is tudta úgy vezetni, hogy töltelék helyett folytató, röpke perceire Keszég kettős-egy hullámhosszának átvevője legyen.

Az elmosódó Hunyadi László valamelyest nagyobb teret nyit a karizmájából és rövidesen kitetsző uralkodói nagyságából előnyösen kevés ízelítőt adó (a maga Corvin Mátyásságát meg nem jósló) ifjabbik Hunyadinak, noha Bródy Norbert esetében jobban ügyeltek a fej, az arc jól ismert matthiasi vonásaira, mint az apródit meghaladó, mégsem felnőttesen fontoskodó játék meglelésére. Babarczy olyannyira a László-kettőzésre koncentrálhatott, hogy egy csomó közepes és mellékszerepet hagyott parlagon. Egyik főúr rosszabb, mint a másik (ami nem azt jelenti, hogy egyik színész rosszabb, mint a másik. Ez rendezői figyelmetlenséget és írói vérszegénységet jelent). Gara László nádor sem Szarvas József szerepe: gúnyájában aligha egy heherésző molnár vagy ebadta vándorpojáca árulja a lányát a királynak. Bodrogi Gyula lassú léptekkel trappol el Iván jobbágy becsületesen felmondott figurája mellett, Papp Zoltán kámzsájába veszve szavalóművészként szabadul Kapisztrán Hunyadi János temetésekor mondott (itt indokoltan rövidített) beszédétől, s hozzá színpadiasan hal egyet, Marton Róbert (Török) egy pindurka narrátort múl alul.




{kozep}Gubás Gabi (Gara Mária), Kulka János (Henrik) és Keszég László (V. László) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}



A rendezés leggyarlóbb összetevője a színészvezetés. Erre a sokfelől verbuvált társulat vegyessége, Babarczy vendég státusa, a szerepek vértelensége és gyakori esetlegessége sem magyarázat. Kulka Jánosból is csak a páratlan színpadi szuverenitása jön át a rivaldán (Henrik, dalnok), s Gubás Gabi (Gara Mária) is csak feketén csillanhat egy fuvalomnyit. Henrik és Ágnes külön történetét Spiró sem tudta egy piszlicsáré félreértésnél motiváltabban elindítani. Schell Judit Ágnese sok ágyon és sok tapasztalaton kígyózik át, míg Henrikkel való konfliktusa, az ősok megvilágosodik előtte. A színésznő lágy suhanásaiban, lemondó szeretői szolgálatának komolyságában és méltóságában több tükröződik a felszabdalt korból, mint az országnagyok tusakodásaiban. A gyászruhájából, gyászfátyla alól nagy sokára is csak az orcájával kifehérlő Básti Juli Szilágyi Erzsébete a kardinális tanácskozáskor ígért némaságát Hunyadi János özvegyéhez illő politológiai elemzésre váltva úgy játssza át magát a jövőbe - amikor még lesz egy-két szava a magyar történelemhez -, hogy a gyémántos alakításban nem az elvesztett férj siratása és nem a két fiú féltése irizál. Ez az asszony a magáét mondja, a felismeréseiért áll helyt.

Schell, Básti, Kulka, nyomokban Gubás, Bodrogi, valamint Kaszás Attila (Bodó), s minden kritizálhatósága közben a kőkeményen dolgozó Keszég a Czillei Ulrikot játszó Sinkó László körött sorakozik fel. Érzelmileg bizonyára nem mellékes, hogy Sinkó a szerepet bátyjától, Sinkovits Imrétől "örökölte". Mélységesen kiábrándult, kacajosan cinikus embert látunk, aki kaphat két fojtogató és markoló kézzel a hatalom után, medicis élvezettel szőheti a cselt és kényeztetheti az érzékeit, nem találja - vagy egyre kevésbé találja - a helyét. Zenitje és nadírja szomszédos. Megint egy halk, befelé beszélő, meditatív pusztuló, megint egy torz óriás, hajhófehérbe csavarodott egykori fekete tűz. Hatvanadik életéve táján, esztendők óta ez Sinkó nagyszabású színészetének alapalakja. Czillei nem hozott újdonságot, de szinten tartja, dráma- és szövegformák sokasága után megint más keretben élteti e prototípust.

Bár a bemutató nem sorolható Babarczy munkásságának tán még a másodvonalába sem, a nézőt az a jó érzés járja át - mely a Nemzetiben nem mindig honos -, hogy a rendező uralja az előadást. Khell Zsolt részben dalszínházi díszletei némiképp lötyögősek - s mintha például az ország vezető tisztségeiről döntő gyűlés termének karzata és a nándori vár bunkere nem ugyanarról a tervezőasztalról keltek volna életre -, Babarczy azonban a süllyesztőkből előhúzott jelenetekkel, az alagsorba vitt szcénákkal, a rétegesen átmozgatott térrel, a félsötétbe vetett, elhagyatott bútorokkal, a ravasz hatású kárpitokkal pincétől az égig komponál. Vörösmartyja egy festett opera kulisszái közé kerül. Szakács Györgyi jelmezei is a XIX. századi piktúrától kölcsönözték a legtöbb színt, szabást, lehetőleg a mély hangrendű koloritot aknázva ki. Juronics Tamás koreográfusi képzelme valahol elpangott, fölöslegessé vagy idegenné lett: a személyek, kettősök, stábok keveset, mereven, disszonánsan mozognak. Selmeczi György zenéje a hírbe hozott Erkel Ferenc-operák (Bánk bán, Hunyadi László) távollétéről informál - pilledt vagy parodisztikus hangzásával.

Babarczy keze nyomán a Spiró görgette cselekmény tisztán követhető, a gondolatok kiülnek a jelenetek padkáira. Nem feltétlenül kell tudni, hogy a német (a szlovéniai Celjéből származott, s ott, azaz Cilliben eltemetett) Czillei szerb apósával, a despota Brankovics Györggyel szövetkezne az oláhnak mondott Hunyadi László elveszejtésére. A dráma nem történelmi lecke, nem a magyar múlt egy metszete, hanem - hibái miatt igencsak foszlékony - konfliktusháló, melybe történetesen Czillei és a Hunyadiak keveredtek.



Vörösmarty Mihály-Spiró György: Czillei és a Hunyadiak
(Nemzeti Színház)



Rendező: Babarczy László

Koreográfia: Juronics Tamás

Dramaturg: Perczel Enikő

Zene: Selmeczi György

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Szakács Györgyi

Szereplők: Keszég László m. v., Sinkó László, Szarvas József, Trokán Péter, Bródy Norbert, Gazsó György, Balikó Tamás m. v., Ujlaky László, Kaszás Attila, Horváth Ákos, Kulka János, Papp Zoltán, Básti Juli, Gubás Gabi, Schell Judit, Bodrogi Gyula, Pásztor Edina, Schmied Zoltán, Koleszár Bazil Péter, Rátóti Barnabás/Krichenbaum Dániel, Marton Róbert, Lamm Dávid, Marschall Tamás, Balogh József, Lévai Péter, Puskás Csaba, Pagonyi András, Bíró Rudolf, Boegán Péter, Herboly László, valamint a BM Duna Művészegyüttes.