Hímek és nõstények

- Simarafotó -

Martin McDonagh: Az inishmore-i hadnagy; Piszkavas

Csáki Judit


John Millington Synge helyénvalónak látszik. Mármint arra, hogy hozzá hasonlítsák az ír drámairodalom fiatal üstökösét, Martin McDonagh-ot. (Bár ez az írség ad némi okot az elgondolkodásra: McDonagh szülei ugyan valóban Nyugat-Írországból származnak, de a fiuk virtigli londoni, azaz angol gyerekkort tudhat maga mögött, s ma sem szülei hazájában, hanem a sajátjában él. Leszögezvén tehát, hogy a világ boldogabbik felén az ilyesmi a "tökmindegy" kategóriájába tartozik, maradjunk az írnél.)

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. áprilisi számában jelent megMartin McDonagh: Az inishmore-i hadnagy; Piszkavas

Csáki Judit


John Millington Synge helyénvalónak látszik. Mármint arra, hogy hozzá hasonlítsák az ír drámairodalom fiatal üstökösét, Martin McDonagh-ot. (Bár ez az írség ad némi okot az elgondolkodásra: McDonagh szülei ugyan valóban Nyugat-Írországból származnak, de a fiuk virtigli londoni, azaz angol gyerekkort tudhat maga mögött, s ma sem szülei hazájában, hanem a sajátjában él. Leszögezvén tehát, hogy a világ boldogabbik felén az ilyesmi a "tökmindegy" kategóriájába tartozik, maradjunk az írnél.)

S ha megállapítjuk, hogy Synge - kiváltképp A nyugati világ bajnoka - mutat bizonyos, nem túl távoli, de nem is túl közeli szellemi rokonságot McDonagh világával, oda is hagyhatjuk a hasonlítgatást, mert Martin McDonagh leginkább szembetűnő erénye épp az eredetiség, a markáns világ- és drámaszemlélet. Ez a tehetséges fiatalember nem is bátran, hanem magától értetődő természetességgel nyúl egy (valamilyen szempontból) retardált közeghez, nevezetesen éppen ahhoz, amelyben élni látszunk mindannyian, és éppen ezt a (valamilyen szempontú) retardáltságot veszi jó alaposan szemügyre.

Ennek a retardált közegnek földrajzilag hiteles helye van, de ez ne tévesszen meg senkit. A Dublintól jó messze - épp a sziget túloldalán fekvő - Aran-szigetek vidékéről van szó; A kripli a középsőn, az Inishmaan nevűn játszódik (emlékszünk, innen nézvést már az is nagy kirándulás, ha valaki a legnagyobbra, az Inishmore nevűre jut el), Az inishmore-i hadnagy a legnagyobbikon, a Leenane szépe (Piszkavas) pedig a szigetekkel szemben fekvő, hozzájuk legközelebb eső szárazföldön, ami azért még mindig "alig van rajta a térképen". Ez zárt világ - és ilyenekkel van teli a világ. McDonagh drámái szerint innen csak a jó és a szép van messze; ami gonosz, rossz és romlott, az mind jelen van. A zártság pedig külön burkot, afféle "sajtharangot" képez az itt élők fölött: fokozza az amúgy is halmozott hátrányt.




{kozep}Antal Márta (Mairead) és Kelemen József (Padraic)
Az inishmore-i hadnagyban - Simarafotó{/kozep}



Martin McDonagh Kaposváron bemutatott drámájának, amely ezúttal az eredeti Az inishmore-i hadnagy címet viseli (míg a Vígszínház Padlásán látott előadás - szellemesen egyébként - az Alhangya nevet kapta a keresztségben), van egy olyan frenetikusan bohózati jelenete, amilyet nagyon régen nem láttam. A dráma egyik csúcspontja ez: lövöldözés-gyilkolászás a tetőfokon, amikor a - szemkilövésre fixálódott - tinédzser lányka kilövi az egyik gyilkos bagázs összes szemét, melynek tagjai ezután vaksin tapogatózva berontanak a házba, s az ott igencsak rémülten megbújni, felszívódni próbáló két látó embertől kérnek útbaigazítást: merre is kéne lőni mostan. "Kicsit jobbra, kicsit balra, nagyjából arra, igen", hangoznak az instrukciók, a vaksi észak-írek lőnek bele a vakvilágba, míg végül főnöküknek, Christynek egyszer csak föltűnik, hogy a saját gépfegyverzaján kívül mást már nemigen hall. Persze, ki lehet találni, azt sem sokáig, mert őt is lelövi gyorsan a címszereplő hadnagy, Padraic meg az ő rajongója, a szemkilövős lányka. Ascher Tamás mintha egy schnellben pörgetett filmbetétet rendezett volna ide; ettől és a képtelenségig vitt túlzástól olyan borzasztóan nevetséges az egész. Ráadásul - rémesen "szakmaiatlan" ilyesmit leírni, de igaz - McDonagh elismerően csettintene: éppen erre gondolt.

Aki komolyan el akar igazodni a különféle ír felszabadítási frontok, szakadár csoportok, ágazatok és szabadcsapatok között, elolvashatja a műsorfüzetet, az segít valamelyest, de az előadás megértéséhez és élvezetéhez semmi szükség rá. Ahhoz ugyanis elég, ha a terrorizmus természetéről van valamelyes fogalmunk; McDonagh azt állítja, szűkagyúak, eltompult zombik játéka az egész. Nem mintha nem tudná, milyen véresen és pusztítóan veszedelmes játéka - de ez a darab, mint alcíme is mutatja: rémbohózat, amelynek nem az áldozatok és veszélyeztetettek oldaláról veti föl a kérdést, hanem a megszállott fanatikusokéról, akik ezúttal a szó eredeti értelmében "meg vannak szállva", nem eszmék, hanem szlogenek és vérgőzös ösztönök által.

Hamvai Kornél fordítása remek. Nemcsak azért, mert színpadkész és mondható, hanem mert a flott és jellegzetes csoportszlengen túl egy nyelvi világot (re)konstruál, amelyben a szereplők töredékmondatokkal és félszavakkal kommunikálnak, mert egy töredékes és hiányos szellemi közeget közvetítenek. Majdhogynem beszélő állatok, akik számára a nyelv csak eszköz rá, hogy primitív ösztönlény mivoltukat verbálisan is megjelenítsék. Az ösztönlények közt aztán akad elvetemült és még elvetemültebb, akad ostoba és korlátolt, de alapjában jó szándékú, akad fásult és szolgalelkű. Mind-mind súlyosan lelki sérült, elmekórtani eset akár, de sem a szerző, sem a fordító, sem az előadás rendezője és közreműködői nem ébresztenek szánalmat irántuk. Ez a darab ugyanis - nem az a darab.
És ha már itt tartunk, nem is az a darab, amely rádöbbentené a nézőt arra, milyen veszélyes és embertelen világ veszi körül. Ilyen értelemben - közvetlenül - egy fikarcnyi morális üzenet sem rejlik benne: nem ettől fog föllángolni a terrorizmus elleni harc. Csak nyomatékosítja, amit amúgy is tudunk, ezúttal komikus és bohózati eszközökkel, a brutalitás ad absurdum vitelével, merthogy annyi piros festéktől, amennyit ezen a színpadon látunk, már nem kell befogni a szemünket.




{kozep}Némedi Árpád (Brendan), Gyuricza István (Donny), Kelemen József (Padraic),
Kocsis Pál (Christy)Végh Zsolt (Davey) és Tóth Richárd (Joey) Az inishmore-i hadnagyban - Simarafotó{/kozep}



Ascher rendezésének vezérfonala, hogy minden abszurditást realisztikus játékra fordít. Minden cselekvés "normálisan" zajlik - csak a hatása nem épp normális. Ez persze erős bohózatképző elem, akár a visszafogott, mintegy természetes erőszakról, akár az ugyancsak visszafogott, sajátos gyöngédségről van szó. Az a jelenet például, amelyben Padraic megtudja, hogy a macskája gyengélkedik (mi persze tudjuk, hogy már nem), mindvégig egyenletes feszültségben pereg. Padraic éppen egy drogdíler mellbimbóját készül akkurátusan lekaszabolni - demokratikus reflexei azt a választást kínáltatják föl vele a leendő áldozatnak, hogy eldöntheti: a jobbtól vagy a baltól válik-e meg szívesebben -, miután már letépte a körmét - filantróp reflexeinek engedve csak az áldozat lábáról, és csak a legkisebbet, ráadásul aggódva küldi őt kórházba, nehogy elfertőződjék. De mivel a műveletbe otthonról beletelefonálnak a rossz hírrel, éles váltással a macska iránti szenvedélyes szeretetéről kezd beszélni, s e szenvedélyben osztozva öleli keblére áldozatát. Nemcsak arról van szó, hogy az abszurd hatása realista üzemmódban sokkal erőteljesebb, hanem arról is, hogy ami lentről abszurd, az az ábrázolt figurák nézőpontjából tekintve maga a sültrealizmus.

Antal Csaba díszletének egyik hangsúlyos eleme Padraic apjának háza, melyet ide-oda tologatnak a színpadon, olykor magától is mozog - hiába, semmi se stabil itt. Mögötte egy emelvényen olykor zenekar játszik fülsiketítő - és nyilván az ábrázolt közeggel kompatibilis irányzatú - zenét, nyilván valamilyen metalt (Némedi Árpád szerezte), amúgy tágas üresség honol, melyben kényelmesen elférnek a különféle hullák, a macskáké meg az embereké. Előbbiekét lényegesen több részvét fogadja, és hát utóbbiak mintegy a macskákért halnak kevéssé hősi halált.

Kelemen József játssza Padraicot, eleinte kissé kimérten, akkurátusan, jól fésülten. Aztán oly alaposan építi e hibátlan felszín mögé a teljesen a- és antiszociális embercsökevényt, hogy hozzá képest mindenki "betegebbnek", kiszámíthatatlanabbnak látszik. Gyuricza István játssza az apját; tompa, nem agresszív, csak egyszerűen beszűkült, sivár érzelmű embert, akinek egyetlen gyöngéd gesztusa - amikor a halottnak hitt Kistomi pótlására szánt vörös macskát cipőpasztázza feketére, és közben kedvesen gügyög hozzá - ismét csak kiemeli az ábrázolt világ állati, ösztönjellegét. Végh Zsolt Daveyje a bárgyú, de voltaképpen jó szándékú érzelmi nincstelen, aki - mintha a fia lenne Gyuricza Donnyjának - otthonosan és engedelmesen játssza vele a zombirituálét: darabolják a hullákat, vagy együtt térdelnek az eszetlen Padraic golyójára várva. Antal Márta harsányra veszi Maireadet, Davey húgát, aki tehenek szemét lődözte ki mindaddig, míg tökélyre nem fejlesztette célzóképességét, és miközben a maga szögletes módján Padraicba szerelmes, mert a terrorba szerelmes, habozás nélkül lelövi őt, amikor megtudja, hogy a fiú lelőtte a macskáját. A kör itt zárul be: rengeteg holttest, rengeteg darabolnivaló. Kész röhej.




{kozep}Béres Ilona (Mag) és Bíró Kriszta (Maureen) a Piszkavasban - Simarafotó{/kozep}



Zombiból nemcsak sok van, de sokféle is: egészen másfajta zombik világa tárul föl a Madách Kamarában bemutatott Piszkavas című darabban (amelyet ugyancsak a Vígszínház Padlásán és Kaposváron is játszottak néhány éve, mindkétszer Leenane szépe címen). Martin McDonagh első darabjában női változatban készült a későbbi férfiterrorra: itt nem géppuska és pisztoly, hanem mindössze egy jól megtermett piszkavas testesíti meg a szüntelen és intenzív lelki terror fölött és mögött lebegő fizikai terror fenyegetését.

Anya és lánya él fásult reménytelenségben az isten háta mögötti kis falu szélén, ott is egy rettentő hegy tetején, ahová nehéz a járás, nem is jár arra a kutya sem. Az anya bizonyos értelemben terrorizálja a lányát, a lány pedig ugyanebben az értelemben terrorizálja az anyját, csak az eszközök mások, a kínzás kölcsönös és állandó. Leépült nyelv, leépült életek - a lány, Maureen némi ideggyógyintézeti múlttal és egy flepnivel a tarsolyában, az anya pedig elszúrt életével és a kiszolgáltatottságával...

A Madách Kamara előadásának nemcsak a címe új, hanem a fordítása is; Parti Nagy Lajos a cselekményben, történésben eléggé szegény, atmoszférájában, levegőjében viszont nagyon is sűrű darabhoz remek szöveget készített: a refrénszerű verbális elemek olykor kiemelik, olykor ellenpontozzák a szintén refrénszerű gesztikus elemeket. "Hát én ezt így nem tudom", mondja számtalanszor Mag, az anya, akár illik a válasz az adott helyzethez, akár nem; és mert sokszor nem illik - de ha illik, akkor is -, tengernyi árnyalattal telik meg ez az egyetlen frázis. Egyszer vádló, máskor visszakozó, megint máskor tétova, de legtöbbször elzárkózó, a lelki erőszak egyik verbális fegyvere. A végén - voltaképp a semminek - a lánya, Maureen feleli majd ugyanezt...

Horesnyi Balázs és Horváth Judit díszlete mintha egy elhagyott vár egyik bástyája lenne, persze nem az, hanem egy igen magas "lakókonyha", melyből meredek vaslépcső vezet a fölső szintre. Csupa tégla; a vakolatát vesztett fal sivár foglalata a sivár életeknek. (Érdekes: noha a kaposvári és a pesti díszlet aránya, mozgékonysága egészen más, mégis hasonlítanak egymásra, mindkettőnek sikerül tárgyiasítania ugyanazt a sivárságot és reménytelenséget.) A színen egyetlen tekintélyes bútordarab van, az pedig Mag nyilván "lomtalanításból" szerzett görgős irodai karosszéke. Jobboldalt elöl, a vaskályha tetején mindvégig ott ormótlankodik a túlméretezett piszkavas, akár egy csőre töltött csehovi puska, el is sül majd a végén.

Az anya, Mag szinte egyfolytában a hatalmas székben ül, már-már nyomoréknak hinnénk, pedig dehogy; ebből a trónusból dirigálja a lányát, és tekinti át néhány négyzetméternyi "birodalmát" ez a határok közé szorított Übü mama. Béres Ilona alig fölismerhető a göndör, ősz paróka alatt, szürke tréningben, mellényben, mamuszban - még a hangja is teljesen más: annyival magasabb, hogy elnyújtott intonációval tetézve szüntelen panaszkodást, méltatlanságot, megbántottságot sugall. De ez a játék nem csak ennyi: végtelen megátalkodottság, legfőképpen. Mag találékonyságának nincs határa, ha a lánya, Maureen gyötréséről van szó. Ami nem pusztán - beteges és kisszerű - örömöt okoz a számára, hanem a létfenntartás legfőbb eszköze, méghozzá duplán: egyrészt mert Maureen nélkül nem tud létezni, másrészt mert a lány életének összetett csődje a saját élete csődjét leplezi hatékonyan. Béres alakítása komótos és színes; csöndjei, mimikája legalább annyira beszédesek, mint a Parti Nagy-féle, minden árnyalatában tökéletesen birtokolt szöveg.

Remek a darab egészén végighúzódó Complan-motívum. Ez a felvizezett por - se nem kávé, se nem tea, se nem kása, se nem semmi, csak és kizárólag műtáp - nemcsak rituálét képez a két ember kapcsolatában és életében, hanem e kapcsolat pillanatnyi állásának fokmérője is. Mag utálja, de szüntelenül akarja; Maureen dacból csomósra hagyja, és nem ad az anyjának kanalat. Vagy épp ellenkezőleg: azzal hízeleg, hogy jól elkeveri. Amúgy is van bizonyos érzelmi - és a kommunikáció módjában is megmutatkozó - billegés köztük: hol gügyögős-dorombolós, hol pengeéles és lefelé hajló a beszédmód; ez a voltaképpen nem túl széles sáv azért mindösszesen a redukáltságával, a belőle hiányzó negatív tartománnyal tüntet.




{kozep}Bíró Kriszta és Máthé Zsolt (Ray) - Schiller Kata felvételei{/kozep}



A darab története leginkább ez a kapcsolat, kisebb részben pedig Maureen legutolsó (sikertelen) menekülési kísérlete közös életük börtönéből. E kísérlet eszköze Pato, belé kapaszkodva próbál Maureen legalább némi szexuális élményre szert tenni (ez sem sikerül), majd a fiú zavart, de mégiscsak kedvező érzelmi reakcióját látva odahagyni addigi életét. Hogy erre lenne némi csalóka esélye, azt csak mi tudjuk, meg persze az anyja, aki meghiúsít mindent. Pato afféle "falu bikája", no persze az írországi Galway megye Leenane falujához mérten (ahol persze se munka, se boldogulás, el kell hát menni); maga is csökött, egyszerű, de az úgymond, jóravaló fajtából. Az az életkudarc van kódolva benne, amely Maureen szemszögéből akár sikernek is mondható, de mégsem mutat túl a társadalom legalsó szeletén.

Szabó Győző az első - csábítási - jelenetben az amúgy is tétova és zavarban lévő fiút tétován játssza, rendre belemenekülve a komikus tartományba, ahol biztonságban érzi magát. Meglehet, hogy csak az első néhány előadás tétje ez: megtalálni azt a kifejezésmódot és játékstílust, amely összeköti Pato két jelenetét; a másodikban ugyanis, amikor mindössze egy fejgép világítja meg a levelet író - és olvasó - fiút, önmagában bravúrosan tárul föl a "lélek mélye": magányra, vágyra látunk benne. Igaz, Guelmino Sándor, az előadás rendezője ezt a fölolvasást megfejelte egy abszurdba hajló gesztikus álomjelenettel, melyben a két másként nyomorult ember egymásra talál a sivár környezetben.

Guelmino rendezése ezúttal több mint korrekt és visszafogott - noha ilyen is. De súlypontokat, fogást keres és talál az amúgy önjárónak tetsző darabon; elsősorban a két nő viszonyát segít rendezőileg megfogalmazni, ráerősíteni az atmoszférára, például a Löffler István válogatta édes-bús egykori nagy amerikai slágerekkel. Béres megrendítően szenvtelen alakításának remek párja Bíró Kriszta Maureenje: infantilis öregasszony maga is, miközben életerős fiatal nő persze, de felfokozott érzékenysége révén (innen a diliflepni) minimum tripla sebességgel él. Bíró Kriszta jelenléte és játéka igen intenzív, csupa mozgás, csinálás, pörgés, melynek monoton ritmusából kihasadnak ugyan a hirtelen odatett csöndek és megállások, egyelőre mégis túl gyorsnak, kapkodónak látszik mindkettő. Viszont máris kívülről fújja Maureen figuráját - az elején a rémes piros műanyag esőkabát a hozzáillő műanyag kalappal éppúgy szinte rá van öntve, mint az a bizonyos "kis fekete ruha" (Kárpáti Enikő jelmezei nagyon jók, és külön szerencse, hogy a színészek viselni is tudják őket; ne feledjük Szabó Győző feledhetetlen rózsaszínű zakóját!); ráadásul az összes pszichopatológiai vonás tudva és visszafogva van itt, hiszen tényleg nem ez a lényeg, hanem a birkózás az anyával a saját életért, a saját személyiségért, egyszersmind a könyörgés akárki (akár az anya) szeretetéért. Markáns pillanatok azok, amikor - a fiú jelenlétében - vidámságot és könnyedséget erőltet magára; Bíró Kriszta ezt a feszélyezettséget és erőlködést is pontosan, mondhatni, könnyedén hozza. Kicsit hangosabb kacaj, kicsit szélesebb mozdulat - és egy éles oldalpillantás a fürkésző anyára: vajon mit szól hozzá... S bár szájából ömlik a durvaság, a trágárság, Maureen alakja mégis bír bizonyos légies könnyedséggel, s ez a tulajdonsága az áldozatok közé sorolja. Ha belegondolunk, nagy trouvaille ez a szerzőtől, hiszen Maureen ugyanakkor kegyetlen és végső soron gyilkos, ez azonban mit sem változtat áldozatjellegén.

Máthé Zsolt Pato öccsét játssza, valamint a kívülállót, a szemlélőt, a tanút - pontos alakítása, ahogy szüntelenül a kint és bent közt egyensúlyoz, az előadás fontos negyedik pólusa.

Martin McDonagh elég jól berobbant a magyar színházba. Jó rendezők, jó színészek, jó csapatok csapnak le rá, mert az általa ábrázolt és körültekintően mozgatott zombivilágban ráismerni vélnek a mi saját emelkedettségünk egynémely aspektusára. Közünk van hozzá - ennyi.



Martin McDonagh: Az inishmore-i hadnagy
(Csiky Gergely Színház, Kaposvár)


Fordította: Hamvai Kornél.

Díszlet: Antal Csaba.

Jelmez: Ignatovic Krisztina.

Dramaturg: Gáspár Ildikó.

Zene: Némedi Árpád.

Báb: Pohárnok Iván.

Világítás: Bányai Tamás.

Segédrendező: Pintér Katalin.

Rendezte: Ascher Tamás.

Szereplők: Gyuricza István, Végh Zsolt, Kelemen József, Antal Márta, Tóth Géza, Kocsis Pál, Némedi Árpád, Tóth Richárd.



Martin McDonagh: Piszkavas (Leenane szépe)
(Madách Kamara Színház)


Magyar Szöveg: Parti Nagy Lajos.

Díszlet: Horesnyi Balázs és Horváth Judit.

Jelmez: Kárpáti Enikő.

Dramaturg: Orbán Eszter.

Zenei szerkesztő: Löffler István.

Asszisztens: Ádám Dorottya.

Rendező: Guelmino Sándor.

Szereplők: Béres Ilona, Bíró Kriszta, Szabó Győző, Máthé Zsolt.