Ki lehet ma Don Juan?

- Pósa Lujza felvétele -

Moliere: Don Juan

Zappe László


A színházban végül is magunkra szeretnénk ismerni. Nem úgy persze, mint egy tükörben, hanem mint valamiféle varázstükörben, amely belénk lát, a lényegünket mutatja, magunk elõl is rejtegetett problémáinkra világít rá. Ha ez nem mûködik, baj van. De nem lehet mindig biztosan tudni, hol a baj. Lehet a mûben, az elõadásban, a korban vagy éppen bennünk, nézõkben: nem akarunk magunkra ismerni, nem szeretnénk magunkba látni.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. áprilisi számában jelent megMoliere: Don Juan

Zappe László


A színházban végül is magunkra szeretnénk ismerni. Nem úgy persze, mint egy tükörben, hanem mint valamiféle varázstükörben, amely belénk lát, a lényegünket mutatja, magunk elől is rejtegetett problémáinkra világít rá. Ha ez nem működik, baj van. De nem lehet mindig biztosan tudni, hol a baj. Lehet a műben, az előadásban, a korban vagy éppen bennünk, nézőkben: nem akarunk magunkra ismerni, nem szeretnénk magunkba látni.

Egy klasszikus mű elvben oly gazdag, hogy mindig, minden korban meg lehet benne találni az időszerűt, a nekünk szólót. Gondolom, így van ez Moliere Don Juanjával is. És azt is illenék gondolnom, hogy ha az Operaház feltűnést keltő Don Giovannija után két színház szinte egyszerre bemutatja a prózai eredetit, akkor a darabban valaminek különösen ránk kellene vonatkoznia. De előre kell bocsátanom, hogy ezt a különösen ránk vonatkozó, hozzánk szóló tartalmat az operai és a két prózai előadás megnézése után sem találom.

Hiányérzetem egyik, bár önmagában elégtelen oka az lehet, hogy nem tudom, ki lehetne ma Don Juan. Korunk hőse biztosan nem. Társadalmi beágyazottsága, szociológiai helyzete szerint Moliere hőse ingyenélő aranyifjú, még ha kissé előrehaladott korú is ehhez a státushoz. Az apjától húzott apanázsból tartja fönn kicsapongó, léha életét, és életfilozófiája, lapos materializmusa, korlátlan és mégis az érzékekre korlátozódó szabadságeszménye is ebből a helyzetből, a céltalan, feladat nélküli életmódból vezethető le. Lehetett számos Don Juan a hetvenes-nyolcvanas évek kiábrándult kádergyerek nemzedékében, és lehet majd ugyanennyi a vagyonukat most gründoló ifjú kapitalisták, menedzserek most születő-cseperedő gyermekei között egy-másfél évtized múlva. Korunk hőse azonban lehet cinikus a rablásban és harácsolásban, lehet hitetlen az erkölcsöt illetően, de nem lehet az a lét alapkérdéseit tekintve. Korunk hőse hisz a vagyonban, a tulajdon mindenhatóságában. Tehát nem a számtanban, legfeljebb a kamatos kamat számításában.




{kozep}Székely Viktória (Ördög), Olasz Ági (Donna Elvira) és Nemcsák Károly
(Don Juan) a miskolci előadásban - Éder Vera felvétele{/kozep}



És ezzel már el is érkeztünk a Don Juan-értelmezés másik lényegi síkjához: a szellemi-ideológiai arculathoz. Valaha korán jött forradalmárnak nevezték ezt a típust. Aki elégedetlen a világgal, elviselhetetlennek érzi a társadalmi viszonyokat, de semmiféle megoldást, értelmes célt, tartalmas életlehetőséget nem lát maga előtt, s ez a lázadó szenvedély fordul mindent tagadásba, illetve korlátozódik az érzéki élvezetek hajszolására, történetesen a nőfalásra. Ez a célját, irányát nem lelő kritikai szenvedély adhat formátumot Don Juan alakjának. Az a szenvedély, amellyel önmagát mintegy társadalomkritikai karikatúrává, eleven szatirikus túlzássá teszi. Ha úgy vesszük, s kiváltképp a darab korábbi részeire is vonatkoztatjuk, amit története vége felé a képmutatásról mond, akkor nem tesz mást, mint nagyban, végletesen, szélsőségesen csinálja azt, amit a kicsik és közepesek kisszerűen és közepesen követnek el, illetve a gyávábbak talán csak szeretnének elkövetni.
Ez bizonyára örök emberi probléma, és felmutatásához, felismeréséhez elvben nem szükséges, hogy társadalmilag tipikus, jellegzetes, a kor szempontjából emblematikus figurában fejeződjék ki. Csak az a gond, hogy ennek a kérdéskörnek a boncolgatásához is legalább formátumos társadalmi lelkiismeret, erkölcsi igényesség kell. A Don Juan esetében nemigen működik az az évszázados gyakorlat, melynek keretében klasszikusokat a köznapok szintjére leszállítva korszerűsítenek. A pitiáner házasságszédelgő legfeljebb kabarék vagy zenés vígjátékok hőse lehet, de nem Moliere-é. Formátumával lényege vész el. Márpedig hol van napjainkban az a morális formátum, amelynek Moliere hőse negatív lenyomata, akár szatirikus karikatúrája lehetne?

Csiszár Imre Miskolcon, a Csarnoknak nevezett furcsa játszóhelyen (szobaszínház nagyszínpadi belmagassággal és technikával) első pillantásra az operai világdrámát célozza meg. Bejön egy ember hosszú kabátban, hatalmas szárnyakkal - nyilván ő a színlapon szereplő Angyal (Újhelyi István) -, létrán fölmászik a falra szerelt klaviatúrához (a játéktér ugyancsak a rendező leleménye), és hatalmas gesztusokkal markíroz, miközben egyházi zene szól. Majd megnyílik a színpadul szolgáló dobogó, és három virgonc krampusz bukkan elő (Székely Viktória, Gribovszki Pál és Fűzi Attila); ők hegedülést mímelnek, miközben nevezetes ördögtrilla szól. Aztán bevonul Nemcsák Károly és három hölgy fehér frottír fürdőlepedőbe bugyolálva, bemásznak egy hatalmas dézsába, ahol a lepedőktől megszabadulva szorgosan kéjelegnek egy ideig. Aztán a dézsát kigurítják, és elkezdődik a darab. Ha paródiának tekintjük az eddigieket, akkor Nemcsák tökéletes választás a címszerepre: egy kültelki amorózó, nagy étvágyú nőfaló, negédes bájgúnár. Paródiának ugyancsak elmenne a Kormányzó hatalmas (négy-öt méter magas) gólemszerű emlékműve is, amely egy valószerűtlen kapu mögül gördül be-ki. De az, hogy végül egy fehér ruhás kisfiú (Mezősi Máté) bújik ki belőle, paródiának és komoly mondanivalónak egyaránt giccses. Ennél is nagyobb baj, hogy nem tudható, mit parodizál az előadás, ha egyáltalán paródiának szánták, nem pedig komoly, mennyet-poklot, bűnt-erényt mélyen ábrázoló jelképrendszernek. A szereplők többségén ugyanis nem látni a parodisztikus jelleget. Szegedi Dezső szépen, természetesen, lélekből, érzésből formálja meg Sganarelle-t, az igazában és tehetetlenségében egyaránt biztos, ám jelentéktelen kisembert, aki gazdájával sem az erkölcsi igazáért, sem a béréért nem mérkőzhet eredményesen. Csak duzzogva, magában lázong, és megalkuvásainak a beismerésével próbálja méltóságát megőrizni. Erkölcse a lázadozásban és abban áll, hogy minduntalan elhatárolódik mindattól, amit parancsra megtesz. Olasz Ági Elvirája szép, törékeny jellem, Halmágyi Sándor mint Vasárnap úr, Hunyadkürti István mint Koldus, Csapó János mint Don Juan apja, Somló István mint Elvira szolgája bármelyik előadásban megfelelne. Szintúgy Szakács Györgyi látványos, ám a figurák szokványos jellemrajzát hangsúlyozó ruhái.




{kozep}Ilyés Róbert (Don Juan), Pap Lujza (Mari), Meisitz Fáni (Bernadette)
és Szegezdi Róbert (Frici) a zalaegerszegi előadásban - Pósa Lujza felvétele{/kozep}



Bagó Bertalan zalaegerszegi rendezése kevésbé direkten, ám mélyebben filozofikus. A játék keretét Vereckei Rita díszlete egy klasszicizáló épületbelsőben fogalmazza meg; ez lehet a kormányzó kriptája, de Don Juan palotája is. Elvont, filozófiai tér is persze, főképp amikor egy hátul fönt keresztbe húzódó hídon női vonósnégyes játssza Horváth Károly zenéjét. Ugyanezek a falak megfelelően fogják közre azt a közteret is, ahol Sganarelle (Szakács László) presszóasztal mellett kávézgatva meséli el (a dohányzást dicsőítő rövid filozofálás után) gazdája, Don Juan rémes életét. Az előadás keretbe helyezi a darabot, Sganarelle ugyanitt, nagyjából ugyanígy, a frissen felszolgált presszókávét szürcsölgetve fejezi be a történetet, és siratja el a gazdájával együtt vagy inkább helyette is végképp odaveszett bérét.

Az előadás kétségtelen erénye, hogy ha nem is nagyon eredeti, de határozott világkép, vélemény, hogy ne mondjam, társadalom-, illetve erkölcskritika jegyében fogalmazza újjá Moliere művét. Bagó Bertalan felfogásában Don Juan nem annyira az istent, az erkölcsöt, a világrendet, mint inkább az emberi természetet provokálja. Illetve tekintetbe véve a határozott aktualizáló szándékot is, talán helyesebb, ha azt mondjuk: azt a lényt provokálja, amivé mára az ember züllött. Itt Don Juant és szolgáját egy XX. századi plázs fürdőmestere menti ki a vízből, és az ő barátnője (Pap Lujza eleven alakításában) vet rá szemet, provokálja ki, hogy a férfi kikezdjen vele. Mire az addig békítgeti a közben előkerült másik elcsábított leányzóval (Meisitz Fáni), míg a két nő között leszbikus-erotikus játék alakul, sőt a közben megérkező kamasz szolgáját (Trinfuj Mihály) is közéjük küldi. Később pedig Carlosban (Gábor László), Elvira bosszúállásra készülő bátyjában is homoerotikus vonzalmat ébreszt. Donna Elvira megtérését, illetve Don Juan megtérítésére tett kísérletét Tánczos Adrienne fásliba tekerve, kicsavarodott tagokkal, töredezett-szaggatott imbecillis makogással adja elő, rárímelve a káromkodásra képtelen koldus (Derecskei Zsolt) ugyancsak artikulálatlan, süketnémákat idéző beszédére. Megérthetjük: az erény itt koldusnak született, a tisztesség már szólni sem tud, megőrzésének az értelemre, a racionalitásra, a társadalmi érintkezésre való képesség elvesztése az ára. S végül Don Juant nem a kőszobor taszítja pokolra, hanem a képmutatásról szóló monológ közben a színre sereglő összes többi szereplő, tehát a világ, a társadalom, az emberi közösség - az a közösség, amely nem viselheti el a provokációt, azt, hogy valaki kíméletlenül tükröt tart elé.

Ilyés Róbert ehhez a felfogáshoz jól illő címszereplő. Fanyar utálattal végzi hódítási gyakorlatait, egykedvű elviséggel és elszánt kedélyességgel ragaszkodik életviteléhez, amelyből aztán a kőszobor biccentése, amit amúgy szeretne nem elhinni, zökkenti ki. Amit nem vált ki belőle a vízbefúlás veszedelme, azt eléri a temetői látogatás: kicsit ideges lesz. A képmutatás szükségességéről, a képmutatók táborába való besorolásáról már sértett, kissé kapkodó élességgel beszél. A vesztét érzi; utolsó menedék lenne a látszólagos önfeladás, és éppen ebbe pusztul bele: ezt nem tűrheti el a megsértett mocskos világrend. Végtére is szép gondolat.

Szakács László Sganarelle-je mint elbeszélő és rezonőr Don Juan lényegi ellentéte, és játékstílusban is az. Talán a román színjátszással való korábbi találkozásaiból is adódik, hogy mindenkinél harsányabban és sokkal több gesztussal játszik. Eleinte zavaró ez az izgága hangoskodás, de idővel a jellemábrázoláshoz elengedhetetlennek tetszik. Ez a szolga így vezeti le nehéz életének, gazdája melletti bonyolult helyzetének feszültségeit. Elfojtott érzelmek, megfogalmazhatatlan gondolatok rejlenek a túlmozgás, a szükségesnél nagyobb hangerő mögött.
Hogy mégsem érzem ezt az interpretációt korunk Don Juanjának? Bagó Bertalan rendezése tele van az egy irányba mutató, koherens sziporkákon túl önmagukért való ötletekkel is. A keretes szerkezet jópofa, de nem tesz hozzá sokat a többihez, legföljebb Sganarelle bensőségesebb jellemzéséhez nyújt pótlólagos lehetőséget. De a fő bajom talán az, hogy Ilyés Róbert megragadó alakításával sem tud az előadás meggyőzni arról, hogy korunkban akár a csirkefogó is lehet jelentékeny figura. Továbbra sem tudom: ki lehetne ma Don Juan.



Moliere: Don Juan vagy a kőszobor lakomája
(Miskolci Nemzeti Színház)


Fordította: Petri György

Játéktér: Csiszár Imre

Jelmez: Szakács Györgyi

Rendezte: Csiszár Imre

Szereplők: Nemcsák Károly, Szegedi Dezső, Olasz Ági, Somló István, Horváth László, Áron László. Csapó János, Hunyadkürti István, Szirbik Bernadett, Németh Györgyi, Fandl Ferenc, Mezősi Máté, Nagy Sándor, Osváth Tibor, Halmágyi Sándor, Székely Viktória, Gribovszki Pál, Fűzi Attila



Moliere: Don Juan
(Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)


Petri György fordításának felhasználásával

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita

Zene: Horváth Károly

Rendezte: Bagó Bertalan

Szereplők: Ilyés Róbert, Szakács László, Tánczos Adrienne, Gábor László, Zalányi Gyula, Farkas Ignác, Pap Lujza, Meisitz Fáni, Szegezdi Róbert, Kiss Ernő, Derecskei Zsolt, Trinfuj Mihály, Horváth Nóra

süti beállítások módosítása