Hattyúlovag és ügynökmúltja

AAlc.: Katharina Wagner Lohengrin-kalandja a budapesti Operaházban

A dédpapa foroghat a sírjában. A huszonhat esztendõs Katharina Wagner a kései ivadék magabiztosságával húzott új, merõben "testidegen", rosszul szabott köntöst a hattyúlovagra. A dinasztia sarja - aki érettségi után asszisztensként múlatta az idõt a Bayreuth-i Festspielhausban, ahova, mondhatni, egyenesen beleszületett - a Berlini Szabadegyetemen végzett színházelméleti tanulmányaival, s ez idáig egyetlen rendezésével, A bolygó hollandi sajtóbotránytól hangos, würzburgi színrevitelével a háta mögött, kapott lehetõséget az amúgy épp költségvetési elvonásoktól szenvedõ Magyar Állami Operaháztól, hogy a név aurájában sütkérezve, megrendezze Richard Wagner Lohengrinjét Budapesten. Mit mondjak, merész húzás volt.

Metz Katalin írása

A dédpapa foroghat a sírjában. A huszonhat esztendős Katharina Wagner a kései ivadék magabiztosságával húzott új, merőben "testidegen", rosszul szabott köntöst a hattyúlovagra. A dinasztia sarja - aki érettségi után asszisztensként múlatta az időt a Bayreuth-i Festspielhausban, ahova, mondhatni, egyenesen beleszületett - a Berlini Szabadegyetemen végzett színházelméleti tanulmányaival, s ez idáig egyetlen rendezésével, A bolygó hollandi sajtóbotránytól hangos, würzburgi színrevitelével a háta mögött, kapott lehetőséget az amúgy épp költségvetési elvonásoktól szenvedő Magyar Állami Operaháztól, hogy a név aurájában sütkérezve, megrendezze Richard Wagner Lohengrinjét Budapesten. Mit mondjak, merész húzás volt.

Mielőtt még a muzeális, ókonzervatív előadásokat lángpallossal óvó megátalkodottsággal vádolnának az alkotók, szerényen közlöm: két évtizeden át, a friss szemléletű, asszociációkban gazdag, korszerű színjátszás elkötelezett híveként számoltam be több tucatnyi, külhoni élményemről, amit Peter Brooktól Mnouchkine-ig, Frank Castorftól Nekrosiusig, Dogyintól Marthalerig stb. átélnem megadatott. S ennek szellemében igyekszem mérlegelni honi produkcióinkat is. De ha az "újszerűség" álorcája mögött a minden-áron-nagyot-mondás, a rosszul leplezett akarnokság, a mű szellemétől totálisan idegen, puszta spekuláció útján kiötlött, nagyképűen "koncepciónak" titulált, zavaros elképzelést erőltetnek a régholt szerző művére - no és a közönségre -, nem találok rá mentséget. Akkor sem, ha a fiatalos hév, a bizonyítás szándéka ragadtatja hasonló merényletre az alkotókat. A polgárpukkasztás pedig már régen minden luftballont kilőtt.

Wagner kisasszony alkotótársa, (s feltételezem, éceszgébere) Robert Sollich dramaturg történelmi utalásokkal teletűzdelt, nyakatekert értekezést szentelt a műsorfüzetben ama meggyőződésének, hogy a nagy ős, Richard Wagner, voltaképp forradalmi gondolatainak burkolataképpen komponálta meg az 1845-48 között fogant romantikus varázsoperát, a Lohengrint - merthogy fülig benne volt a forradalmi eseményekben... Ez indokolná "politikai" koncepciójukat. Hogy a kelta legendából ihletődött wagneri librettónak - és kivált zenének - köze nincs a mégoly áttételes forradalmi eseményekhez - az a vendégművészeket a legkevésbé sem zavarta.

Hevenyésztek hát egy sivár, lépcsőzetes, szemlátomást préseltfalemez-padsorokból karéjba eszkábált, NDK-parlamenti termet (Alexander Dodge), és, habozás nélkül elindították a keletnémet kommunista diktatúra eszkalációját, majd reményteljes összeomlását a Lohengrin, sajátosan wagneri leit-motívumokban, romantikusan lírai dallamokban, drámai kórusmegszólalásokban gazdag remekének ürügyén.

A brabanti tartományba a X. századi nemességet hadba szólítani érkező I. Henrik király a parlamenti pulpituson (a la Walter Ulbricht) szónokol tapsoló-bólogató "parlamentereihez" Fried Péter képében, akinek - mint demagóg, mondandóját sulykolva gesztikuláló diktátornak a kinagyított arcmását - hosszasan ott látni a hátérre vetítve. A későbbiekben a további "néptribünök" premier planjával váltakoztatják.

Ó jaj az éteri tisztaságú Elzának: nem azért, mert a hercegségre törő Telramund - akire a lányát és fiát végakaratában atyjuk bízta - álnokul öccse meggyilkolásával vádolja, hanem mert az újdonsült koncepció szerint, NDK-s pribékek rángatják a parlament elé, prolis nyűtt pulóverében, snassz szoknyában, csizmában (vélhetőleg, a koholt perekre utasítva rakoncátlan emlékezetünket) ott remeg - a rendezői önkénynek teljesen kiszolgáltatva. Sümegi Eszter így is állja a sarat: fájdalommal telített, sóvár lírával ad hangot Elsa álmának, Istenhez fohászkodva és reménybeli megmentőjét szólongatva. A Grál-lovag meg is érkezik. No nem hattyún, de hattyú emblémás diplomata-táskával a hóna alatt - egyenest a népköztársaság parlamentjébe. Ám nem egyedül. Mert itt üt be a Sollich dramaturg meghirdette forradalom: beront az istenadta nép, effajta transzparensekkel: Le az egypártrendszerrel! Nagy a zsivaj, lárma, művi káosz az országgyűlési teremben, csak akkor csitulnak le váratlanul, amikor Lohengrin és Elsa első pillantásra, híres szerelmi duettjébe kezd. A szárnyaló lírai vallomásra egyből leáll a forradalom: mert hát ilyenek a történelem mindenkori felkelői.

Jönne a hattyúlovag és Telramund kulcsfontosságú párviadala. Ugyan, micsoda trivialitás is lenne karddal megvívni: modern időkben parlamenti választásokon dől el a csata sorsa. Nosza, miközben ömlik a wagneri szöveg Isten nevében az énekesek ajkán és magyarul a színpad fölötti sávban, kartondobozokba dobálják szavazócéduláikat a népi küldöttek. Ki győz? Hát Lohengrin, az ismeretlen. Ha nem hinnéd, hátérre vetítve láthatod az eredményt: a (Lohengrin- és Telramund-párt) kék és piros hasábjait. Hála a szavazatszámláló- és vetítőtechnikának.

Ízelítőül talán ennyi elég zene, ősgermán mitológia, wagneri szellem és egy adott (hál'Istennek túlélt) történelmi szakasz aktuálpolitikájának szerencsés egymásra találásából. Amúgy se szeri, se száma a szellemtelen ötleteknek a továbbiakban is. E színpadi "vízió" legfönnebb a filmhíradók sablonosságával ér föl.

A művészek emberfölötti erővel kerekednek felül a sémákba kényszerített, földhözragadtan vulgáris jelenetsorokon, és bámulatos szuggesztivitással éneklik (amúgy kiforgatott szerepük) partitúráját. Marton Éva Ortrudja igenis az ősgermán varázslónő szuggesztivitásával uralja a színpadot, szimpla szürke (kommunista képviselőasszonyhoz szabott) kosztümjében feledteti a hajmeresztő, oda nem illő ötletkliséket; a mélyvonósok vészjósló témáját követő áriája mindent lebíró gyűlölettől izzik. Hangja bensőségessé válik, amikor a férjét, Telramundot csitítva, Perencz Béla telt, szépszínű baritonjával duettben egybeolvad. Amiként a sötét árnyalatok gazdagsága uralja Marton Éva áriáit, a szerelem, a boldogság fénylő hangszínei elegyednek a mardosó kétely, az összeomlás drámai koloritjával Sümegi Eszter vallomásaiban. Fried Péter magabiztosan bánik a király basszus-áriáinak hiteles megszólaltatásával, szerepének rendezői kiforgatása ellenében. Kiss B. Attila valósággal megmentette a tévútra erőltetett Lohengrin-szerep sokrétű szépségét. A tenor hangja teljes fényében tündökölt Elzával való meghitt duettjeiben éppúgy, mint amikor a parlamenti pulpituson "szónokolt".

A hihetetlen nehézségű, komplex kórusszólamokat megrázó erővel tolmácsolta a majd 90 tagú énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté), dacolva a zene és a szöveg ellenébe menő rendezéssel, amiként - Szimonov mesteri pálcája alatt - a zenekar is áradóan gazdag és dallamvezetésében színpompás előadást produkált. Legjobb lett volna, behunyt szemmel hallgatni-gyönyörködni.

A finálét követő, hosszan harsogó, Budapesten sosem hallott (nemtetszést nyilvánító) buh-zást, s a beleelegyedő tapsot azért még egy-két színpadi poén megelőzte (a megmásított, elhagyott jelenetekről nem szólva): amikor a Grál-lovag kilétéről, nemes küldetéséről nyilatkozik a király színe előtt - kezébe adott céduláról olvassa föl múltjának titkait, amit jelzáras diplomata-táskájában magánál hordott -, nem egyebet sugall a rendezés, minthogy Lohengrin személyében Stasi-ügynökkel volt dolgunk. Minő szerencse, hogy a ködös messzeségbe távozott...


Metz Katalin írása


(MEGJELENT A MAGYAR NEMZET 2004. MÁJUS 7-IKI SZÁMÁBAN)