KÁRRENDEZÉS

- Schiller Kata felvétele -


H.U.D.I. Társulat: Kárhozat kertje

Nagy András





Igen komoly istenkísértés van a kárhozat színrevitelében. Hagyományosan is - és ennek színháztörténeti elõzményei éppolyan jelentõsek, mint amennyire hiányoznak az elmúlt évszázadok szekularizálódó színpadairól. És nemcsak a konvenciók úgynevezett polgári színházából, de a hagyomány megtörésének tradíciójából is, hiszen a fõszerepre törõ kárhozat nemigen találhat alkalmat megmutatkozásához a modernitásban, vagy azt követõen sem - mert a színház a szekularizáció alól ekkor és itt sem vonhatja ki magát.

H.U.D.I. Társulat: Kárhozat kertje

Nagy András





Igen komoly istenkísértés van a kárhozat színrevitelében. Hagyományosan is - és ennek színháztörténeti előzményei éppolyan jelentősek, mint amennyire hiányoznak az elmúlt évszázadok szekularizálódó színpadairól. És nemcsak a konvenciók úgynevezett polgári színházából, de a hagyomány megtörésének tradíciójából is, hiszen a főszerepre törő kárhozat nemigen találhat alkalmat megmutatkozásához a modernitásban, vagy azt követően sem - mert a színház a szekularizáció alól ekkor és itt sem vonhatja ki magát.

Ez persze önmagában is csaknem "drámai", mivel a kizárólagos érvényre törő kárhozat, akárcsak a létállapottá váló bukás, azaz a transzcendencia hűlt helye nagyon is érvényes és általános élmény - és vélhetően éppen olyan, amelynek megfogalmazására a színház alkalmasnak tűnik -, ha persze nem kevéssé kockázatos helyszínnek is: mert hogyan sejtethető meg a deszkákon az, hogy végeredményben mi tűnt el innen?

Kínálkozóan: a fonákjáról. A Kert megidézésével, amely azonban már nem az Éden, hanem az onnan való kiűzetés helye, vélhetően tehát univerzum metafora, bekerített és műveletlen. És azután ez a kert népesül be mindazzal, ami megmutatja idill és remény "inverzét", ahogy a Trafóban történt március végén, három estén át, illetve - ennek előzményeként és még csak műhelybemutatóval kísérletezve - a Millenárison: a H.U.D.I. Társulat értelmezésében.

Mindez azonban - úgy tűnik - mégsem az értelmet igényli elsősorban, hiszen zene, ének, mozgás, képek, testek, tánc, fények és idézetfragmentumok lesznek a megjelenítés eszközei, szuverén erővel és autonóm találékonysággal. És ebben a jelentős kísérletben a valamikori Mozgó Ház Társulás nagyon fontos, önmaguk teremtette hagyományra épít, amely később Posztdramatikus Műhely néven, most pedig a művészeti vezetőt - Hudi Lászlót - betűszóként megörökítő társulatként kelt jelentős várakozást.

Erre a várakozásra folyamatosan és okkal szolgált rá az alkotóközösség és névadója - még jóval "innen" a kárhozaton, évekkel ezelőtt, amikor a magyar színházi életben szinte egyedülálló merészséggel, invencióval és erővel voltak képesek újraértelmezni mindazt, ami nemcsak a konvenciók áldozatának tűnt, de szinte szinonimája lett. Hudi László egyebek mellett Csehov és éppen a Cseresznyéskert merész és felszabadultan ötletes jelenetkollázsainak, asszociációrendszerének érvényes és szellemes színpadi változatával tudta kivonni a drámát a mozdíthatatlan közhelyek és meghitten fülledt sémák színpadi univerzumából - s adott a benne meglátott kárhozatnak új értelmet.


{kozep}Réti Anna és Szász Dániel - Schiller Kata felvétele {/kozep}

Hasonló szellemben indult Hudi egykor egy másik drámai "kertből" a színházi üdvözülés felé: Az ember tragédiájának merész és kreatív kommentárjaival, amelyek révén látványosan és egyedülállóan fűzte különvéleményét mindahhoz, amivé nem csak a történelem és a "bele vetett" ember kárhozata változott ennek az e világi sorsnak a végén és miatt, de ahhoz is, amit ennek értése és értelmezése mindaddig szinte kikezdhetetlenül előírt. A bemutató idején ugyanis lépten-nyomon "évfordulós" Tragédiák kerültek színre, míg életünket és mindennapjainkat körülvették a kisbetűs tragédiák - ahogy erre az előadás gazdag és frivol látványvilága ráirányította a nézői figyelmet.

Mindaz, amit Hudi tud(ott) és maradandóan megteremtett ezekben a produkciókban, részben a mozgásszínház klasszikusan erőteljes és mégis radikálisan merész hagyományából fakadt - elsősorban Nagy József műhelyéből, szelleméből, tapasztalataiból, illetve ennek Hudira jellemző személyes értelmezéséből. Ez azután további munkái, a Beckett-dalok vagy a Don Juan-parafrázis során is tisztult és finomodott, még mindig a kárhozatot járva körül - metafizikusan vagy erotikusan -, ha azt a szellemes és szabad teljességet már nem teremtette is meg, amit korábban olyan könnyed erővel hozott létre nagyszerű társulatával.

Fel-feltűntek tehát a kárhozat körvonalai, mintha korábban azt kereste volna "tükör által homályosan", ami itt, most, végre vallomásosan - és konklúziószerűen - "színről színre" létrejött.

Hudi azonban nemcsak megjeleníteni képes - egyedülálló képzelőerővel és a látványvilág virtuozitásával - mindazt, amit Csehov, Madách, Beckett és mások által lát, hanem pontosan, olykor talán túlzott pontossággal tudja is, hogy műve által voltaképpen mit is akar. Szabatos részletességgel és lenyűgöző elokvenciával képes beszélni mindarról, amit csinál - nemigen található saját műfajában hozzá fogható, egyszerre reflektív és kreatív művész. Mindeddig azonban: elkülönülten. A Kárhozat kertje című előadásban viszont mintha kommentár és teremtés mindeddig kettéválasztott intenciói átcsaptak volna egymásba: az előadásból mindinkább "kitüremkedtek", olykor egyenesen "kilógtak" a reflexió, az - olykor ideologikus - meggyőződés fércei, mintha az élmény színtere és egyben megformálásának legfőbb eszköze az elme lenne - pedig ezek helyszíne mindeddig inkább a zsigerekben volt. Ahogy a tehetségé is.

Zsigerek természetesen megjelentek az előadásban, erőteljes vizuális hatásként inkább a műhelybemutató vágóhídi klipjeiben: ahogy lebomlottak a harántcsíkolt izmokról - a Trafóban azonban már nemcsak izmok, hanem bőr és olykor jelmez fedte el a nélkülözhetetlen zsigereket. Valamint - főként - erőteljes, néha nagyon is erőteljes szövegek értelmezték mindezt, így mintha az előadás sodra, a helyzetek feszültsége, a képek jelentősége átadta volna helyét a - szép - szavaknak, és ha ez nem lett volna elég, hát a szövegkönyvet is közlő szórólapokon mindjárt elmagyarázták a közönségnek, hogy mit látnak. Sőt, hogy melyek lesznek azok a mozzanatok, amelyek "a lehető legszélesebb skálán nyújtanak élményt a nézőknek". Már ha a néző magától nem venné észre.

A szöveg pedig különös kollázsként kínált gondolat- és szenvedélyfragmentumokat - apokrifek, Racine-drámák, Rilke- és Weöres-versek, továbbá zsoltárok voltak feltüntetve a források között, nyitányra, tételekre és fináléra tagoltan. Másféle koherenciát vagy logikát azonban a szövegek nem árultak el, mint személyeset és véletlenszerűt, legfeljebb transzparenciákat sejtetve a különféle remekművek és inspirált szövegek között. Az idézetek különös eklektikájának persze értelmet adhat az előadás maga - s a hangzás homogénné is formálta a kiragadott és egymásba fűzött textusokat, mégpedig az operai előadásmód révén -, ha éppenséggel az értést nem könnyítette is meg. És ez jelentős kétségek elé állította az ígért élményre kiszemelt nézőt: a szövegkollázs támpontokat ugyan kínált a "vak és végzetes szenvedély" felvillantásával vagy a nagybetűs Férfi és az ugyancsak nagybetűs Nő gyönyöre és fájdalma révén az "Édenből való kiutasítást továbbgondolva" s a többi - ahogy minderre a szórólap utalt -, de utalásnál mindez később sem lett több. Nagyjából ugyanis a világirodalom többségének tárgya mutatkozott volna meg a szöveg révén - ráadásul mindez azonnal a transzcendenciára vonatkoztatva a fonákját jelentő kertben. Csakhogy éppen a megszólalásokban mindez kivehetetlen volt - az énekhangok és az éneklés sajátossága, illetve a kíséretül szolgáló zene nem tette lehetővé a szöveg értését, s ha olykor, egy-egy mozzanatában értelmezhetővé vált is, aligha lehetett felfűzni annak a logikának a láncolatára, amely - feltehetően - az előadást mégiscsak meghatározta.

Önmagában persze egyáltalán nem lenne baj, ha egy erős hatásokból és vizuális effektekből - is - építkező modern opera, sőt: "multimediális bricollage-ként realizálódó posztmodern opera", mint a kísérőszövegből ugyancsak megtudhatjuk, pusztán akusztikus effektekké változtatja a jelentős mondatokat, de itt és ezzel az előadás feláldozta az értelmezés lehetőségét a hangzásért, holott úgy tűnhetett: mégis és csakis az értelem kínálja a kulcsot, mert egyébként sem a látványból, sem a megelevenített helyzetekből vagy a kapcsolat eredendő drámájából fakadó élmény nem kínál hasonló esélyt.


{kozep}Szász Dániel a megfeszített angyal szerepében - Schiller Kata felvétele{/kozep}

És míg a zene (Barna Balázs és Gryllus Samu munkája) megrendítő erejű, igényes és hatásos volt - addig ennek kontrasztjaként a színészek énektudása sajnálatosan nem volt az, s ekként a szövegmondástól a recitáláson át a valóságos éneklésig csakugyan mintha inkább az opera "realizálását" végezték volna, nem pedig előadását. Pedig a vokális feladat éppen a posztmodern operákban igencsak igényes lehet - mint ezzel például Ligeti vagy Eötvös műveiben szembesülhetünk. Azokon a pontokon pedig, ahol a szöveg mégis átüt a hangzáson, és értelmet nyer, a néző válik tanácstalanná: nagyon is ismerős - akár: közhelyes - vágyakozásbeli, szerelmi vagy éppen eksztatikus mozzanatok fogalmazódnak meg és hangzanak el, majd keresni kezdik jelentésüket. Ami azonban másutt nemigen lelhető fel, mint az eredeti műben vagy a mellékelt szórólapon. Az előadásban csak bajosan.

És itt keletkeznek a kárhozaton belüli károk. A műhelybemutató még sok szellemes és eredeti mozzanatot tartalmazott kert és kárhozat közegében: a leragasztott száj nyitánybeli felszabadítása a kommunikáció drámai esélyét formálta és kérdőjelezte meg egyben, majd ezt helyezte új kontextusba az óvszerrel bevont mikrofon, melyet azután fogdosva, megragadva, nadrágba rejtve lehetett alkalmassá tenni ugyanerre: parafrazeálva vagy éppen sekélyesítve a közlés szexualizálásának veszélyét és vonzását. A trafóbeli előadásból ez az etűd elmaradt - bár konklúziói talán nem. Hasonlóan azokhoz a mozzanatokhoz, amikor jókora szárnyakat csatoltak magukra az angyalsággal kísérletező lények, s éppen esendőség és transzcendencia gravitációjába vetették volna magukat; máskor pedig a lemeztelenített mellből áradt elő valamiféle - a látható kellékek alkalmazásával a hatástól szándékosan distanciált - éltető nedv, és ez színezte át a ruhákat, testeket, előadást. Minderre a műhelybemutató idején folyamatosan vetültek a videóról klasszicista szobrok, véres hentesjelenetek és francia kertek. Egyebek mellett.

A bemutatóra azonban ezek a mozzanatok a létrejövő - domináns - hatásnak inkább csak kellékei lettek, mint ahogy a korábban még némi autonómiával rendelkező szöveg is hasonló sorsra jutott. A vetítés ugyan megmaradt a Trafóban, bizonyos gesztusokat és mozzanatokat megőriztek a korábbi kísérletezésből - ám végképp stilizáltakká váltak a projekciók, s nemcsak a videón keresztül, de általánosságban is.
Hudi ebben a - végső - változatban két ember viszonyára redukálta mindazt, ami korábban még többször két pár között, sokféleképpen jött létre. A kiűzetés utáni Ádám és Éva - mint az emberpár látványából sejthetjük - viszonyában egyszerre mutatkozik meg a drámai gyönyör, a páros fájdalom és az alakjait váltó szenvedély. És míg az etűdök sora határozottan elszigeteli az előadást bármiféle logikai sorba rendezhető, konvencionális, okozati stb. eseménymenettől (mert mint a kísérőszöveg állítja: "a történeten keresztül - a hazugság veszélye nélkül - többé már nem ragadhatók meg" az itt megmutatott szorongások és vágyak), ám a kissé normatív elgondolásnak ellentmond, hogy az emberpár sorsából az előadás egészében valamiféle történet mégiscsak felsejlik: kezdeti angyalságukból ugyanis különféle helyzetek krízisein és örömein keresztül térnek vissza majd a mélybe - immár fordítva felcsatolt szárnyú, lefelé gravitáló angyalokként.

Erre azután a finálé szavai rá is segítenek: "Ha pokolra jutnál, legmélyére térj. Az már a menny, mert minden körbeér."

És míg megindítóan szép a kezdés képe: a két megfeszített angyallal, akik közül mintha csak a Megváltó hiányozna, majd túlvilági latorságuk utolsó esélyeként másznak le a tökéletlen keresztről, ugyanígy hasonlóan erőteljes és merész, ahogy a szárnyak csonkjából végtagokat növesztenek - ennek minden meglepetésével, örömével és félelmével. A két - szép - fiatal test ezt követően, a hét öltönyös-estélyi ruhás színész "keretezte" kertben táncba, viadalba, ölelkezésbe, menekülésbe és - csaknem - mindabba kezd, amiben egy kopár univerzumban csaknem egy órán át két test egyáltalán kezdhet magával és a másikkal. Hogy mindennek támpontja vagy ellenpontja-e a szöveg, az nemigen sejthető, hiszen a logikus vagy metonimikus következtetéseket határozottan elutasítja a produkció - inkább talán asszociációkat keltene: etűdökkel és kommentárokkal szegélyezve az elhangzó szavakat. Az előadás használati utasítása persze ezt is elmagyarázza: "A jelentés nem az előadásban létezik tehát, hanem az előadás elemeihez utalásokon keresztül rendelhető." Bármit jelentsen is ez - a néző félelme az előadás során éppen az lesz, hogy ez bizony csak bármit jelent. Ez pedig aggasztó.

A testek azonban nemcsak szépek és - szinte - meztelenek, de az enyhén megemelt, ornamentikus vetítésekkel és különös fényekkel bevont térben dekoratívan esztétikusak, olykor éppenséggel erotikusak. És ezzel az eszközzel sem az volna a gond, hogy enged a kissé banális vonzásnak és a fiatal test biológiai eredetű varázsának, hanem hogy ezt a rendező az előadás egyik meghatározó hatáselemévé avatja: a mégoly virtuóz és invenciózus mozgásformákon minduntalan átüt a nézőben megcélzott voyeur kiszolgálásának igénye, s ezt a tizenhat éven felülieknek szóló restrikció is elárulja - nyilván eddig sem játszott gyerekszínházat a társulat, a hangsúlyozás tehát nem az óvodások távoltartására szolgál.

Egyfelől tehát az előadás fölött érzett tanácstalanságban szinte befogadásrendészeti előírásokkal szembesülünk - megtudjuk például a szórólapról, hogy a tér "letisztult hidegségét a képalkotás fokozott jelenléte ellensúlyozza", no meg, hogy az előadás az üdvtörténetből mit és miként gondol tovább -, vagyis valamiféle provinciális posztmodern indoktrinációban részesülünk, s ez annál fájdalmasabb, mert jól emlékezhetünk, hogy Hudi évekkel ezelőtt mindezt kísérőszövegek és gyorselméletek nélkül színpadon már maradandóan megteremtette; másfelől pedig érezhető valamiféle folyamatos és csaknem szánalmas kacsingatás a sikerre, a közönség nem feltétlenül esztétikai meghódítására. És mintha ugyanerre szolgálna az előadás emblémájául választott öltönyös, kofferes, grimaszoló angyal - aki a plakátokon még jelen van, a Trafóban már nincs.

Apokrifok persze sokat tudnak arról, hogy a bukás nem idegen az angyaloktól, az emberek is ekként lehetnek egy égi mésalliance teremtményei, továbbá hogy a démonok mennyei inverzként is szemlélhetők s a többi - ám itt ismét csak nem a sorsból, hanem a puszta rekvizitumból - vagyis a szárnyból - eredő angyalságról van szó: felszíniről és ekként jelentés nélküliről, amihez később sem ad valóságos támpontot az előadás vagy a szöveg. Hiszen nem véletlen, hogy sem a korai kereszténység ábrázolásain - amikor az angyali élmény még közvetlen volt -, sem a modernitás utániakban - például Wim Wenders berlini filmjében - éppen nem a konvenció külsőségei határozzák meg az angyalokat, hanem összemérhetetlen, transzcendens egyediségük és ebből fakadó jelenlétük sugárzóereje. A dekórumként alkalmazott szárny így mintha éppen a jelentés lényegének mondana ellent, mert a látvány üres evidenciájává változtatja azt, ami azért nem látható, mert messze túl van a jelenségvilágon.

És mintha az egész előadás legfontosabb ellentmondása volna ez: a korábban virtuóz színpadi lényeglátás megbicsaklik a dolgok felszínén. És mert Hudi pontosan tudja, hogy ez pusztán csak fenomenológiai szemlélet lehet, míg ambíciója ennek az ellenkezője volna, hát súlyos szavakkal és olykor nagyon is retorikus hatáselemekkel, továbbá sokszorosított értelmezési utasításokkal helyettesítené azt, ami a produkcióból fájóan hiányzik. Létre persze mégsem jön, így nem, pedig a művész nagyon szeretné, ha létrejönne, és a kétségbeesett befogadásesztétikai arrogancia is ezt szemlélteti sajnálatosan - ha művészként most éppen bajban van, az esze és szemlélete mégsem hagyta cserben, s rendelkezésére áll még a posztmodern terminológia és alkalmazásának nálunk olyannyira gyakori léhasága - ami pedig az ő esetében azért fájdalmas, mert ő mindezt nemcsak tudta, de csinálta is.

Talán még fogja is. Hiszen erőteljes tehetségről és áldozatkész társulatról van szó, s ha most éppen leszálló ágban mutatkoznak is meg, talán a kárhozaton keresztül csak a mennyhez vezet majd útjuk. Mint a finálé ígéri: a "mélyre térés" most ahhoz kell, hogy minden végképp és csakugyan "körbe érjen". Ez az előadás is így lehet majd nélkülözhetetlen.
Ha lenne helye ebben az univerzumban, azt mondhatnánk: Isten adja.



H.U.D.I. Társulat: Kárhozat kertje
(Millenáris-Trafó)



Írta: Imre Zoltán, Hudi László és a társulat

Zenéjét szerezte: Barna Balázs, Gryllus Samu

Díszlet: Hudi László, Szirtes Attila

Színházi és zenei rendezés: Hudi László

Előadók: Gőz István, Kövesdi László, Kővári Eszter Sára, Pereszlényi Erika, Pintér Gábor, Réti Anna, Szabó Réka, Szász Dániel, Urbanovits Krisztina

süti beállítások módosítása