Szomory Dezsõ: Györgyike, drága gyermek
Szántó Judit
Tanult kollégáim az elmúlt hetekben annyi rosszat írtak össze a Nemzeti Színház e legújabb Szomory-reprízérõl, hogy bennem, aki egy késõbbi elõadást néztem meg, felgyülemlett némi dac: hátha én majd felfedezem a jót is. Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek
Szántó Judit
Tanult kollégáim az elmúlt hetekben annyi rosszat írtak össze a Nemzeti Színház e legújabb Szomory-reprízéről, hogy bennem, aki egy későbbi előadást néztem meg, felgyülemlett némi dac: hátha én majd felfedezem a jót is. Amúgy is elfogult vagyok: annyira kedves számomra a szerző és különösen ez a darabja (amelyet a Hermelinnel együtt a pálya csúcsának tartok), hogy bizonyos élményt már a szöveggel való puszta találkozás is garantál. Nos, ez az élmény nem is maradt el, s annyival teljesebb annál, amit az olvasás nyújthat, amennyivel Kulka János bécsi "vasembere" több, élettelibb, színesebb annál a Hübner Félixnél, akit olvasás közben elképzelek magamnak.
{kozep}Kulka János (Hübner Félix) és Kovács Patrícia (Györgyike) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}
Ennyiből is kitetszik, hogy benyomásaim - hiába a dacos csak azért is - nem különböznek alapvetően a kritikustársakéitól. A lázadásra való készség már az első percekben elpárolgott belőlem. Györgyike (Kovács Patrícia) egyik első megszólalása ("Hagyjon nekem békét, mama!") világfájdalmas kényeskedés helyett annyi brutális durvaságot lövellt, hogy rögtön kétségeket kezdtem táplálni a fiatal színésznő györgyikesége felől, és erre duplázott rá, amire különösen érzékeny vagyok: a szobapincér és a szobalány gyalázatosan pesties német kiejtése, ami a bécsi Hotel Bristol alkalmazottaitól semmiképp sem vehető jó néven; bezzeg Kulka olasz szövegejtése - akár tud olaszul, akár nem - Milánóban is elmenne. (Egyszer egyébként érdemes lenne eltűnődni, hová lettek színpadainkról az epizodisták. A szereposztás élén - jó esetben - még található manapság néhány jeles erő, aztán egy durva cezúra, és jönnek a civilek. És ezt, lám, még a sztárok garmadát is erőszakosan besöprő [rendezőválasztásában már jóval igénytelenebb] Nemzeti sem úszhatta meg - az alulról számított nyolc szerepben nonentitások láthatók. Igaz, a lista előkelőbb helyein is tátonganak hézagok...) Csakhamar a díszlet - É. Kiss Piroska munkája - kezdett irritálni. A kellékek stiláris diszharmóniájáig - amelyet az egyik kritikus rótt fel az előadásnak - el sem jutottam, engem a hatalmasnak tetsző színpad kietlen üressége nyomasztott, melyhez képest iparkodó hangyáknak látszottak a szereplők. Ezt az űrt betölteni, vagy éppen előnnyé változtatni csak fajsúlyos színészi jelenlétek képesek - az itt felvonulók, köztük néhány magasan jegyzett, általam is nagyra becsült erő, mintha maguk is hontalannak érezték volna magukat.
{kozep}Törőcsik Mari (Pavlits Lóri) és Molnár Piroska (Mikár Ferencné) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}
Senki se mondja, hogy Hollósi Frigyes, a csodálatos Molnár Piroska, az unikálisan jelenségértékű Törőcsik Mari (vajh miért vállalta a szerepet?) ne tudná álmából felébresztve is hozni az olyan telivér ziccerfigurákat, mint a Mikár házaspár vagy Pavlits Lóri; eszményibb kiosztások el sem képzelhetők. Most láthatjuk mindhármukat, amint csak óriási rutinjukból gazdálkodnak. Hinné-e bárki, hogy Molnár Piroskának nem jön be a "vendégmarasztaló" poén ("Hát nem ültök le? Vagy már menni akartok?"), hogy süket csendben pang el a darab vége felé Lóri mérgezett abgangja ("Megállj csak, kit is tisztelek? A Tersánszky Marit, a nagy tragikát... Nyilván még dolgod is lesz vele."). Pedig így történt január tizenharmadikának estéjén, az Úr 2004. évében, a pesti-soroksári Nemzeti Színházban. Úgy látszik, rendező nélkül még az ilyen abszolút szent szörnyetegek sem ébrednek fel igazán; mint ahogy rendezői szem kellett volna annak belátásához is, hogy a pici vékony, a langaléta és a molett együtt csak akkor adnak ki esztétikus látványt, ha a kontraszthatásnak célja van.
Vagy talán nem nagyszerű színésznő Schell Judit? Dehogynem, nemzedékében alighanem a legjobb (és a legszebb). Mégis, soha nem láttam még ilyen vértelennek és jellegtelennek. Belülről talán még protestált is radikális elbájtalanítása ellen, igen, ő, aki A kripli bajszos vén nyanyájaként oly emlékezetest alkotott. Csakhogy ha Annát annyira szíven döfik a nőietlenségére, sőt éppenséggel férfiasságára vonatkozó tapintatlan utalások, akkor mégis egy hajszálnyival más imázst kéne terveznie magának, máskülönben nincs joga meglepődni a hatáson. A maszk amúgy mintha megbénítaná a színésznőt; talán csak a Kulkával játszott végső duettjében enged fel valamelyest. Hogy egy ponton túlságosan is, az már ismét a rendező sara: ennek a kéretlen, erőszakos csóknak nem volna szabad elcsattannia, ez a csók sérti a figura méltóságát. A maximum, ameddig ez a jelenet elmehet, mondjuk, annyi lehetne, hogy Hübner együttérzőn, barátilag átkarolja, Anna pedig már-már belefeledkezne az ölelésbe, de aztán elrántja magát.
A csók előtt azonban, még a pallanzai felvonás előtt, elcsattan még valami, ami kirí a kontextusból: egy pofon. Györgyike adja a tulajdon, szeretve tisztelt, sérthetetlen személyű mamájának. Györgyike valóban felhevült e jelenetben: (erélyes), (mind makacsabb és hevesebb), (dacos haraggal s majdnem kacagva), s végül (kábultan a dühtől) orkesztrál a fortisszimóig fokozva Szomory még a szerzői utasításokban is. Ha a színésznő csak ezt adja vissza, lány-anya viszonylatban (az adott korszakról már nem is beszélve) szentségtörésnek ez is bőven elég. A pofon már stílusidegen, és ez ebben a csupa stílus darabban több mint hiba. Kételkedve mondom: legföljebb Mikárné vállának megrázásáig lehetne elmenni, ha nagyon muszáj.
Ne tévedjünk: pofon is, csók is indokolt lehetne, ha az egész előadás stílusa a végletekig, a paroxizmusokig dübörögne. Itt azonban nincs szó ilyesmiről; a rendezőnek - még nem írtam le a nevét: Béres Attilának - csupán ötletekre futotta. Mint ahogy máskülönben sincs stílusa az estének, nem karikíroz, nem csúfolja ki az örök magyar provincializmust (íme, a hősszerelmes úgy hivatkozik az általa bekebelezett "sonkás zsemlyére", ahogy a Szabóky Zsigmond Rafaelben a "felsárra" és a "dabasi stégre" hivatkoznak), nem adja a szalondráma pamfletjét, akár a bábjátékig menően, hanem óvatosan megmarad a szolid, falmelléki hazai naturálrealizmus megbízható talaján; hacsak azt nem tekintjük stiláris szándéknak, hogy a Szomory-próza eksztatikus, a pihegéstől a szenvelgésen át a vad lüktetésig fokozódó zeneisége is kiiktatódott. (Mellesleg a csúcspontokhoz, a nagy duettekhez zenekíséretből is szenvedélyesebb, lángolóbb, édes-búsabb illenék, mint a Selmeczi György által túl finomra és semlegesre vett kísérőzene; Györgyike és Tersánszky Laci lázas kettőse Verdi után kiált, a halásztól is valami halhatatlan és vérbőn előadott olasz giccset várnánk el az adott szituációban.) Mint ahogy egyes klasszikus előadásaink a verset bűvészkedik ki a szövegből, úgy hiányzik itt is Szomory verbális muzsikája; igaz, hogy kárpótlásként ráérezhetünk a mesterkéltséget, a stíljátékot alábélelő "pórias" drámaiság tömény erejére; ez bizony egy nagyon jó színdarab. (Szerzőtől csupán azt veszem zokon, hogy érintett szereplőinek - Hübnernek és nejének, Mikáréknak, Annának - át sem villan a fején a születendő gyermek erősen kétséges apasága. Vagy ezt is beleérti a porcelángyáros kőkemény struccpolitikájába?)
Míg az előadás adu ászai formájuk alatt teljesítenek, a középszerepekre már nem futotta kiválóságokból. A szóban forgó este Tersánszky Lacija, Keresztes Tamás halovány és érdektelen, Pavlits Lóri Ida lányaként Szalay Marianna csak a rikító külsőségekig jut el (az, hogy Hübner előtt bárgyú kacérsággal táncikálni kezd, hasonló gyökerű ízlésficam, mint a két elcsattanás). Glanz Hugót, a tengerész zászlóst én női szoknyák után szeleburdin kapkodó, naivan romlott kamasznak, afféle koraérett Cherubinnak képzelem, amiben tévedhetek, de Vida Péter kiélt, vigyorgó rouéja nem győzött meg egy ellentétes koncepció létjogosultságáról. Az üde tehetségű Stefanovics Angela (Stefi) más eset; neki magának s a vele gazdálkodó színházi erőknek ügyelniük kellene rá, hogy ne görcsöljön bele a kézenfekvő ugrifülesi szerepkör sémáiba.
Hanem aztán itt a szuverén tehetségű nagy színész, Kulka János, aki az első felvonás általános haloványságából még nem tör ki, de a másodikban és a harmadikban betölti az öblös színpadot (holott a harmadik díszlete éppoly kongóan üres, mint az elsőé). Lehet, hogy őt a rendező is szerencsésen instruálta, lehet, hogy megtetszett neki a szerep, s kedvére elbíbelődött vele, lehet, hogy személyisége autonómabb, mint kollégáié - mindenesetre Hübner Félixszel eltalálták egymást. A figurának méltósága, emberi, tehát ellentmondásos teljessége, saját drámája van; különösen tetszett a szerelmes eksztázisait mindvégig ellensúlyozó férfias tartózkodás és szemérem, a rajongó gyengédség mögül minduntalan elősejlő nyers, birtoklói erőszakosság (bizony félteni lehet Georgette Hübner asszonyt a majdani megcsalt férj irgalmatlan bosszújától), valamint az a finom, leereszkedéssel leplezett megvetés, amellyel apósát, anyósát és kisebbik sógornőjét magában a helyére teszi. A második és a harmadik felvonásban Kulka gálánsan maga mellé emeli a tehetségét ekként mégiscsak bizonyítani képes Kovács Patríciát is, aki az első felvonás nagyjelenetében még olyannyira alatta maradt szerepének, hogy még a saját szavaitól és pózaitól megittasuló drága gyermek mámoros erotikáját sem volt képes érzékeltetni. (Persze egy megfelelő partner itt is jót tehetett volna.)
Mindazonáltal nem történt semmi végzetes; az 1956 után kicsírázó Szomory-kultusz etalonja egyelőre továbbra is a kaposvári Hermelin marad. Az én nézői emlékezetemben azonban ott fog állni egy egyéni piedesztál is, Kulka János Hübnere számára.
Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek
(Nemzeti Színház)
Dramaturg: Ari Nagy Barbara
Díszlettervező: É. Kiss Piroska
Jelmeztervező: Szücs Edit
Zene: Selmeczi György
Fény: Bányai Tamás
Rendező: Béres Attila
Szereplők: Kovács Patrícia m. v., Hollósi Frigyes, Molnár Piroska, Schell Judit, Stefanovics Angela m. v., Kulka János, Keresztes Tamás e. h./Marton Róbert, Törőcsik Mari, Szalay Marianna, Vida Péter, Juhász Éva, Ficzere Béla, Jóna Szabolcs, Torma Zsolt, Halápi Zsanett, Andai Kati, Kassai László, Hámori Szabolcs. Zenészek: Marsall Tamás, Lamm Dávid, Pagonyi András